LIV.

Január 26. folytatása.

Jól sejtettem. Az apa föláldozta magát fiáért s miután nem adhat neki már egyebet, odaadja érte életét.

E kiéhezett sereg azonban nem akar már tovább várni. Beleiknek korgása megkétszerezõdik, amint itt maguk elõtt látják ez áldozatot, kit a sors számukra kijelölt. Nékik Letourneur már nem ember. Még nem szóltak semmit, de szájaik tátongnak, fogaik kivicsorodnak a zsákmány láttára, melyet, mint a húsevõ vadállatok dühös falánksággal fognak szétszaggatni. Azt akarják, hogy reárohanjanak még élõ áldozatukra s így falják föl?

Ki hinné, hogy most még emberi érzelmeik maradványára hivatkozzék valaki s ki hinné fõleg, hogy e hivatkozás meghallgatásra találhat? Igen! Egy szó visszatartotta õket azon pillanatban, midõn már reá akartak rohanni Letourneur úrra. A kormányos, ki a mészáros szerepét akarta éppen játszani, Daoulas a bárddal kezében, mind megálltak, mozdulatlan.

Miss Herbey feléjök közeledik, azaz hogy inkább csak vánszorog.

- Barátim, - így szól, - akarnak önök csak még egy napig várni? Csak egyetlen egy napig? Ha holnap nem látunk földet, ha semmi hajóval sem találkozunk, akkor szegény társunk legyen az önök zsákmánya!...

E szavakra szívem reszket. Úgy látszik nekem, mintha jóshangon szólt volna e fiatal leány s mintha valami égi sugallat lelkesítné e nemes lényt. Végtelen remény száll újra szívembe. A part, a hajó, tán megjelent miss Herbey lelki szemei elõtt valami természetfölötti látományban, mint ahogy Isten látni engedi némely kiválasztottak szemei elõtt! Igen! várjunk még egy napig! Mi az az egy nap mindaz után, amit szenvedtünk?

Kurtis Róbert is úgy gondolkozik, mint én. A Miss Herbey kérelméhez kapcsoljuk a mienket is. Falsten hasonlóan nyilatkozik. Könyörgünk társainknak, a kormányosnak, Daoulasnak s többieknek...

A matrózok visszahúzódnak s egy morgás sem hallatszik.

A kormányos akkor eldobja bárdját s tompán szól:

- Jó; honap napkeltekor!

Ez a szó mindent kifejez. Ha holnapig nem mutatkozik sem föld, sem hajó, az iszonyú mészárlás megtörténik.

Mindenki visszatér most helyére s összeszedve végerejét, elfojtja fájdalmait. A matrózok a vitorlák alá bújnak. Nem is nézik már a tengert. Bánják is õk! Holnap enni fognak.

Ezalatt Letourneur András visszanyerte eszméletét s elsõ pillantása atyjára szállt. Aztán látom, hogy összeszámítja a tutajon lévõ utasokat... Egy sem hiányzik. Kire esett hát a sors? Mikor András elájult, csak két név volt már a kalapban, az ács neve és az õ atyjáé! S Letourneur is, Daoulas is, mindketten itt vannak!

Miss Herbey közeledik ekkor s egyszerûen csak annyit mond neki, hogy a sorshúzást nem végezték be.

Letourneur András nem kérdez egyebet. Megfogja atyja kezét. Az öregnek arca nyugodt, csaknem mosolygó. Nem lát, nem érez semmi egyebet az apa, csak azt, hogy fia meg van mentve. E két férfi, kik oly szorosan vannak egymáshoz fûzve, a tutaj hátterére húzódik, ott leülnek s halkan beszélgetnek egymással.

Aközben én még mindig az elsõ benyomás alatt állok, melyet a fiatal leány beavatkozása szült bennem. Várom, hogy a gondviselés segítni fog. Nem tudnám megmondani, hogy mily erõs gyökeret ver ez a gondolat lelkemben. Meg mernék rá esküdni, hogy nyomorgásunknak végéhez közeledünk s hogy a hajó vagy a föld itt lesz pár mérföldnyire tõlünk, oly bizonyos vagyok benne!

Ne csodálja senki, hogy most egyszerre így gondolkozom. Agyam annyira üres, hogy a képzelet minden csalóka képe valósággá válik ott.

Letournerékkel beszélek sejtelmeimrõl. András is bízik, mint én. Szegény gyermek! Ha tudná, hogy holnap...!

Az atya komolyan hallgatja, amit beszélek s bátorít, hogy reméljek. Õ örömest hiszi, - legalább azt mondja, - hogy az ég meg fogja kímélni a Chancellor életben maradt hajótöröttjeit s elhalmozza fiát öleléseivel. Õ tudja, hogy ezek az utolsó ölelések.

Aztán késõbb, mikor egyedül maradok mellette, fülemhez hajol Letourneur úr s így szól:

- Önnek ajánlom szerencsétlen gyermekemet. Ne tudja meg soha, hogy...

Nem fejezi be mondatát s nagy könnycseppek gördülnek alá szemeibõl.

Én tele vagyok jó reménységgel.

Folyvást a láthatárt nézem s egy percig sem fordítom el fejemet; átfutom szemeimmel egész körületét. A láthatár puszta, de én mégsem nyugtalankodom. Mielõtt eljönne a holnapi nap, valami vitorlát vagy földet fogunk megpillantani.

Hozzám hasonlóan figyel Kurtis Róbert is a tengerre. Miss Herbey, Falsten, maga a kormányos is egész lényüket szemeikben összpontosítják s nézik a láthatárt.

Ezalatt beesteledett, de nekem meggyõzõdésem, hogy ez éji homályban valami hajó közeledik hozzánk s napfölkeltekor észreveszi jeladásainkat.