|
A
tücsök volt a dajkám
Mennyi mindenfélét tud énekelni a tücsök egy régi ház környékén, ahol a
lakók a végtelen életre rendezkednek be?
Egy olyan sárgára meszelt, fehér ablakszárnyas, piros kéményű,
sötétvörös cserépzetű, nagykapujú, négyszögletes oszlopú, hűséges
komondorú, mélyen hallgató magyar házban, ahol például én is születtem, sohasem
gondol senki az életnek a befejeződésére. Az egyik esztendő a másik
után múlik tökéletes megszokottsággal. A forduló évszakok nem hoznak magukkal
rendkívüliséget. Sohasem történik olyasmi, ami váratlan volna. Az élet egy
befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő
előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az
esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek.
Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze,
megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal
napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok,
novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és
ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben
a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond
az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél
hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban. Az én
ismerőseim olyan emberek voltak, akik örvendeztek télen a mindennapi
tűznek, a fiatalosan lengő lángoknak, de a duruzsoló hóesésnek is
odakünn a házon túl. Az én rokonaim a sárga házban kezüket dörzsölték reggel,
ha sűrű köd feküdte meg a tájat, de gyorsan kitárták az ablaknak mind
a két szárnyát, ha napsugár volt. Öröm volt a zuhogó, furcsa hangú tavaszi
eső, de nem szomorkodott senki sem, ha megjöttek a csendes, halott
gyermekek lépéseinek koppanására emlékeztető őszi esőzések. Nem
volt olyan sűrű éjszaka, amelynek ne lett volna mondanivalója. Nem
lehetett oly komor a tél, amely végleg elvette volna az életkedvet. És nem
szólalhatott meg a tavasz ezernyi csengettyű-hangján, hogy megértetlenül
maradt volna egyetlen csengőnek is a hangja. Boldog emberek között éltem,
akikre szívesen sütött a nap. Nyár pirosa, ősz fakója, tavasz lilája, tél
fehére az élet színei voltak. Az udvarházban élet volt, amely mindig a
külső természeti rendhez igazodott.
Tavasszal jobb kedvük volt az embereknek, mint ősszel. A tücsök, a
dajkám is másképpen énekelgetett nyári estéken. Lehetett bármily körmönfont a
gondolat: a szem, a lélek, a kedv, a szív, az étvágy s az egészség mindig az
időjáráshoz igazodott. Minden ember körülöttem egy eleven kalendárium.
Fontos volt a holdtölte, megjegyeztük a szél irányát, az eső mennyiségét,
a közelgő felhők alakját, a naplemente látnivalóit, a dérnek és
fagynak jövetelét, folyó áradásait, vagy az első hó beköszöntését. A
zsebóra csak a delet jelentette. Maga a nagy élet: a természet, az évszak, az
időjárás alakulásától függött. Nem a percnek éltünk, hanem a hosszadalmas
esztendőnek - amit körülbelül jelképez egy emberélet a maga tavaszával s
őszével. Nem egy napra volt feltéve az életünk, hanem sok-sok napra,
amelyekbe belekombináltuk a tavaszi napok röpkeségét és az ősz ásítozó
hosszadalmasságát. Senki sem gondolt csupán arra, hogy mi történik a
legközelebbi órában vagy holnap: az élet messzi-messzi távlatokra volt
berendezve, mint a gondos asszonynak a kamarája, padlása. A perc eliramlik,
mielőtt megfoghattuk volna szivárványos szitakötő szárnyát. De az
élet tovább, soká, messzire ér, ahol az égboltozat a földre lehajlik. Addig
kell mindenkinek élni, amíg ezt a távolságot eléri. Ezért nem féltettük az
elosonó percet, az elsuhanó napokat, észrevétlenül jött és ment évszakokat. Mert
még sokáig akartunk élni.
A fáradhatatlan tücsök volt a dajkám; aki oly hosszadalmasan énekelgetett a
ház sarkában, mintha a legtávolabbi időkre helyezné a célt, midőn
éneklését abbanhagyja. Senki sem öregszik meg. Senki sem hal meg. Az élet körülbelül
örökké tart. A betegség oly meglepően jött, mint a váratlan vihar. A
halál, nagy ritkán, oly csodálkozást keltett, mint a vastag hóbunda, amely
reggelre kelve, betakarta a tegnapi tájképet. Ám a halottak sem látszottak
örökre elmenni. Csak egy kicsit félreálltak, megengedték, hogy örököljenek
utánuk, osztozkodjanak maradékaik, s életük történetét apróra megbeszélhessék
az élők. Elmentek, lepihenni egy kissé. Bizonyos, hogy húsz-harminc
esztendő múlva visszatérnek, miután jól kinyugodták magukat. S
elölről kezdik az egész életet.
Legalább ezt dalolta a tücsök nyárvégi estéken.
|