|
A kétlábú tücsök
A Nyírség, ahol a gyermekkori
őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt magányos
tücskökkel.
Ez az álmos álmodozó, ködös,
szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos arra, hogy magányos embereket
neveljen, akik félig elvadulva, eldugaszolva, megecetesedve éldegélik
napjaikat. A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a
tönkrement gavalléroknak, és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra,
elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtoka és fennhéjázó nemességre. Itt
mindenki a múltjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja
vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt
hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább. Máshol
már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak, dolgozni, tanulni,
igyekezni kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig a követválasztást
várták, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a
fiák házasságától remélték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy százesztendős
családi per eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen
kicirkalmazott remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras,
ködös, szegényes, kidőlt-bedőlt tájon. Mintha mindenkinek reskontó
lett volna párnája alatt, amelyet egyszer okvetlenül kihúznak. Alig jutott
eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét
nyomorították meg, mert hisz az övék volt a megye. Szélmalmok mutogatták csonka
vitorláikat a láthatáron, mint a vármegye régi hatalmát. Agarászbálokat
tartottak, de egyik-másik zsidó birtokosnak jobb agara volt már, mint az
elnöknek. Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdút
tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már
mindenki tudta, hogy vége a világnak. Én mindig nagyon szerettem őket
vadászkalapjaikban, macskanadrágjaikban, vadmagyarságukban. Csak el erről
a ködös, életunt és fontoskodó, szomorú és hencegő tájról, bár
ifjúkoromban többször megmutattam, hogy van olyan kemény öklöm, mint
bármelyiknek közöttük. Tizenhat esztendős koromban nehéz kardokkal,
derékig mezítelenül párbajoztam a huszárlaktanyában, s nem is csodálkoztam,
hogy ép bőrrel menekültem. (Bár eljöttem közülük, hogy csak álmomban
járjak vissza, legfeljebb az apám sírját látogattam meg néha, sokáig nem tudtam
elhagyni virtusaikat, vakmerőségüket, attakírozásukat, lógós
szomorúságukat.)
*
A városban még nádasházak voltak,
amelyekben kis ablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus
vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár köztük éltem,
sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött. Az úri
hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett látni az utcán; de néha estefelé is
elsuhantak a házak mentén, amint látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt
szokás kalapot tenni, többnyire csak kendőt borítottak a fejükre, nem
felejtették otthon a kézilámpást, osontak, halkan fecsegtek, vigyázva
nevetgéltek, illedelmesek voltak, csak a kaput csapták be nagy zajjal, mintha
végtelenül megörültek volna, hogy végtére hazaérkeztek. A szívbajos
öregemberek, az álomtalan betegek, a könnyforgató szomorúak az ablakaik mögött
mit sem hallhattak a lábujjhegyen járó kisvárosi estéből. A sarki fűszeres
ajtóján csörgött néha a csengő, mint a messze kalandozó élet. Az ablakok
le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam a házakban,
midőn éjszaka néha egymagámban bolyongtam. Sehol egy hang, sehol egy
panasz, se sírás, se nevetés... Itt mindenki aludt, tán mert mindenki boldog
volt? Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat, a
nádtetős, girbegurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó utcákat, és
sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül hallgattam, fütyürészésemre
nem felelt senki, a vágyaim felé nem nyúl ki fehér leánykéz az ablakocskából,
kisajtó nem nyikordul a kerten, hogy lopott csókkal megajándékozzon valaki. Magamban
voltam, magamnak gondoltam mindenféle gyönyöröket, szívringatókat,
elandalítókat.
Én voltam a tücsök.
És mindenki tücsök volt
körülöttem, mert mindenki magának élt.
Hosszú, hosszú, kíváncsi estéken
hányszor jártam be a várost, hogy valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu
éjszakából! Csak egyetlen éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép
színdarabok szólnak, költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna
felfogni a nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a
Rózsa táján, aki öklendezve szidta a fekete szakállú Frid borát. A tornyok
csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat, udvarokat,
mintha bizonyosak lehettek volna arról, hogy odalent nem történhetik semmi
rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember is hazavergődik,
nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag egyedül marad az égen,
idelent kialszik az utolsó világosság is a csárdásleány pacsuliillatú, rossz
kis szobájában.
A cigányok hegedűkkel
hazafelé bandukolnak a szűk Holló utcán, mint dologtalan kísértetek. A
"Veres Lámpás"-nál egymás között huszonegyest kártyáznak a leányok. Huray
ügyvéd úrra nem vár a taligás a "Hársfa" előtt, Kálnay László
döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a Mátyánszky-féle
vendéglőt, ahol Dalnoki Gaál Gyula nyugalmazott színésszel vitázott,
kérkedett, gorombáskodott, kibékült, s véle nagyokat ivott, alszik Csapkay
Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak, a gyanús kis kávéházak:
a "Betyár", a "Vörös Tehén", a "Zabolch-vezér"
oly csendesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő,
amely alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha
már mind megöregedtek volna a kaszírnők, akik kegyeiket szívesen
osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak... vajon hová lettek?
Egyedül barangoltam az őszi
éjszakában, mint egy eltévedt vándorló. Szerettem volna szerelmessé tenni
magamat? De kibe? A kantinos kisasszonyba tán, aki rám se nézett? Valamelyik
zsidó kisasszonyba, kit nem ismertem? Az alispánnéba, aki után olyan sóvárogva
néztem (a gömbölydedségére), mint azóta sem nőre?
Magányos tücsök voltam.
Csak jönne valaki, akivel néhány
szót válthatnék. Ó, siralmas alvó, szomorú kisváros!
|