A tücsök szomorkodik

Talán már mondtam is, hogy nagyon szerettem az őszi estéket, amikor szomorkodni lehetett?

Gyermekkoromnak egy részét nagyanyámnál töltöttem, aki a legnyugodtabb asszony volt, kit valaha ismertem. Elvált férjétől, akit halálosan szeretett, meghalt egy fia, akiért csaknem mindenét feláldozta, hogy bolondos, korán végződő, katonatiszti életében kellően támogassa; egyedül volt, s mozdulatlan arccal kötögetett az ablaknál, késő vénségéig vállfűzőt viselt, alig állott szóba az emberekkel. Párizsból hozatta a ruháit, s majdnem mindig egyedül volt. Általában senkit sem szeretett (az elvált férjén kívül, de azt rajongva, mint egy cseléd vagy egy szent), közömbös volt neki élet és halál, az emlékezőtehetsége megállott a 48-iki forradalom eseményeinél, azóta - mióta a gróf a sáncokon táncolt - nem történt érdemleges esemény a világon.

E szótlan, büszke, boldogtalan öregasszony mellett töltöttem gyermekéveim egy részét.

Két szobája volt.

Az egyik szalon, amelynél különbet azóta sem láttam. Királyok házába illő bútorzat volt a meglehetős alacsony szobában. Aranypiros fotelek, indiai kendők, kázsmírok, selymek a székeken. A falakon híres hollandi festők olajfestményei. Rembrandt és mások függtek a vidéki ház falán. Majd tájkép, amelyen olyan messzire lehetett látni, mint az élet. Fára festett képek, amelyeknek értékét senki sem tudta, mert nagyanyám hallgatott. A díványon heverésztem, s órákig néztem egy erdei találkozást: cigányok és olasz csendőrök között. Tűz piroslott, cigánylány szoknyája világított, öreg cigány szeme fénylett, csendőr csizmája s ruházata imponált, vándorkocsi ponyvája alól kidugta fejét egy boglyas gyermek, és ujját szopogatva nézte az erdei vallatást.

A falakat mind elborították a nagyszerű olajfestmények. A sarokban embernyi kínai vázák az elmaradhatatlan fácántollal és száraz virággal. A legfőbb helyen egy halott gyermek fotográfiája, Jeney és társától, a fotográfia alatt reszketeg vonásokkal egy évszám. Ez volt Ilonka, nagyanyám utolsó gyermeke, aki korán meghalt.

A puffadt, mozdulatlan arcocska a halotti párnán, a félig lezárt szempillák a merev szemekkel, a halál: amely e fotográfiáról hidegedett, még ma is eszembe van, míg Rembrant-tollas, fátyolos, lengő asszony alakját elfelejtettem. - Ez a szalon csupán vaskályhával volt fűthető, ugyanezért nagyanyám télen szívesebben üldögélt a szomszédos kis szobában, ahol meleg, búbos, falusias kemence volt, telve sok-sok lánggal, piros színnel, kékséggel, zölddel, amelyet sokáig lehetett látni az eloltott lámpa felett a hosszú éjszakában. A szoba mennyezetére vetődtek a lángok árnyékai, és ott nagy álarcosbált rendeztek este és sötét hajnalban. Fekhelyemről lehunyó, álmodozó szemmel néztem a végtelen táncot, míg valahol, valamerre, talán a falban, valaki mindig egy cigányos, bús románcot fütyült. Mindig ugyanazt a melódiát, de csak két-három taktust... Aztán elhallgatott. Mi nem sokat törődtünk vele, mert egyébként nem alkalmatlankodott a kísértet.

Nagyanyám többnyire álmatlanul feküdt az ágyban, míg én egy kis török díványon gyorsan elaludtam. Bár egy fiatal cselédleány kuporgott a lábamnál, közel a kemencéhez, aki télen s ősszel ott aludt tarka rokolyája alá vont meztelen lábával, édesdeden, mozdulatlanul, mint a kenyér, álmában néha mélyen sóhajtott, és mezítelen karjaival a levegőt ölelte át. Aztán egypár sírósat nyögött, mint a madár füttyent az erdőn, fekvést változtatott, s tovább aludt. Juliskának hívták, s a nagykállói börtönigazgatónak volt a leánya. Valami rossz fát tett a tűzre, azért kellett szolgálatba lépnie. Kancsi volt, de bőre fehér, mint a kisasszonyoké. Néha észrevettem, hogy hosszadalmasan rajtam felejti a hibás szemét, amelyet nem tudott mindjárt levenni rólam, bár tekintetem már ott függött keresztbenéző szemén. Elvörösödött, mint a láng.

És tovább foltozott a függőlámpa alatt, hol nagyanyám példátlan komolysággal olvasta újságját, amelyet este hozott a postás, hidegen, esőtől nedvesen, míg én regényeimet bújtam. - Néha elővettük Petőfi díszkiadását, és a rövidebb verseket felolvastam nagyanyámnak és Juliskának. A hosszabbakhoz nem volt szabad hozzáfogni, mert úgyis lefekszünk addig, mielőtt a végére érnénk. Juliska ilyenkor nem merte fölemelni a szemét, csak lángba borult arca árulta el, hogy hallja s megérti a verseket.

Nem sokat törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy szomorú legyek.

Még mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket. A mezőket, amelyeken úgy közelgett a köd, mint egy északi regényben a melankólia. A tarkabarka cinkéket, amelyek az első hóval, a hideggel megérkeztek az erdőkből a kertekbe, és itt csodálatos tréfáikat elfütyölgették. A sármányt, amely aranyos mellénykéjében sütkérezett a jeges országúton, a varjakat, amelyek a fa tetejéről kiáltoztak az ismeretlen nyelven, a friss hó orgonavirágaival bevont fákat, a mélyen alvó zöldséges vermeket, a meggyfán pirosló cinkefogó tököt, a fénylő, iskolakerülő reggelt és a leguggoló alkonyatot, amely a füzesben letelepedett parasztasszony módjára. Sistergett, sustorgott az új bor a pincében, susogott a szél a fagallyak között, sziszegett a sötétség, amely az ereszről ereszkedett alá, sóhajtott valaki a padláson: mintha egy óriásnő borította volna a szoknyáját a világra, midőn bealkonyodott. A malom hallgatott, megállni látsszék a patak, a füst láthatatlanná válott a kéményeken, az udvar idegen szellemeké lett, akik a sötétségben bizonyosan megtelepedtek itt, mint vándorlók. Hányszor csodálkoztam Andráson, aki kézilámpásával nyugodtan végigment a sötét udvaron, és sohasem tért vissza azzal a hírrel, hogy valamely különösséget fedezett volna fel az áthatlan, vastag sötétségben!

De Juliska éppen úgy félt, mint én, amint este lett a ház körül.

Ismétlem, hogy csupán otthon féltem én is, a négy fal között. Ha künn az utcán, akár a temetőkertben, vagy szabad mezőn lepett meg a sötét: eszembe se jutott, hogy féljek valamitől. De otthon, midőn az udvarház ablakából rám meredt az éj, gyorsan zártam be a fatáblákat.

Juliska a kályha mellett ült, és mindig talált valamely tennivalót! Mily barátságossá tette az estét az ő tengerireszelése! Kis széken ült, amelynek egyik oldalában kés volt. A lehántott, lemorzsolt tengericsutkákat a tűzre vetette és a tűz a kemencéből ilyenkor mindig biztatólag, bátorítólag, sőt szeretettel nézett ki. A lemorzsolt tengerit majd megeszik a malacok, és a hízókat a tűz elégeti, megsüti nekünk. Így élünk.

Jó, egészséges illat volt a szobában, mert Juliska mindig hozott valamit magával, ami a mezők szagát ébresztette képzeletünkben. A nagyarcú napraforgó magvait ügyesen hámozta, majd kendert font, fehér ruhát varrogatott. Oly illedelmes és hallgatag volt, mint egy jó kis szellem, aki mindenképpen a háziak kedvében akar járni. Sohasem álmosodott el, mindig vigyázott az ibrikre, amelyben kávé vagy tea melegedett, hangtalanul ette meg vacsoráját, szelíden és barnán nézett, nagyanyám parancsait örömmel teljesítette, azt hiszem, leginkább akkor volt legfürgébb, midőn nyolc óra felé az ágyakat kellett felvetnie. A párnákat oly szeretettel paskolta, mintha azok is az ő gyermekei lettek volna, mint a köcsögök és fazekak, csészék, amelyeket különösen szeretett, s tisztán tartott, mint a kisbabát.

Juliska Nagykállóból, a szülei háztól, néhány ingecskén, szoknyácskán, iskoláslányos cipőcskén kívül: egy álmoskönyvet hozott magával. Ez az álmoskönyv volt az ő legnagyobb kincse. Mások őriznek mindenféle okmányokat, amelyek alá királyok írták valaha a nevüket, s ütötték pecsétnyomójukat. Ismét mások végrendeletek, adóslevelek, bírói ítéletek birtokában színezik a jövendőt. A vidéki házak tele vannak álmodozásokkal. Az embereknek nincs egyéb dolguk: ábrándoznak. (Az öreg Suszternének csupán darabka papirosa volt. Ráírva ennyi: Elismerem... S egy meghalt püspök neve. Ez a darabka papiros varázserővel bírt. Késő vénségig a püspöki uradalom látta el minden jóval.) De nem utolsó álmodozók azok sem, akik takarékpénztári könyvekkel bélelik a derékaljukat. Mennyi mindent tudnak azok a könyvecskék beszélni!

Juliskának csak egy álmoskönyve volt, amilyent a vásáron is árulnak, ponyván s néhány garasért. Kis fametszetek, levélbélyeg nagyságúak voltak a könyvecskében: az álmokat rajzolta meg egy művész, akinek bizonyosan nagyon gyengén ment sora. Ott állott a fehér lepedős ember, a terhes asszony, a koporsó, az öklendező öregember, a táncosnő és mindenféle egyéb bolondságok, amelyekkel az emberek álmodni szoktak. A képecskék sarkában egy-egy numerus. A kellő helyen feltalálható volt az álom magyarázata.

Sokszor nézegettük esténként ezeket a képecskéket.

Juliska az öklendező öregemberrel szeretett volna álmodni... Miért? Ki tudhatná ezt manapság, ennyi esztendő után?

Nem kérdeztem meg Juliskát. Általában semmit sem kérdeztem tőle. Szomorú voltam, mint egy szentimentális kamasz. A szél fütyült a háztető felett. És az őszi szél zúgásába helyeztem át egész életemet. Boldog voltam, ha az éji füttyöt hallottam felszisszenni a háztető felett. Képzelt nők visongtak. Öreg halottak mormogtak. Koporsófedelek csapkodtak. Régi sírboltok visszhangoztak. Megvadult paripák vittek egy fogatot, amelyet riadt kísértet hajtott.

Bár az álom sokáig elkerült, jó darab idő múlva vettem észre, hogy lábamnál egy fiatal, egészséges leány halkan sóhajt álmában, a hátgerincén fekszik, és két térdével felemeli a teveszőr takarót.