Sóvágó tücske

Sóvágó harminc esztendeig volt a kállói várnak állandó lakója.

Mint afféle régi tömlöctöltelék, napközben szabadon járkált a városban, de ő nemigen élt szabadságával. Kistermetű, ragyás vörhenyes férfiúcska volt, leginkább a hervadt ecetfavirághoz hasonlított. Naphosszat pipázott egy bizonyos rendes helyen a vármegyeház udvarán. Szemhunyorítás nélkül nézegette a jövőmenőket. Tisztelettudóan köszönt a vármegye urainak. Unalomból segített a többi raboknak a vízhordásban. Az alispánnénak ő vágta az aprófát. Nagyon hasznavehető volt a disznóölésnél. Vendégeskedés idején értett a nyársforgatáshoz. Komái, jó ismerősei laktak Kállón, akiket néha, vasárnap délután meglátogatott. Sohase volt vele semmi baj a börtönben. - Egy egész családot irtott ki, valami hat-hét embernek vagdalta össze fejszével a koponyáját, amiért életfogytiglan a vármegye lakója lett.

A harmincadik esztendőben valami bolondot álmodott egy éjszakán, alig várta a reggelt, amikor a várnagy szabadjára eresztette, a kapufélfától sem búcsúzott, elindult Kállóból. Ment haza, a szülőfalujába, Pazonyba.

- Megbolondult vénségére - mondták a vármegyén, mikor eltűnését észrevették, aztán nem sokat törődtek vele. Csak egy öreg porkoláb aggódott, hogy valamely baleset érte az öreg rabot. Csak nem esett tán a kútba!

Sóvágó pedig ment, mendegélt, vitte a bolond álom.

Harminc esztendő óta nem látott országutat.

De az országút harminc esztendő alatt sem változott.

Ugyanazok a nyurga ákácok, tüskés bokrok szegélyezték kétfelől az utat, amelyek azelőtt is várták már az életunt vándorlegényt, hogy hurkot vessen a gallyra, amelyen a varjú szokott károgni; a tüskék meg azért voltak a világon, hogy megtépjék a szegény ember amúgy is rongyos gúnyáját, mert hiszen az urak kocsin jártak.

Tavaszkor és ősszel itt halad a szennyes víz, csúf béka köp undok nótával a vadvirág levele alól a ropogós menyecskék után, kígyó tekergőzik a vizes füvek között, ki tudná merre s hová megy, tarka bankamadár fut bóbitás fejével a korhadt fűzfatörzsek között, mintha egy cifrálkodó öregasszony meglátogatná megvénült, az élettől visszavonult barátnőit.

Sóvágó otthonosan érezte magát az országúton, amelyen legénykora óta nem járt.

A pocsolyában most is a nap nézegeti magát. A keréknyom, a sár ugyanaz, mint harminc esztendő előtt. Most is szaladnak a kocsikerekek, végtelen vonalat vonva az úton. A kocsin emberek ülnek, akik ugyanazt gondolják, amelyeket apáik, nagyapáik gondoltak. A magas fák megritkult gallyaira a köd teregeti ki szegényes ruházatát. A keresztútnál a vándorszínészek és cigányok színes rongyait fújdogálta a szél. A feszületen mezei virágból való koszorú szárad, mintha örök élete volna annak a kéznek, amely a megváltó emlékét megkoszorúzni szokta.

De Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán elterült, rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre hallgatva. Betyár korában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon, ingoványon, zsombékon, vadvizén, az örök csend tájain, az emberfiától nem látott szigetek pázsitjain, kiismerhetetlen utakon nőtt olyan sűrűn, olyan messzire terjedve, mintha soha véget nem érne... A farkas, a betyár, a róka, a vándormadár csak addig volt bizonytalanságban, amíg a nádason kívül volt. Amint bemenekült az öles, buzogányfejes nyughatatlan erdőségbe: mentve volt az élete... A látszólag holt, szótalan nádas kellős közepéből kanyarogva, szőkén szállott fel a füst. Majdnem mindig ugyanazon a helyen, vagy ötven esztendő óta... Vajon miféle betyárok heverésznek mostanában a nádasbeli tűzrakás mellett? Legyűrt süvegük alól megismerné szilaj szemük az öreg Sóvágót, ha az nagy hirtelen közöttük teremne az általa jól ismert úton?

Sóvágó csak ment, mendegélt. Kiöregedett abból, hogy vadmadár kiáltása legyen az altató dala. Mindent megismert ő azóta, mióta fiatalkorában a pásztortűzben csupa rejtelmességeket, titokszerűségeket látott a virrasztó éjben. Már tudja, hogy a pásztortűzben duruzsoló, hintázó, sistergő, forgolódó öregemberke, aki egyik lábáról a másikra ugrik, leveti meg felveszi báránybőr bundácskáját, a lánggal a levegőbe dobálja túri süvegét, mindig csak hazugságokkal traktálja a szegénylegényeket. Harminc esztendeig nézett ő a sötétbe, volt ideje kigondolni mindent, életről-halálról.

Nem hitt már a hegyeknek sem, amelyek az országút másik oldalán az ördögszekeres, sápadt napraforgós sóhajtozó kukoricaszáras mezőségéből kiemelkedtek. Az a tokaji Kopasz, a maga nagy bolond fejével, kéklő mentéjével, a lábán ezüstsarkantyúként fénylő Tiszájával: már csak annak lehet iránytűje a sárga őszben, akinek még ismeretlen a hegyvidék. Sóvágó tudja, hogy a hegyek között hideg szél üvöltözik, a fák kegyetlen hallgatagok az ember kétségbeesett panaszára, a szilfa csak akkor tanul meg beszélni, midőn akasztófát faragnak belőle a szegénylegény számára.

Hová ment hát Sóvágó a két rövid lábszárával, amely elszokott a hosszadalmas járás-keléstől, erdőkön való andalgástól, nádas feje felett futó széllel való versengéstől? Miért nem tért le az egyenes útról, amelyen egyszer csak bizonyosan felhangzanak a háta mögött a pandurlovak patkói - öreg vásárosok riadt fecsegései az útszéli kocsma pihenőjénél -, mezőkön őgyelgő falusiak árulkodása az esti ködben, midőn a faluházánál pohár bor felhajtása után megtörli bajszát a lovagló csendbiztos?

Sóvágó a falujába ment.

Nem volt vele semmi gyilkos szerszám, a lelkében sem haragvó indulat. Csak ment, mint álmában megy az ember, akarata ellenére, valamely ismeretlen szándéktól vezetve.

Őszi idő volt.

Korán beesteledett a kis nyírségi faluban, amelyet Sóvágó a magáénak mondhatott. A kis házakból lopva jött egy-egy kis világosság a göröngyös falusi útra, hisz nem szokott itt este járni senki, még a bakter se. A szérűkbe, istállókba, kocsiszínekbe eltalál mindenki, ki hová való. A kutya sötét éjszakában is megtalálja a vackát, a legény a szeretője keblét, a gazdasszony a kotlóstyúkjait, öreg ember a ház végét, gazda a pince bejáratát. Falun kell a sötétség, mert csak a sötétben mer forrni a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a leány, ölelkezni a gazda. A sötétben pihennek jóízűt a kertek, fák, állatok és emberek. A kimerített kút megtelik vízzel, pirossággal a mező, és az őszi cinke még hajnal előtt elindul az erdőről, hogy téli vendégszereplését elkezdje az emberek között.

Mire ahhoz a házhoz ért Sóvágó, amelyet keresett, döngő léptei már a magányos sötétben hangzottak. Sötét volt a ház, aludtak lakói. Sóvágó letelepedett a ház előtt a padkára, és hosszan elüldögélt.

Mit, mit nem gondolt magában a vén zsivány?

Egyszerre csak elkezdett ciripelni, mint a tücsök.

Megtanulta a tücsök hangját a börtönben, volt hozzá elég ideje.

Addig ciripelt, amíg a házból felelgetni kezdett a házitücsök, így énekelgettek egymásnak darab ideig, amíg az igazi tücsök léprement. Mindközelebb jött Sóvágó uramhoz, amíg Sóvágó hirtelen megfogta a kalapjával. A keblébe rejtette.

Aztán még azon az éjszakán, anélkül hogy bárkit is felköltött volna a házban, hogy egy jellel vagy híradással élt volna, poroszkált vissza Kállóba. Ismerte őt az éjszaka, ő is az éjszakát. Nem is történt semmi bántódása.

Reggelre beállított a vármegyeházára, és még vagy tíz esztendeig nyugodtan viselte a rabságot. Nem ment el, pedig már küldték is. Ott halt meg börtönében, csendesen, panasz nélkül. Vénségére az ő házából való tücsök ciripelt neki minden este, mielőtt álom ereszkedett volna a szempilláira.

*

Ezt mesélte nekem Juliska egy este, olyan halkan, olyan suttogva, mintha a legnagyobb titkot bízná rám.

- Mert kell ám, hogy mindenkinek meglegyen a maga tücske, akinek éneklésére, dalolgatására, altatgatására elfelejti az egész életét.

- Akarsz az én tücsköm lenni, Juliska? - kérdeztem.

- Akarok - felelt ő.

Ettől a naptól kezdve szerettük egymást.