A téli hajnal csodái

Télen sötétben fölkelni, amikor még a kályhából virrasztva és meghitten nézegetnek ki a tűzszemek, s a szoba levegője álomporral van teli, a hajnali álmok csalódottan menekülnek el a szoba sarkaiba a gyertya lángjai elől, mint szeretők, akik hiába jöttek el a találkozóra: a hajnalban való fölkelés olyan különös, megmagyarázhatatlan érzést ébresztett bennem, mintha hosszú útra indulnék. Messze, messzire, célját s végét nem látva az útnak, csak megyek, mintha többé sohasem szándékoznám visszatérni álmos ágyamhoz.

Talán azért jutott eszembe a hajnali utazás, mert gyermekkoromban egyszer valóban utaztam hajnalban. Miskolcról, egy bágyadt szagú fogadóból, félálomban az omnibusz piros bársonyülésén. Tél volt, a házak kék és fehér bundák alatt aludtak, a vasúti állomás piros és zöld lámpásai fáradhatatlanul égtek, valamerről a reszkető sötétségből kell megérkezni annak a vonatnak, amely engem elvisz. Atyám komolyan, hódprémes sapkában és bundában ült mellettem az omnibuszban. A kerekek csattogtak a miskolci kövezeten, egy kávéházból, mint varjúcsapat, akkor mendegélt hazafelé a cigánybanda, cigarettájuk tüze fénylett, hangjuk mormogott. A kocsi sarkában aranyos sapkában üldögélt a vörös bajuszú portás, aki hajnalban fokhagymás, füstölt húst evett - mert ilyen szaga volt. S a házak bezárt fehér ablakai, amelyek mögött emberek aludtak, elmaradoztak.

És most újra utaztam, hajnalban, el a nagyanyám házától, el az ákácos kis városból, el a rizsporos Jellától, pomádészagú nagyanyámtól, öreg síroktól a Szent Mihály-temetőben és el a Juliskától. Ő fájt legjobban, mert lábamnál virrasztott egész éjszaka, hogy el ne mulasszam az órát, amelyben indul a pesti vonat... Pestre! Már majdnem meghaltam, úgy vágyakoztam Pest után.

Juliska, mielőtt felköltött volna, hozzám simult. Aztán az is elmúlt, mint egy álom.

Hirtelen tettvágy, akaraterő, ambíció, bátorság lepte meg félénk szívemet. Indulni s menni... Új emberek, új életek kerülnek az utamba, a régi ház füstölgő kéményével, alvó eperfáival majd elmarad a hátam mögött. Ismét jön a vonat, mint gyermekkoromban. A piros bársonyüléseken mogorva utasok mérgesen üldögélnek, de a kalauz külön fülkét nyit, mert egy forintot adok majd kezébe.

Gyorsan öltözködtem.

Juliska csöndesen, nesztelen, hangtalan nézte készülődésemet. Sohasem mondta, hogy szeret. De ebben az órában, midőn arcomat a mosdótálra hajtottam, hogy hideg vízzel üssem el álmomat: úgy éreztem, hogy e szótlan leány a hátam mögött végtelenül szenved.

- Csak meg ne szólaljon - gondoltam magamban, amint gyorsan készülődtem az útra.

Juliska szótlan maradt.

Félrevontam a függönyt, és az udvarra, a kertre néztem. Már belépegetett a vándorlegény a nagy kőoszlopos kapun át az udvarra, és fehér füstöt fújt a száján. Minden lélegzetével több és több fehérség terjedt el a gömbákácok, orgonafák és kőrisek között. A láthatatlan pipás telefújta szürke füstjével az alvó kertet, a kutat, a háztetőt. A fehér kerítés, amelyről gyakran azt gondoltam sűrű éjszakákon, hogy besötétedéssel elszökik az udvarból, valahová a pajtásaihoz, már láthatólag a helyén állott. Minden visszatért a helyére, ami távol volt a fekete éjszakában. Sőt új vendégek is érkeztek a hajnallal. Hópelyhek, amelyek táncoltak, forogtak a levegőben, mintha még nem merészelnének leereszkedni a földre. Szálldostak, mintha a helyüket keresnék az ismeretlen udvarban. A fagy, mely éjszaka beköszöntött, kérges csizmájában, ropogva taposta az udvar göröngyeit.

- Milyen jó, disznóöléshez való időjárás! - sóhajtotta a hátam mögött Juliska. - Ahová maga megy, ott nem ölnek disznót. Mi pedig a jövő héten leszúrjuk a hízót. Legalább azt várja meg, úrfi.

Máskor tán felkacagtam volna Juliska szavain, de most e furcsa hajnalon: különösen hatottak rám gyermekes hangjai. Valóban, úgy látszik, drágalátos események elől szököm meg botor módjára. Hisz itt most következik a tél, amely telve van örömökkel, szánkó és csengő hangjaival, piros tüzekkel. Most jön az a várva várt időszak, midőn valóban megváltozik az egész világ képe. Jön a csörgősapkás, kurta farkú február, amelynek fénylő, sötétpiros ablakai mögött nagybőgő mormog, klarinét rikolt, és hegedű táncol; farsang van, és a hegyek és a disznók piros vére folyik a fehér udvarokon; a nők ezerfodros szoknyája fellebben a tánc viharában, és lábszárait, harisnyakötőit mutogatja a dáma; élveteg mosoly, fénylő, meleg szem, ringató illat a bálterem - míg kívül a mély, hallgatag tél, amely a Nyíren ilyenkor szokott komolyra fordulni.

Juliska észrevette elgondolkozásomat. A hátamhoz simult, mint egy meleg, puha kendő. A fülembe dudorászott a téli szél hangján, amelyet olyan jó meleg kályha mellől hallgatni:

- Ne menj el csillagnak, aki jár. Én sokszor néztem éjszaka a csillagokat. Mindegyiket ismerem. A legboldogabbak azok, akik mindig a helyükön maradnak. Egyformán, nyugodtan, szenvedés és öröm nélkül, mindig csak fölkelnek esténként, és reggelig nézegetnek a barátaikra... Most hófelhők borítják az eget. De lehet, hogy később, amikor elmúlik a hóesés, kivillan egy-két csillag.

Már láthatólag szürkült az udvar. Az éjszakai hóesés a maga különös bundáiba öltöztette a fákat, háztetőket. Valamely ritka, fehér bundát hozott az éj magával nagy messziségből. Kedve lett ártatlannak és vidámnak felöltöztetni a világot. A kútra sapkát nyomott, mintha bolondját járatná. A háztetőkön elfödte a foltokat. A fák sovány, mellbeteg karjait bepólyázta. Tiszta fehér lett a bűnösök útja a gyalogösvényen. Szűz lett minden leány, aki a frissen esett hóba belépett. Édesded érzések lephették meg az életuntat a meleg kályha mellett, amikor odakünn mély havával beköszöntött a tél. Télen mindenki szeretne újra gyermek lenni, pipázó hóembert építeni az udvar sarkába, hogy megrémüljenek tőle a nőcselédek, szánkón rohanni, egészségesnek lenni, hangosakat kacagni az elnémult tájon. Az ereszek jégcsapja fénylik, mint a fiatalok szeme. A kémény füstölög, mintha ezentúl örökre ez volna a hivatása. És a nagy álomból, amely a világot átkarolja, a disznó visítása hangzik, amelyet éles késsel torkon szúrnak, hogy örömet okozzon az embereknek. Mily jó szaga van a füstnek, amely a disznóra szórt szalmából felszáll! Mily karcos a bor, amelyet jegesen öntenek le az emberek a torkukon a csapzott bajszok mögé! Mily örökkévalónak látszik az élet, midőn a disznótor elkezdődik, és mindenki egy gombot kinyit a mellényén!

- Vajon hova mennél? Idegen, hideg szívű emberek közé, amikor itt mindenki téged szeret? - folytatta Juliska. - Lehet, hogy találkozol még leányokkal, akik szeretnek - ámbátor azt hiszem, te sohasem hiszel a nőknek! - de úgy senki már nem szeret, mint én szerettelek. Én voltam a te ifjúságod. A szöghajad puhasága az én tenyeremben marad, mert én simogattam, amikor álmodtál. A lélegzetvételed, az alvásbeli sóhajtásod, a nyögésed, a mosolyod, a révült nevetésed és a haragos felkiáltásod, amelyről nem tudsz, mert álmodban történt: amikor királyleányokkal beszélgettél vagy korhely cimboráiddal barangoltál, kétkerekű kocsin hajtottál, kútba estél, szűzleányt öleltél, öregasszonnyal szeretkeztél, lidércen lovagoltál vagy embersárban nyakig ültél: álmodban én virrasztottam feletted, anélkül hogy tudtad volna. Megfordítottalak, midőn a szívedre nehezedtél. A homlokodat simogattam, amikor felnyögtél.

Forgattalak, dörzsölgettelek, a talpadat csókoltam, és a lebontott hajammal fedtem el az arcod a gonosz lidércek ellen, amelyek éjszaka a szobába lopóztak. A füledbe sugdostam, a nyitott szájadba beszéltem, a szívedet simogattam. A riadt hangodat fogtam a két meleg karommal, midőn hideg tűzzel álmodtál. Én voltam a te második anyád... Hisz rokonod vagyok, anyádnak unokatestvére vagyok. Most megmondom, ha eddig nem tudtad volna...

Csak lehajtottam a fejem, mert komoly voltam.

- Én melegítettem meg az ágyad, amikor nagyon hideg volt. Énekeltem neked, mikor szomorú voltál. Ébren vártalak, mikor éjjeli bolyongásból jöttél. Megmosdattalak, midőn elaludtál. Talán rossz nők szagát éreztem meg rajta... Nóták voltak a hajfürtjeid között, amelyeket én nem ismertem, ledér festett szájú nők nótái: megtisztítottalak tőlük. Idegen nők szappanjától, izzadságától, verejtékétől volt néha szagos a kezed: megmostalak tőlük. A halovány, beesett arcodon olyan kísértős látományok nyomai látszottak, amilyeneket Szent Antalnak mutatott az ördög a pusztában. Kisütött hajú, lepkekedvű, de orvosságot ivó nők árnyékai vontak ráncot a szemed alatt. Melléd feküdtem, és az én egészségemből, az én fiatal véremből küldtem egészséget a te gyöngülő véredbe. Ha azt akartad volna, hogy a szívemet vágjam fel, mert látni akarod: nem sokat gondolkoztam volna, szívesen kibontottam volna a szívemet előtted.

Mint egy távoli szép mese, egy régen olvasott rege, amelynek semmi köze sincs a valóságos élethez: úgy hangzottak a fülembe Juliska szavai. Csak el, el a nagyvilágba... Költő akartam lenni Pesten.

- Minden éjszaka véled álmodtam, s mindig betakartalak. Ha valami mást kezdtem volna álmodni, amelyben te nem voltál benne, hirtelen felébredtem, megráztam a fejem... Menj, menj, te rossz álom. Én a kedvesemmel akarok lenni álmomban is.

Szürkült, szőkült, derengett odakünn a világ. A zsebórám sietett, mert este előreigazítottam. Nem feleltem, de menni készültem...

- Tehát elmégysz, s én többé nem látlak. Hiába jönnél vissza, engem már nem találsz ennél a háznál, ahol csak azért voltam szolgálóleány, mert téged szerettelek. Mostam, súroltam, fát vágtam, és rongyos kis szoknyámban szaladtam: mert estve a te lábadnál fekhettem le. Gondolj csak anyádra... Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?... Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat... Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél... akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket... akik nélkül nem tudtál volna élni... akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek... mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak... szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján... időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok... nadrágok és szoknyák... veréb- vagy fülemilehangok... éjszakák, amelyek elmúlnak... De én örökre a tiéd maradok.

- Hisz nem az enyém voltál - feleltem búsan.

- Igaz. Először a pócsi Szűz Máriáé és egy útszéli fáé... De azért mindig megmaradok neked. Már nem láthatsz, nem foghatsz, nem csókolhatsz, hisz öregasszony leszek én akkorára, midőn ismét eszedbe jutok. Elbúvok előled, soha fel nem találhatsz, mert azt akarom, hogy mindig így láss, mint most, mint tegnap... Hogyha másképpen nem: az emlékezésedben ismét a tied lehessek.

Így beszélt-e Juliska, vagy hallgatott az egész idő alatt?

- Pedig keresni fogsz, és az Útonjárók csillaga lesz a te csillagod. Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók csillaga ragyogott a fejed fölött, és reggelre egy ismerős tájra értél, ahol az én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öregember az ifjúságát, de már akkor nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn a fák gallyain oly friss a hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember, sem az őszi délután messze hangzó, tülök módjára búgó csendességében.

- Járni, kelni, bolyongani fogsz... Keresel engem... Vagy legalábbis a magzatot, akit már a szívem alatt hordok.

Eltakartam az arcom a két kezemmel, hogy ne lássam Juliska fájdalmát...

Mire ismét körülnéztem, azon a helyen, ahol az imént Juliska állott - anyám állott. Ő volt Juliska - öregebben, szelídebben, megbocsátóbban. A barnasága, andalgó mosolygása, kimondhatatlan melegsége szinte megvilágította a szobát, mint a karácsonyfa.

- Itt akarsz hagyni minket, fiam? - kérdezte olyan halkan közeledve, mint a galamb kering az udvar fölött, mielőtt leszállana.

Hozzám lépett, és megsimogatta az arcomat. Sohase volt még ilyen jó illata a tenyerének. A gyermekkori meggybefőttek illata maradt a tenyerében, amely befőttekkel egy téli betegségemben traktált. A hangjában csörgők, mesemondások, dédelgető turbékolások voltak. A két karjának az ölelésében erő, amellyel egykor ölében és hátán hordozott, midőn tizenöt esztendős koromban egy betegség folytán mozdulatlanul feküdtem, mint egy fadarab.

- Hová, merre mégy az ismeretlenségbe? Mit látsz ott messzire, ami elvisz tőlünk, holott itt mindnyájan szeretünk?

- Nem tudok felelni... Már a kapu előtt vár a kocsi, már megyek. Isten veled, anyám!

*

A hóesés elállt. A felhők eltakarodtak az égről. A még félálomban levő pályaház felett, a messziségben, egy kis csillag pislogott. Vajon: az Útonjárók csillaga?

A nagy némaságban, amilyen a téli hajnal, a szüzesség csendességében, az álom mélységében, a hótakarta utca néptelenségében felnéztem a csillagra, amely a félig alvó állomás kéménye felett álmodozott. Ráfüggesztettem a szemem, mert hittem benne - hisz róla beszélgettünk. Felé küldtem a gondolatom, mint az álom után, amely ott rezeg egypár percig a szempillák előtt, az ébrenlétkor. Róla gondolkoztam, mintha egész éjszaka róla duruzsolt volna mesét egy hang, amely hangban benne van az egész gyermek- és ifjúkorom, a rőzseláng, a kedves iharfa pattogása, a fosztóka, álompor-hintése, kocsiszínek és őszi kertek merengése, pincék sustorgó éledezése és mély, nagy tél üveghangú hallgatása... Abba az egy kis csillagba költözött minden a földről, ami eddig volt s történt velem. Olyan messzire, amilyen messze az a csillag van.

A kétkerekű talyiga olyan gyorsan vitt, mintha időt sem akarna adni, hogy még egyszer mindent meggondoljak. A hetykeségre, virtuskodásra nevelt nyírségi ló hosszú ügetésben emelgette lábait; a rövid szőrű gubában, a ló farkánál üldögélő kocsis röviden vette az utcafordulókat, mintha isten tudja, milyen nagy publikum gyönyörködne az ő hajtási művészetében. Nagyokat ugrottak a könnyű kerekek, mintha utoljára akarnák megmutatni, mily könnyedén és frissen tudnak vinni.

Végignyargaltunk a Szent Mihály utcán.

A "Szarvas"-kocsma felett újra megjelent a kis csillag.

De most már másképpen láttam őt.

Mintha emberi alakja lett volna. Mégpedig egy vásáros asszonyhoz hasonlított. Mézeskalácsosnéhoz, perecesnéhez vagy lacikonyhásnéhoz hasonlított, akiket gyakran elnézegettem mindig útban levő szekereiken, télen hetyke, kecsegeorrú, kecskecsecs-puha, cifrázva varrott csizmáikban, tulipános bundáikban, friss, egészséges jókedvükben, kívántos menyecskeségükben, ropogósságukban, fáradhatatlanságukban... Láttam őket éjszaka utazni juhászbundák alatt a szekereiken, midőn ló és kocsis alszik a hosszú útban. Láttam őket állomások várótermeiben pénzüket olvasgatni, jókedvűen tréfálkozni. Láttam őket a vásárokon, ahol mindenkinek jókedve van, vevőnek, eladónak, a mézeskalács-huszárnak, a perecnek, az álmoskönyvnek, a planétahúzó madárnak, panorámásnak és szappanosnak... Amíg feljön a csillag az országút felett, az Útonjárók csillaga. Akkor valamennyien összepakolnak, sietve elindulnak, arra, amerre a csillag vezeti őket. Otthagynak kedves, behavazott házikókat, barátságos tereket, szeretetre méltó tornyokat, víg embereket, tréfás kocsmákat, üres ládákat: egy egész napot, amilyen napokból az élet van összerakva.

És mennek új városokba, új vásárokra, új emberek közé, mindig frissek, soha el nem fáradnak, jó étvágyuk s egészségük van, mindig hangosan beszélnek, soha nem búsulnak (még a rossz vásáron sem), soha sincs egy percük, amikor kételkednének magukban, erejükben, jókedvükben, az életben... S a gyerekeik, akik születnek, éppen úgy kívánják a vándoréletet, az utazás szabadságát, a levegő változásait, az emberek napról napra való jövését-menését, a haragtalanságot, a néma búbánatnélküliséget, az élet gyors és gondolkozás nélküli lefolytatását: mint maguk a szülők.

*

Nem néztem hátra - csak tíz esztendő múlva, amikor elfáradtam.

És eliramlottak az évek, mint a folyam habjai, a fák levelei, amelyek oly gyengéden legyezgették arcunkat, mintha nem akarná elmondani azt a nagy titkot, hogy nemsokára el kell válnunk; az esztendők sorban meghaltak, mint a jóbarátok, akiknek nagyszerű tulajdonságaival csak akkor jövünk tisztába, midőn a föld alá tesszük őket... Öregszülőkként megbocsátottak a karácsonyok a tékozló fiúnak, és kancsi mosollyal csalogatott az új esztendő. A házak kisebbek lettek, a fák túlnőttek a tetőn, az udvarban nem visszhangzott a kiáltás, az ostordurranás, néhány lépéssel be lehetett járni a kertet, amelyet gyermekkorunkban végtelennek láttunk. Még a tornyok is alacsonyabbak lettek a városban, a kerítések kidőltek-bedőltek, rossz szagú a város vége, ahol azelőtt mindig a tavaszt éreztük, és a nagyszerű szélmalom úgy összezsugorodott, mint öregasszonyka. A sikátorokban fújdogáló szél, amely nagyböjtben csaknem a falhoz lapított: alig érezhető. A Bujdos-liget, amelynek óriás fái úgy álldogáltak a szemhatáron, mint a fosztóka mesemondásaiból való vitézek, a liget kis sétány, amelyen unatkozva szállnak át a madarak. Az égbolt magasságában kerengő felhők többé nem viszik magukkal a képzeletet. Az öreg doktor bácsi, aki örökéletűnek látszott, meghalt egy tavaszi napon. Még Sáry úr is elbandukolt a temetőbe, pedig sánta volt.

Szakállam volt, mint akár egy falusi uraságnak. És bolyongásaimban elvetődtem a Sóstó-fürdőre, ahol egy nyáron pihenni és megnyugodni akartain. Ezek a kis fürdőhelyek, amelyek a régi Magyarországon csaknem minden város határában előfordultak, igazi pihenői voltak azoknak, akik a nagyvárosok zajgása elől menekültek. Mily boldog, egészséges emberek lehetnek azok az emberek, akik a nagyvárosok zörgetegét nyaranta a még lármásabb tengeri fürdőkkel, divatosan megszállott üdülőhelyekkel tudják felcserélni, és nem lövik főbe magukat a megérkezésük estéjén! Én a nagyvárosból mindig olyan helyre futottam megpihenni, rejtőzködni, ahol senki se alkalmatlankodik ismeretségével - az Isten háta mögé. Ismertem sok kis magyar fürdő kopott evőeszközeit, csizmás pincéreit, savanyú borait, dohos szobácskáit, töredezett zsalugátereit, ólálkodó csizmahúzóit, elmélyedt, esős délutánjait, melankolikus estéit (amikor a fürdővendég ráér a hosszú levelek írására), megváltó énekes madarait a hajnalodásban és a séták boldog élveit. A Sóstó a világegyetem legcsendesebb fürdőhelye volt. Olyan összetört és szomorú voltam ez idő tájt, hogy csaknem visszaborzadtam még erről a helyről is, amikor egy pipacskalapos asszonyt pillantottam meg a vasúti állomáson. Szerencsére, a pipacsos elutazott a vonattal, s így megnyugodva foglaltam el szobámat, amelyben bizonyosan régi idő óta nem lakott senki, mert a vaksi tükör akasztott ember arcmását mutatta. Az ablakomból az erdőre lehetett látni - mennyi mindent mondtak a fák két lépésnyi távolságból az éj csendességében! Út ment az erdőn keresztül, amerre a fürdővendégek szoktak sétálni, ugyanezért azt képzeltem magamban, hogy ez az út téli időben valóban gyönyörű, midőn legfeljebb piros képű vadászok szánkója nyargal erre, vagy falusiak széles talpú szánjai tűnnek el a ködben, zúzmarában. Valaki énekelt egyszer az erdei úton, valami nő, s ezért se mentem többé erre. Inkább a tó partján üldögéltem és hosszan bámultam a balerina-ruházatú szitakötők után, amelyek elszállottak a messzi szikes pusztaság felé.

Mindenki földszinten lakott, és reggelenként a nyitott ajtókból, ablakokból elmondogatták egymásnak a fürdővendégek, hogy mit álmodtak az éjszaka, miként viseli magát beteg lábuk, kelésük, májuk, szívük: a Sóstó vize minden betegséget gyógyított. A fürdővíz megráncolta a bőrt az ujjak hegyén, és a betegek ezt a gyógyulás jelének vélték.

A kalapskatulyákban, az ódon bőröndökben, a kapott utazókosarakban itt nem mutatkoztak a nagyvilág tarka rongyai, a divatszalonok remekei, a parfőmök változatai. Éberlaszting-cipős tiszteletesnék, környékbeli kisbirtokosnék, hegyes orrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok, vérszegény leánykák forgatták a kölcsönkönyvtár megkopott Jókai-regényeit. Mindenki a vasárnapot várta, amikor Nyíregyházáról megérkezik Benci bandája és vele a látogatóba jött férjek és apák, valamint a pikémellényes városi gavallérok, Juhász Etele babos nyakkendőjével, szőke oldalszakállával, Leveleki Molnár Guszti vadkacsa-tollas kalapjában, Kálnay László úr hetyke kedvével és táblabírós bölcsességével, Csapkay Gyula vaskereskedő, aki addig fel sem állott az asztal mellől, amíg az teli-teli nem lett üres boros- és szolyvai-vizes üvegekkel, akkor egy másik asztalt és új cimborákat rendelt... És mind eljöttek ők a régi hírességek, ifjúkorom hősei, akiknek a mulatozásban való fáradhatatlanságát, mulatozáson kívüli bölcsességét, erélyességét egykor csodáltam.

Hajnalban még a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt jártak, olyan régi nótákat daloltak, mintha a nagyapjukkal koccintanának - nappalra pedig ki rendőrkapitány, ki kereskedő lett, és okosan végezte a dolgát. A régi Magyarország bölcsei voltak ők, akik a korhelylevesre mindig vizet ittak.

A sóstói falusi asszonyságok és kisasszonyok a cigányok zenéje mellett sokáig ébren voltak, álmodozva ingatták a fejüket, cserélgették lábukat, és a nagyvilágra gondoltak, amely a keringők hajlékonyságából, a muzsikák ropogásából, Benci fehér kendőre illesztett hegedűjéből áramlott feléjük. Ah, bizonyosan van valahol messze, az erdőn túl egy olyan világ, ahol az emberek mindig oly szerelmetesen és önfeláldozóén élnek, mint a valcerben... vannak valahol férfiak, akik mindig térdeplő helyzetben foglalnak helyet a hölgyek előtt, és életüket kínálják egy csókjukért... élnek valahol nők, akiknek nincs gondjuk a tyúkültetésre, az ebédfőzésre, a gyerek szamárköhögésére, akiknek csupa dal, ünnep és ragyogás az életük... A keringők nem hazudnak.

A tölgyfák sűrű lombjai között megbocsátólag, csendesen nézegettek alá a nyári csillagok. Az Öreg asszonyok hosszadalmas elbeszélésekbe kezdtek fiatalkorukról, a konyhán nagy lánggal égett a tűz, a savanyúvizes üvegek dugaszai nagyokat pattantak, mintha sohase lenne vége az életnek.

Amíg a töméntelen nyíri vinkó megtette a magáét, a gyengébb gyomrú férfiak csillagvizsgálatra tűntek el a tó irányába, Bakai klarinétos előbátorkodott a banda félhomályából, és Kálnay úr füléhez illesztve hangszerét, teli pofával fújta a recsegő dalokat, egyik-másik úriember kigombolta mellényét, és öklendező szemmel nézett körül: kit hívjon ki párbajra, amelyet holnap reggel kell megvívni nehéz kardokkal a huszárlaktanyában - de papiroson való elintézés nem fogadtatik el... A legbölcsebbek még az enni- és innivalókon is vitatkoztak, borok és sörök minéműségén, a kisüstön főttek elkészítésén, a jeles hazai konyhaművészeteken, de már itt is paprikás lett a hangulat, amint Csapkay Gyula kijelentette, hogy káposztalevesre igenis lehet bort inni, mégpedig vereset...

A zenekart élvező öregasszonyságok tudták tapasztalatból, hogy a mulatság most kezd vadulni, ezért sietve hajtották csirkéiket a vendégszobák felé. S a nagybőgő hajnalig brúgott álmaikban. Hétfőn reggel olyan volt az egész, mint egy álom. Milyen messzire van a vasárnap, amikor ismét eljönnek a hangszerekkel a tündérek, a pepitanadrágos gavallérok, a gyönyörű dalok és az élet talányainak könnyed megfejtései! Jön egy hosszú hét, amikor mindig csak betegségekről, éjjeli álmokról, kelésekről, nyavalyákról lészen szó, nyögések, sóhajtások, perlekedések hangzanak a zsalugáterek mögül, számlát kell fizetni, és mindennap közeleg az augusztus, amikor haza kell menni a tündérhonból... A gavalléroknak tán sohasem kell hazamenni és sohasem betegek ők, úgy halnak meg, mint a csillag lefut az égről, új csillag jön helyére.

*

Teliholdas éjjelen, darvak, gémek, vadludak, vándorrécék éjszakáján, amikor a nádasokból idáig hangzik Vencel vadász puskázása, a csillagok alig bátorkodnak ki házikóikból, a fürdőhely svájci házikói, földszintes épületei kék függönyök mögé rejtőznek, mintha az alvók nyugalmát őrizgetnék, csend van, éj van, egy tölgyfa alatt ég az üveges gyertyatartó és ott fekete árnyékok arról beszélgetnek: hogyan kell boldognak lenni a hosszú életen át... teliholdas éjeken magányosan bolyongtam a tó körül. Barátom volt az útszéli vadkörtefa árnyéka, még nem felejtett el a mogyoróbokor, amely alatt a pázsiton egykor szundikáltam, a nádas szelíden susogott, mintha jó barátját a vadrécét várná, a denevér, amely a víz felett elcikázott, mint útját tévesztett szellem, merőlegesen állott meg fejem felett, mintha jelt adna valakinek, mint egy sötét rakéta, hogy itt bujkálok a nádasban, az éren, a csendben, a fájdalmas magányban... ha valaki megtalálni akarna: itt keressen, a mohos hidacskán lépjen át, ne ijedjen meg az árokban bukfencet vető varangytól, a félálomban jelt adó szél szisszenésétől, a tó másvilági csillogásától, a síkság felett kísértő vadludak más országbeli hangjától, a messzi akácfák kísérteties álldogálásától, az éji szúnyogok muzsikálásától, amely úgy hangzik néha, mintha haldokló felett vonnák a végső zenét... Itt vagyok. De senki sem jött utánam. A csillagok tekingetnek alá. Vajon hová lett az én csillagom?

Lássuk, tudnám-e még, hogy hol van az Útonjárók csillaga?...

Midőn utoljára emeltem fel hozzá a tekintetemet, a "Szarvas" kocsma felett állott, amely "Szarvas" kocsma körülbelül egy vonalba esik a lutheránus toronnyal. Ha kissé világos volna az éjjel, a vasúti állomás felé, ahol kivágták az erdőt, szerelmeseknek való cserjések, földönfutó, tövistől elkeseredett bokrok váltják fel a némán élő és a világból megvetéssel távozó tölgyeket, ahol mindig úgy kiáltozik a szél, mint a hetivásár: a vasúti állomás felé látni a horizonton, a lankás úton a lutheránus torony gömbös fejét. Mint egy kék mutatóujj álldogál a messziségben a torony és ott van felette, a nyírott gubás felhők között az én csillagom. De most alszik a csillag, mintha elfáradt volna a sok járás-kelésben. (Az Útonjárók csillaga együtt jár az útonjárókkal.) Vajon mit csinál ma éjszaka az a sok szegény lélek, aki a keresztutaknál, ócska szélmalmoknál, egyik határból a másikba mendegélve: hiába pillant fel az égboltozatra? Ő talán már el is felejtette, hogy a világon vagyok...

Asszonyi alak állongott a tóparton, a bujkáló holdvilág remegő fényénél. Állongott, mint a régi költők verseiben, a régi írók regényeiben, amikor az érzelmes nők a holdas éjtől tanácsot, életprogramot kérnek... Elhagyták ágyaikat, kertekben, ligetekben merengtek, és elmerültségüket oly szent védelemnek gondolták, hogy nem féltek még éjfélkor sem az erdőn. A múlt században, mikor jóval ifjabbak voltak az emberek... Mikor a holdas éjszakát az úri társadalom felhasználta érzelmességére, néha együtt, máskor külön is bolyongtak szerelmesek, ábrándosok, kalandorok. Csak az hiányzik, hogy megszólaljon valahol a tóparton Virágfi Aladár fuvolája: "Elbolyongok sötét éjjel..." kezdetű dalt fújván, amely daltól a másnapi befőzést is elfelejtették a nyíregyházi hölgyek, és mindnyájan leginkább meghalni szerettek volna a fuvolás éjszakán.

A tó felett valaki a nevemet kiáltotta. Nem kétségbeesetten, sem riadtan hangzott ez a kiáltás, csak úgy mintha valakit álmunkban keresünk az erdőn. Meg-megállunk, és elmondjuk a nevet.

Nyomban megismertem Juliska hangját.

Kövérebb, asszonyosabb lett, az arcán bizonyosan szőlőpiros vonalacskák, ráncocskák láthatók, mint a bővérű, jól táplálkozó falusi asszonyságok arcán, de most csak a szeme látszott, amely a régi alázatossággal nézett reám.

- Későn este érkeztem meg, mert útközben eltört a kocsikerék - kezdte. - Ámde bizonyosra vettem, hogy megtalálom még ma este, mert hallottam, hogy a Sóstón ferdőzik.

- Ugyan kitől hallotta? - kérdeztem.

- Abból a faluból, ahol most lakom, a tanítóné itt nyaral. Természetesen nyomban megírta, hogy maga itt időzik, mert téli estéken sokszor beszélgettünk magáról.

- A faluban?

- Bujiban. Szüleim meghaltak, kis magyar birtokot örököltem, falusi asszony lettem, és nem történt velem semmi, mióta nem láttam. Még ha történt volna is valami, azt most mind elfelejtettem.

Szürke porköpönyegben, fácántollas barna kalapban volt, amint vidékünkön a falusi úriasszonyok a hetivásárra járnak. Nem látszott fáradtnak, bár körülbelül tíz órát kellett utaznia azon homokos, kerékmarasztaló, mély utakon, amelyek a Nyírséget keresztül-kasul szelik, s rajtuk óraszámra napraforgót és kukoricát látni. Néha felugrik egy nyúl, miután elunta hosszú füleit billegetni a kukoricásban. Máskor éppen harangoznak a faluban, és napsütötte arcú, sötét szemű asszonyok vetnek haragvó pillantást a sárból tákolt, náddal épített garád megül az utazó kocsija után. Vad kutyák akaszkodnak a lovak elé minden falunál, és az otthonülő parasztok alkalmat találnak köpési ügyességük bemutatására.

- Hát hogy és mint van? - kérdeztem darab idő múltán, midőn a múltakat átgondoltam.

Juliska mosolygott. Vállat vont.

- Mingyárt visszajövök, csak a kocsisom után nézek. Csak Szent György napja óta van nálam, körmére kell nézni.

...Az éj hátralevő részében a hold közelebb jött a tölgyfák csúcsához, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy valóban mindenki alszik a Sóstón. Aludt is mindenki, csak mi voltunk ébren a földszintes, hosszú épület eresze alatt, ahol a vendégek kopott padokon üldögélni szoktak, midőn az ereszről lecsurgó eső a fák előtt árkocskát vont, amelyben kedvére való karikákat szerkeszthet.

A fák között mint álomkép mutatkozott az alvó tó és a szikes kopár síkság, az őszi szeleknek, téli viharoknak e nagyszerű versenytere, de most állt az éj; állt a zsebóra, állt a csend. Olyan halkan beszélgettünk, mintha valaki kihallgatná szavainkat. Pedig csak az asztmás tanító forgolódott valahol ágyában, és olykor hosszadalmasan köhögött, mintha valami kínzó emlék jutott volna eszébe.

Juliska fonott kosarat állított kettőnk közé a padra, és a kosárból mindenféle elemózsiát szedett elő, mint a vasúti állomásokon, nagyvásárokon szoktak a falusiak, mikor megéheznek. Tarka kendőjében a cipó úgy illatozott, mint a soha véget nem érő boldog egészség. Falusi ház illatát eregette a hideg sertéspecsenye. A só olyan fehér volt, mint a tél, amely bizonyosan boldog és hosszú Bujiban. Pirult a paprika, mint az ünnepnapok neve a kalendáriumban. A szarvasagancsos kés kopott és éles volt. Falusi étvágy, gondtalan jóllakottság áradt a kosárból. Akik ilyen kosárral utaznak: nem is veszíthetik el az életük nyugalmát. És a kulacsban kotyogó bor édesded és üde volt, mint a lugasszőlőből való bor. Sohasem ettem ilyen jóízűen, Juliska fürgén megtörölgette a kezét, leseperte szoknyájáról a morzsákat, és megelégedetten, hálásan nézett rám, mert ennivalóját velem megoszthatta.

- Hát most mondja el maga, hol járt annyi esztendő alatt, hogy még hírt sem adott?

Elgondolkoztam, hogyan magyarázzam meg az egyszerű, jóságos teremtésnek az én furcsa, eszméletlen életemet? - Én... én idegen voltam Pesten... Vezettek férfiak, vezettek nők, hogy kiismerjem magam a városban. De mégis többnyire nőktől tudtam meg például, hogy merre van a Kacsa utca, a "Zöldvadász" vendéglő, a divatos- és kalaposbolt a Belvárosban, a ráctemplom a Tabánban, a vasúti töltés a Zuglóban, az újpesti határcsárda, a császárfürdői sétány, az óbudai Flórián-szobor, a Jánoshegyi út... Különösen egy asszonyismerősöm vette fejébe, hogy úgy kell ismernem a főváros külső területeit, mint a legöregebb bérkocsisnak. Három esztendőn keresztül vitt sétálni olyan utcákba, amelyekről fogalmam sem volt addig. Kis vendéglőkbe estünk be. Erdőkbe jártunk, amelyek messzire terültek el a főváros határában. Vajon hol tanulta e drága nő ezeket a rejtélyes utakat? Egyik férjétől, akivel ugyancsak végigjárta ez utakat. Midőn már nem volt több tanulnivaló, a tanítónő szabadjára engedett.

Juliska fölkacagott.

- Tehát asszonyok nevelték Pesten?

- Valóban, amit tudok az életről, azt mind asszonyoktól tanultam. A jó barátnők egymástól átvettek, olykor elkérték egymástól a recepteket is, amelyek az általam szeretett ételek elkészítési módját tartalmazták, s annyit meséltek életükről és mások életéről, hogy ezeregyéjszaka kevés volna meghallgatásukra. Úgy bántak velem, mint a városba tévedt szegény ifjúval. Egyik ruhával ajándékozott meg, a másik finom cipővel lepett meg, kvártélyt és ebédet adtak, megismertettek férjeikkel és barátaikkal és rokonaikkal, fitogtatták tehetségemet és előkelő, befolyásos férfiak pártfogásába ajánlottak. Sok életrövidítő küzdelemtől menekültem meg, hogy életemet és nyugalmamat felajánlottam a nőknek.

- Legalább hűséges volt?

- Bizonyos ideig, amíg a meghatottság malaszttal töltötte el a szívemet. Álltam hátuk mögött vigasztaló szóval, bátorító tekintettel és bánatot felejtő sokféle hazugságokkal. Várakoztam utcasarkokon és templomok ajtajában, elmulasztottam értük az álmomat, barátomat és röpke kalandomat, életuntságomat és a vagyonszerzés tennivalóit. Kóborló lovagként járkáltam előkelő külsejű házak ablakai alatt, csodálom, hogy le nem ütöttek a dühös szeretők és a férjek. Mindig olyanformán léptem be egy-egy vendégszerető házba, kiválasztott fogasra akasztottam a kabátomat, megbarátkoztam a cselédekkel és házi szokásokkal: mintha végre megtaláltam volna azt a helyet, ahol majd csendesen megöregszem. Én valóban ragaszkodtam a házakhoz, amelyek befogadtak, a házigazdák gyöngéihez és a háziasszonyok becsületéhez, és a ház nyugalmához irányítottam magaviseletemet. Nyugodt szívvel állok bármikor a másvilági bíró elé, hűtlenséget nem követtem el, sohase hagytam volna el megszokott karosszékemet. Ámde a sors azt akarta, hogy megint csak vándorútra keljek, ismét csak keressem a forrást, mint a zarándokok, akik keresztül-kasul vándorolnak Magyarországon a búcsújárókkal... szerencsére, nekem csak Pesten kellett kutyagolnom egyik városrészből a másikba, hogy az igazságot és az embereket megismerjem.

- Tehát búcsújáró volt?

- Az is. Egy-egy asszony imádásában hónapokig bolyongtam és mindig csak reá gondoltam. Esti és reggeli imámba foglaltam nevüket, és ki tudná, hány veszedelemből mentettem meg őket hő fohászkodásommal. Nyugodtan alhattak, mulatozhattak, végezhették mindennapi dolgaikat, Táncolhatták a homlokukat, foltozhattak régi fehérneműt, és szőhettek pletykát barátnőjükkel: egy szív, egy férfi mindig rendelkezésükre állott a városnak egy messzi pontján. S így tulajdonképpen jótékony életet folytattam, amiért a másvilágon elnyerem jutalmamat.

- És hogy nevezték? Hívta valaki Tücskének?

- Neveztek Kutyulinak, Biminek, Apucinak, de Tücsöknek nem mondott senki. Általában minden új szerelem kezdetén új nevet kaptam a szerelmi keresztelőn. Egy mélyhangú, bajuszos, negyvenesztendős asszonyka állandóan Bátyámnak mondott. - Csak annyit ismételhetek, hogy boldoggá tettem őket, midőn nevüket elfogadtam, és szeszélyeiket tiszteletben tartottam. Egyik korán reggel kavicsot dobott az ablakomra Füreden, és mindig jó reggelt kívánt. A másik nem tudott aludni menni, amíg mindenféle mesékkel el nem altattam. Elvittem őket mesemondásaimban Casanova Jakab Hadnagy utcájába, a granadai éji szállásra, a zuglói Páskál-malomba, Alagra, egy vadszőlővel benőtt fogadóba, bécsi derbyre, nizzai lóversenyre, előkelő kártyaházba, komédiásnak öltözőjébe, cigánylány putrijába, őrültek házába és Indiába. Minden az övék volt: amit átéltem és olvastam. Egy változatos élet szenvedélyeit és örömeit, szokatlan gyönyöreit és titokzatos szavait ismertettem meg velük. Altatóitalukba hangulatot adtam, amitől Kelet háremeibe, kikötővárosok matrózkocsmáiba, vagy szűz hegyek méla fenyveseibe álmodták magukat. Néha úgy beszéltem velük, mint egy félkarú zsoldoskatona, aki Európa minden börtönét meglakta, máskor illedelmes és választékos voltam, mint egy táncmester. Nagy társaság kellős közepén trónoló úrnőknek odavetve, természetes hangon mondtam jelentős szavakat; elhagyott erdei utakon nem akartam észrevenni, hogy csókra szomjaznak...

Juliska nem szűnt meg csodálkozni szavaimon. Bujiban, az ő falujában bizonyosan nem beszélnek ennyit a férfiak. Tekintetén látszott, hogy nem érti meg minden kifejezésemet (holott valóban nem akartam a férfiak azon fogásával élni, hogy hiszékeny nőknek ismeretlen fogalmakat fejtegetnek, amelyekről talán maguk is csak aznap olvastak a lexikonban vagy az álmoskönyvben), arca elváltozásain nem mutatkozott féltékenység, csak gond és aggodalom, mintha képzeletében követné annak a férfiúnak veszélyes lépteit, aki mellőle egykor elment az ismeretlen nagyvilágba.

Aztán, mikor végleg elhallgattam és elgondolkozva a messziségbe néztem: vajon nem felejtettem ki valamit életemből, elmondtam-e mindazt, amit a holddal szoktam beszélni, amit a szélben hallok dúdolgatni, amit az álomtalan éjszaka síri sötétjében szoktam gondolni, amit elalvás előtt végigfuttatok a gondolataimon, amit napfeltekor érzek tavaszkor? - azt láttam, hogy semmit se mondtam el Juliskának magamról, csak üres, élettelen szavakat. Pedig ha valaki megérdemelné, hogy minden titkomat közöljem vele, mindent, amiért szomorú és fáradt vagyok, amiért gúnyosan mosolygok, amiért néha a szívem a torkomon ver, és régi dal tolakszik a szájamra - Juliska megérdemelné, hogy beavassam őt a misztériumba, amely az én életemet éppen úgy körüllengi, mint akár másét.

És Juliska, bár nem volt művelt hölgy, és csak annyit tudott az életről és halálról, mint egy falusi tücsök, csalódottan mosolygott, mintha megbántottam volna. Talán észrevette, hogy hazudtam neki...

Jó darabig csendesen ültünk.

A nyári hajnal ébredezett a messzi mezők felett. Kis utazók (hangok, sejtelmek, érzelmek), akik lefeküdtek az éj beálltával ott, ahol a sötétség érte őket, akár mezők kellős közepén, akár bokrok alatt, akár a tó partján, s a fülükre gyűrt süveggel egyet szundítottak, mint a vándorlók szokták, mielőtt tovább vennék útjukat: nyújtózkodtak, ásítoztak, a levegőben megpróbálgatták a lábukat, vajon jól érzik-e a szelet, amely hirtelen végigfut a síkságon, amint a holdvilág elérte a tölgyfák magasságát. Az álmából ébredő vándorlegény mindig a lábát emeli föl először a levegőbe; részint, hogy szemügyre vegye lábbelijét, részben a szél erejének kipróbálása szempontjából. Vajon egész nap harsog a szél a falombok között, üvölt az országúton, zsindelyt és kéményt tör a falvakban, felforgatja a fazekasok kocsiját? A hajnali szél mindezt előre megmondja. S ezért lábamat csendesen fölemeltem, midőn Juliska szólni kezdett. Lássuk, merről fúj a szél.

- A gyermekét nem is kérdezte, pedig nagyra nőtt! - szólt Juliska, és csendes, hamar megbocsátó szemrehányás volt a hangjában.

...Némelyek érzelmes dalokat hegedűlnek a nőknek, mások borízű hangon dúdolgatnak fülükbe, egyesek a tenorista arc- és torok gimnasztikájával férkőznek a női szívek közelébe. Voltak, akik a bolondok tarka köntösében bukfenceztek... Ám minden színjátéknak vége lett, amint egy nő gyermekéről kezdett beszélni.

- Fiú?

- Az.

- Hát most beszéljen maga nekem a fiamról.

*

Olyan szép, mint általában a szerelemgyerekek. Ostora van, amellyel nagyokat durrant a konda után. Pártfogója az öreg csősz, akitől nemzeti történelmünket tanulja, amikor beköszönt az esős időjárás és kezdetét veszi a kukoricahántás. Az öreg csősz Milánóban szolgált és tudománya rengeteg.

- Nem fél a lótól, sem a bivalytól. Végigjárja a háztetőt, kulcsot készít, és eddig földhöz vágott mindenkit a faluban. A könyvhöz nem sok türelme van és hamar megunja a leányokat. Télen csíkot halász a Tisza kiöntéseiben a jég alól, mindig a szénásszekér tetején ül, leereszkedett az elhagyott pusztai kútba, hogy megnézze az ördögöt, amelyről a vénasszonyok beszélnek, nyáron a csőszkunyhóban alszik, átússza a Tiszát, a kovácsnak segít szilaj ló patkolásánál, szóba ereszkedik ijesztő külsejű vándorlegényekkel, a nádasban vadkacsatojást szed, földhöz vágja a parasztleányokat, nem engedi, hogy Gyugyilinak nevezzem, mint csecsemőkorában, Györgynek kell szólítanom, hogy meghallja a szavamat.

És még sok történetet mondott el Juliska sohasem látott fiamról. Az erdőn, a tájon megérkezett a nyári hajnal, mint egy csengő-bongó komédiáskocsi. Egy pinty kezdte félálomban... aztán rágyújtott nótájára a madársereg, amely eddig láthatatlan volt. Fényfoltok tűntek fel a szürke tó vizén, mintha egy játékos gyermek katonatükrével játszadozna az erdőszélen. Kocsikerék pergett a távolban. Az öreg Sziszkay doktor hálóingben kihajolt az ablakon, és kinyújtotta füstölgő pipáját.

- No, lumpok és cigányok - kezdte recsegő reggeli hangon. - A hasatokra süt már a nap.

- Én ma visszamegyek Bujiba, amint megfürödtem a gyógyforrásban - szólt Juliska, és áhítatosan nézett a fürdőház felé, ahonnan már gőzölgés szállott ki a magas ablakon. Falevelekkel volt tele a sétány. A kocsiszín felől utazókocsi lovainak szerszámcsörgése hallatszott. Hegyes bajuszkája alatt hegyesen fütyült egy kis kocsis, amint csizmáit kefélte. Az erdei úton messziről hangzott a kerékpörgés, mint az útra kelő élet.