A környékbeli tücskök

Fecskék, verebek szólaltak, körülnéztem, mint egy hajótörött, aki idegen szigetre került.

Vannak olyan reggelek, amikor az ember hajlandó volna elfelejteni mindent, ami odáig történt vele. Ezek az újjászületés reggelei, amikor a Bánat elment csavarogni éjszaka valamerre, és a kakaskukorékolásra nem talált haza. Megrekedt tán egy útszéli kocsmában gajdoló vándorlegények között, akik részegségükben nem engedték tovább a lószemű idegent. Vagy sarkába szegődött a város kapujánál az öngyilkosjelöltnek, aki azért ment az országútra, hogy megkeresse a legmagasabb fát. És az öngyilkosjelölt nem találta meg a fát, pedig a Bánat már kilógatta a nyelvét a poroszkálástól. Vagy talán a vidámság hírnökei, vándorcigányok közé keveredett a Bánat, akik elvitték őt gyors szekereiken másik határba, ahonnan majd lesoványodva, megverve tér vissza, mint egy eltévedt házőrző komondor?

Ismétlem, vannak reggelek, amikor az ember elfelejti a könnyeket, amelyeket látott; a bánkódó arcokat, amelyek, mint szellemek körülvették őt magányában, a kétségbeesés sikoltásait, amelyek úgy ficánkoztak benne, mint a palackba zárt kígyó; a gonosz hangokat, amelyek megszólaltak mindig a lelkében, mint hegyek mögött üvöltözik a szél; a hamurakást a szívében, amely évről évre nagyobbra növekszik.

Juliska benyitott az ajtón, mintha jóságos szemű galambokat hozott volna a vállain. Rozmaring illata és a friss kenyér szaga keveredett a mozdulataiba. Az a jószívű, derék menyecske volt, akiről a magányos vadász az erdők kunyhójában álmodozik.

- Nos, mit álmodott?

- Álmodtam kancsó mellett üldögélő kántorral, akinek kapca volt a lábán.

- Nagyon jó álom - felelte Juliska. - A kancsó általában vidám házat mutat. A kántor dínom-dánomot. A kapca utazás jele. Ugye, azelőtt nem voltak ily víg álmai? Álmodik még maga kantárral is, ha megszokja a házamat.

- Kantárral?

- Az a legjobb - felelt meggyőződéssel Juliska. - Az nagy uraságot mutat.

A pálinkának, amit ágyamhoz hozott: olyan íze volt, hogy ifjúkori szüretek jutottak eszembe, midőn kiszívott tajtékpipa színe van a falevélnek, dér hagyta könnyed lábnyomát a borház felett, kisüstön főzik a szeszt hozzáértő öregemberek, és nagyot visszhangzik a kiáltás a megszedett szőlők között. A kedv úgy bugyborékol az ifjonti szívben, mint a menyegzőre hajtó kocsi kereke. A füst egyenesen száll az ég felé, mint a boldog tűz lehelete. Vackorképű öregasszonyok ágbogas ujjaikkal lökdösik a menyecskét, és legényeknek kedves tanácsokat susognak a fülükbe fogatlan szájukkal. A pincében talán az a pap tartja tenyerét a hordólyukon, akit még Csokonai otthagyott. Gondatlanul, feladat és tennivaló nélkül, csupán örömökre felépítve folydogál az élet patakja: mindenki száz esztendeig fog élni, és vénségére fiatal leány mellett melegedik.

A szalonna, amellyel megkínál Juliskám: kamrák andalgó csendjét vonták emlékezetembe, amelyekben farkasétvággyal időzött ifjúkorom téli délutánokon, amikor hófúvás porzott, a kertek felett hókísértetek csatáztak, a régi Magyarország bősége terpeszkedett a polcokon, füstölt kolbászokba ütötte fejét a látogató, a sonkák oly nehézkesen lógtak alá, mint kövér asszonyok, fűszeres volt minden eledel, mint Mislainé szája széle, és a gyomor úgy tobzódott az erőpróbákkal, mint az ifjúkor telhetetlenkedik a sohasem elegendő szerelemmel.

És a friss kenyérnek illata: hosszan elnyúló, renyhén álmodozó, pacsirta hangjára álmodozva figyeltető búzaföldek szélét vonta elém. Ahol cifrálkodva áll a sárga napraforgó, cigányleány piroslik a dűlőúton, görögdinnye külsejű fiatal nők csengve énekelnek, mint a kaszát fenik a szomszédban, lábait ég felé nyújtja a csecsemő a mezőn, és a napból tüzes kocsin száguld le a mindent lebíró élet. E kenyérnek ízében szélmalmok mutatkoztak a látóhatáron, mely szélmalmok körül gyermek voltam, ijesztett alkonyattal a vitorla árnyéka, kísértet lakott a malom padlásán, a lisztes csizmás fuvarosok hangos szóval, mint az élet örökös szállítói indították útnak a zsákokkal megrakott szekereket. A szél napnyugatról fújt, mintha csak addig volna érvényes minden munka, amíg a nap vérveres korongja letűnik a síkság szélén. Az alföldi alkonyat meztelen lábú leányzói futottak át a mezőkön, hogy hírül adják a molnárnak: bekövetkezett már az este, állítsa meg a kimelegedett malomköveket.

És a szívességben, amellyel kínált Juliska: hajlandó voltam egy egész nemzet erényét látni; Szűz Mária leányai, a magyar parasztmenyecskék odaadó jósága csillogott a szemében, mint a gazdagon termő földek virágzása.

A dűlőúton ekkor felhangzott az ének, mintha mind egyesültek volna a pacsirták, fecskék, verebek, barázdabillegetők, öreg varjak, hangos szarkák, hogy elfújják a búcsúsok örökös imádságát:

- Mária, segíts!

Kalászhajjal, Búzaszentelő-napjáról folytatott áhítattal, a Szentháromság nyílt szemével, mezítláb, mint a madarak, napraforgó gerincüket meghajlítva, az imádságtól, fáradalomtól felmagasztosulva mentek csoportban az asszonyok a ház előtt az országúton. Az esztendő szürke napjai, kotkodácsoló gondjai maradoztak el a lábuk nyomában a homokon: életük elmaradozott mögöttük, mint a felhő az égen. Bűneik, betegségeik lehullottak, mint lábukról a homok. És egyszerű szívüknek kapui boldogan kitárultak, azon malasztos vendég várásában. Aki e napon, mielőtt a nap leszállna, lelkükben kvártélyt vesz.

Az Úr Jézus és a barna Szűz Mária mendegélt előttük láthatatlanul a homokon. A napsütésben ők már látták a máriapócsi tornyokat. Siettek, mint a gazellanyáj. A falevelekről az éjszakai eső cseppjei rájuk hullottak, mintha a vízcseppek is ott akarták volna befejezni múlandóságukat, ahol Mária lakik.

- Mária, segíts! - énekelték fáradhatatlanul, mintha erre a búcsújáró napra volna feltéve jövendő életüknek minden boldogsága, egészsége, a kis falusi házak épsége (ahonnan hajnalhasadtával elindultak), az alva hagyott gyermekek jövendő mosolygása, a télnek betegségtelensége, a kakasoknak jókedve, a tehenek bőgése, a tyúkoknak kotkodácsolása. Minden e búcsújáró naptól függött. A szívük úgy szárnyalt Mária égi köntöse felé, mint a menekülő madarak a toronyra.

Ámde az öreg búcsúember, aki eddig a csapat élén haladott, a zászló közelében, házunk előtt elmaradt a csapattól, és házunkba tért, mintha ott valami tennivalója lett volna.

- Kozsárka meglátogat minket! - szólalt meg illetődötten Juliska. - Istenem, hol van a fiam, hogy el ne mulassza az áldást!

A fiú az istállóból előkerült, amikor az öreg szent ember letelepedett a székre, és megízlelte az elébe tett italt.

- Csak hadd menjenek előre az asszonyok, majd utolérem őket, mert én úgy járok, mint a szél - szólt az öreg kezével legyintve. - Mi sohasem fáradunk el a járáskelésben, nem öregszünk, nem betegszünk, meghalni is akkor szoktunk, ha hívjuk a halált. Már nem sok időm van hátra. Jöjjön helyettem más, fiatalabb, tudatlanabb, aki még nem ismeri az országutat és útonjárókat - az egész világot. Kisasszony napján van harminc esztendeje, hogy elveszítettem mindent, ami földi, azóta az ég gyermeke vagyok, pócsi búcsú-vezér. Azóta nem aludtam ágyban, mindig csak kemény földön.

S a mi Urunk, Jézusunk tiszteletére csak akkor eszem húst, ha azzal jámbor emberek megkínálnak.

Juliska csendesen kiment a szobából, és fehér kendő alá rejtett hideg hússal tért vissza. De a búcsúvezér eltolta magától az ételt.

- Ma nem - mondta csendesen és határozottan. - Ma böjt van. Majd ha megtisztálkodott a lelkem Máriapócson, akkor nyúlok ételhez.

S csendesen ingatta őszbe borult nagy fejét, kerek gyermekszemeivel pedig oly világosan, fénylően nézett reánk, mint a víz néz a napsütésbe. Elhittem ebben a percben, hogy bűnös embernek nagy megnyugvás lehet ilyen világos, bizalommal és hittel sugárzó szempárral találkozni bujdosásában. Ilyen az a szem, amely megnyitja a bemohosodott zsilipeket az asszonyok lelkén, hogy kiömlik onnan a sok szennyvíz, a poshadt csatornalé, amelybe mindenféle szemetet dobált a mindennapi élet. Az oroszlán és az őz szeme egyesült Kozsárka tekintetében. Bátor és szelíd volt tekintete, mintha sohase ijedt volna meg semmitől, csak jó emberekkel és gyermekekkel találkozott útjain, akiknek megfogta a kezét, hogy el ne tévedjenek. Ez a szem volt az, amelyet évekig nem felejtünk el, és amelyre részvéttel és meghatottsággal gondolunk vissza. Nem kért tőlünk egyebet ez a szem, mint egy kis jóságot, amellyel legkönnyebben és legnehezebben rendelkezünk. Vajon hová lehetett ez a jó, áldásos szem az emberek vadállatias tekintetei között? kérdezzük magunkban, mikor többé már nem látjuk őt.

De most még itt volt Kozsárka, és szeme áldást sugározva pihent rajtunk. És mi nem tudtunk néki semmit sem adni, mert nem fogadott el egyebet egy ital vízen kívül.

- Nincs valami baj a háznál? - kérdezte körültekintve. - Tavaly, mikor erre jártam, jobb kedved volt, Juliska. Most aggodalmasnak látszol, mintha kételkednél a mi Urunk végtelen jóságában.

- Nem kételkedem - rebegte Juliska. - Csak néha rám jön valami fájás. Nem tudom, hol fáj, nem tudom, miért szomorodom el, csak úgy jön valami, aminek csak az árnyékát látjuk, mint a füstnek.

- Majd elszáll a füst, s vele megy árnyéka - felelt az öregember. - Úgy van az a világban, hogy nem járnak egyformán az órák. Van órája a részeg embernek és a bolondnak. Az ebédnek és a halálnak. A fiatalságnak és az öregedésnek. Vajon melyik órát látod te most, Juliska?

- Azt hiszem, a fiatalság órája már elmúlt.

- Akkor sem kell kétségbeesni. Nagyon szép órája van ám az öregedésnek. A szél már nem tud úgy hazudni, mint azelőtt, az igaz; a kéményből elszökik a tilinkós, aki azelőtt nem hagyott aludni, ez is igaz; nemkülönben csendesség van a konyhán a fazekak, lábasok, gyúródeszkák között, nem porol az ibrik a levesestállal, nem veszekszik a só a paprikával - ez is igaz. De hát mire volna Máriapócs, ha még ezért sem tudna megvigasztalni? Az a kis Gyermek, akit az Anya ott ölében tart, minden asszonynak tud valamit mondani, úgy hogy csak ő hallja meg a szót. Gyere velem Pócsra, leányom, és többé nem látod árnyékát a füstnek.

Harminc esztendeje vezetgetem én már a fehér Tisza mellől az én asszonyaimat a pócsi Szűzanyához. Sokan mentek el, akiknek úgy fájt a szívük, hogy támogatni kellett őket a nagy útban. Másoknak kővé változott a bánat a kebleikben. Egyiknek elfújta a szél a nótáját, másiknak elmosta az eső a mosolyát. A harmadikban úgy cincogott a szomorkodás, mintha egerek bújtak volna belé... Aztán, mikor hazafelé jöttünk, a sánták elöl mentek, a vakok dicsérték a kék eget, a szívbajosok úgy kacagtak, hogy a foglyok felrepültek a mezőkön.

Az öregember beszéde alatt Juliska természetesen könnyezni kezdett. Jó sírás volt ez. Fényesebb lett utána a szeme.

Szótlanul mutatott a fiúra, aki az asztalra könyökölve, nyitott szemmel figyelt a búcsú-vezér szavaira.

- Hát én mikor találom meg az apámat? - kérdezte.

Az öregember felnyitotta a szemét, mintha csak most emlékezett volna, hogy mi keresnivalója van neki ennél a háznál.

- Már látom, hogy nemsokára meg kell szólítanom a komámat, a halált, amikor találkozom vele. Rövidülnek az eszem nappaljai. Lám, egészen elfelejtettem, hogy a fiad, Juliska, az apját keresi... Pedig tudtam, mert rágondoltam, amikor házadat ismét megláttam az országúton.

- Hát mikor? - kérdezte a fiú jól előrehajolva, mintha az ezüsthasú halat lesné a vízben.

- Akkor, midőn éppen olyan leszel, amilyen az apád. Akkor találkoztok egymással, és többé soha sem váltok el. Mikor az apádnak szüksége lesz rád.

Az öreg búcsús ember felcihelődött. Kimustrált keménykalapját (amelyet bizonyosan a tekintély kedvéért hordott, hisz még az ilyen szent embernek is lehet gyengéje) fejére illesztette, kezébe vette a keresztformájú vándorbotot, megmozgatta lábait, lábain a kopott sarukat, amelyek harminc esztendő alatt annyi országúttal és útonjáró emberrel ismerkedtek meg. Keresztet vetett magára, keresztet vetett ránk, és elment.

S a következő percben, mintha ugyanazon a helyen, a napraforgóknál, ahol az imént abbahagyták az asszonyok az éneklést, felhangzott a pacsirták, fecskék és verebek hangján:

- Mária, segíts!

...Egyedül kószáltam a réten, az éren, a nádasban, a jó kis házat, ahol új tanyát vertem, elhagyogattam reggelenként, mint a madár fészkét. Addig mendegéltem, amíg a tanyaház kormos kéménye (amely bozontos hajzatú volt az egykori gólyák kapargálásától) eltűnt a látóhatáron. S akkor elgondolkoztam a hangyákon, akikhez férfifejjel visszatértem gyermekkori játékot folytatni.

Juliska és a fiú ottmaradtak a fészekben, s mindaddig utánam néztek, amíg láthattak. Úgy tapadt a szemük sugara a vállamhoz, hátamhoz, mint a napsütés. Ha lecsapna egyszer a felhők közül a mesebeli griffmadár, hogy karmaival elragadjon messzire, Juliska és a fiú menten ott teremnek, hogy megvédelmezzenek. De nem jött griffmadár értem, nem jött levél utánam. Elfelejtették a világon, hogy voltam.

...Igen, most már bevallom, hogy mindig az volt a vágyam, hogy farkaskalandos téli éjszaka után egy kis szánkó kas-farában agyonhajszolt lovakon benyargaljak egy ismeretlen kis városkába, kapukulcsot szerezzek egy vasrostélyos házhoz, amelyben ifjú nőt s gyermeket rejtegetek...

...Utazásaim közben, füstös állomásokon, akasztófa-zsírral megkent asztalokon, rabvallató bor mellett néha hallgattam a szél üvöltözését és a zsoldos katona, a vándorlegény, a csavargó komédiás előadásait a nőkről és a nők erkölcstelenségéről, hogy megremegett a szívem. E kocsmaasztalok mellett öreg kéjencek mondták el fajtalankodásaikat ifjú nőkkel, ősz szakálluk oly "igazmondóan" fehérlett elbeszéléseik közben, mint az Arany János versében a vén Márkus galambősz feje. Csavargók hozakodtak elő mondanivalóikkal a nők megejthetőségéről, és annyi titkot mondának, hogy az asztal hajladozott. Ó, a nők nagyon jól sejtik, hogy a kocsmákban mily förtelmességeket beszélnek róluk a szívtelen és elesett férfiak, a már tehetetlen vének, az erejüket veszített korhelyek, az életük felett őrjöngve zokogók és a nyerítve röhögők, férfiak, akik elveszítették hitüket, a legszentebben, a nőben, és ezért tébolyodtan korbácsolják a maguk és mások lelkét gyötrelmes szavakkal... A kocsmában, az állomásokon a férfiak mellé telepedik az a kénköves szagú gavallér, aki a világot járja, és a legjámborabbnak is olyan dolgokat suttog a fülébe, hogy megcsalva érzi magát minden hitében. Mily jól teszik a nők, ha a szeretett férfiút nem engedik a kocsmába, ahol a zsoldos katona liliomfehér hercegnők alsószoknyájára rondít, ahol a vándorkomédiás felkiabál a felhők hátán üldögélő szüzekhez, és a csavargó minden elhagyott faluról és városról erkölcstelenséget hirdet.

S ilyenkor mindig feltettem magamban, hogy csak olyan nőhöz leszek hűséges, akire én magam zárom az ajtót. Valahol, valamerre keresek egy régi házat, ahol kedvemre elboronghatok estenden a tűz előtt, ahol oly csendben élek, hogy szerelmes lehetek az emlékeimbe, nem elevenedhetik meg egyetlen emlék sem, hogy valósággal rám nyissa az ajtót... ahol a nők, akiket ismertem, és belőlük kiábrándultam: az alkonyat borongásában s nesztelen léptekkel, megfoghatatlan ruházatban úgy térjenek vissza, mint amikor először láttam őket... olyan legyen a hajuknak az illata, a szemüknek csábja, az ajkuknak méze, a szívüknek megindultsága, a lelküknek galambröpködése, a kezüknek játéka, mint az első találkozáskor, mikor meghódítottak... minden téli estve visszatérjenek, és csak az legyen meg belőlük, ami szép, jó és drága volt; az a zene hangozzék a szájukból, amelyről ők maguk sem tudtak, midőn megszólaltatták; abba a magasztosságba, önfeledtségbe, mindent elfelejtő első szerelembe ringassák a szívemet, amelynek üdvösségéről csak akkor tudunk, mikor az elmúlott. Valahol, valamerre keresek egy zugot, ahol a nők oly megtisztultan élnek, mint emlékbe adott virágaik a biblia lapjai között...

Íme itt volna a hely, Juliska tanyája, kedvem mégis szomorú, mintha ráfújt volna a csalódás. Való volna a régi mondás, hogy sohasem találjuk meg azt a helyet, ahol a boldogság lakik? Csak futkározunk vagy ballagunk egyik határból a másikba, egyik várostoronytól a másikig, nagy házból a kis házba, 1900-iki úrhölgy bőven lengő szoknyája mellől a balerina tüllruhácskájáig, hárfát pengető szentéletű úrnő erkélye alól a cigányputriig, ahol a vadmadarak színes ruhájában cifrálkodva sivít a leány. Azok közé a boldogtalan férfiak közé tartoznék magam is, akikkel duttyánokban és városvégén meglapuló csárdákban poharat koccintottam, akik oly kedvesek voltak, mint a lacibetyárok vagy melankolikusok, mint az eresz alatt gombolygó köd, s mindig mentek, mendegéltek, tiszta asszonyok rozmaring illata mellől elszökdöstek a gajdoló leányokhoz, akik az ördög öreganyjának a házában mindig táncolnak. Akik otthagyták a gazdag nemzetesasszonyt, és egy vándorkomédiásné festékes skatulyája után beutazgatták a fél országot...

A hervadt Ónodi-kisasszonyok legalább így ítélték meg a helyzetet, midőn egy napon kóborlásaimban elvetődtem hozzájuk.

- Maga már nem az az ember, N. N. - mondta bizalmasan Tini kisasszony -, akiről Juliskánkkal téli délutánokon beszélgettünk. Sokkal fiatalabb, mint gondoltuk. Maga nem elégedne meg azzal, hogy nagyvásárkor menjen csak Nyíregyházára. Ott ülne minden hetivásárkor a "Kiskoroná"-ban, puszipajtásaival, a legnagyobb korhelyekkel, és a lovak meggémberednének a hidegben a vendéglő előtt. Olyan lenne, mint Zathureczky volt. Nemde, Zsanett?

Zsanett tetőtől talpig végignézett, mint egy sorozó orvos.

- Tévedsz, Tini. Sokkal öregebb, mint hittük. Az ilyen minden hájjal megkent, vénülő férfiúnak nemcsak azon jár az esze, hogy a padlás létrája alá álljon, amikor a szolgálók diót hordanak, hanem azon törné a fejét, hogyan szöktesse meg ezt vagy amazt a fiatal leányt a környékről. Mint Kunfalvi a svájci nevelőnőt...

Mint későbben észrevettem, az Ónodi-kisasszonyok számára két férfi létezett a világon. Tininek Zathureczky volt az ismerőse, míg Zsanett példáit Kunfalviról vette. Kár hogy mind a két gavallér már meghalt az elmúlt században; meggondolták magukat, és elmentek a terméketlen diófákkal és savanyú gyümölcsöt termő vén almafákkal szegélyezett mellékes és titkos úton a sűrűség felé, ahová hajdanában oly gyakran csalogattak nőket... (És a sűrűségből többé nem jöttek vissza.)

Az Ónódi-kisasszonyok Boldogfalván laktak, ahol úgy ismerik a férfiakat, mint akiknek reggeltől reggelig nincs egyéb dolguk, mint folyton-folyvást nőkre gondolni, nőknek cselvetéseket feladni, kelepcéket állítani, hűtelenkedni, turpisságokat kieszelni és legfőbbképpen minden alkalmat felhasználni, hogy megcsalhassák azt a nőt, aki őket igazán és önfeláldozással szereti... Boldogfalván laktak egy régi házban, amelyen nemesi címer volt, veranda, ahol minden történni szokott, ami a kisasszonyok életében emlékezetes, mert a szobák oly kicsinyek és alacsonyak voltak, hogy azokban csak álmodni lehetett egy szebb jövőről.

Innen mentek el a múlt századbeli gavallérok. Z. egy céda kocsmárosné karjain, K. a svájci nevelőnőt gyors lovakon szöktetve, s bizonyára azóta is járják a világot új kalandok, futó ismeretségek után, szíveket törnek össze, lesben állanak éjszaka nők elrablása céljából, elhagyott tornyokba vonszolnak fel nőket, estélyeken és vacsorákon pompáznak, ahol kezükkel lábukkal, szemükkel mindig a háziasszony meghódításán fáradoznak, virágokat küldenek, párbajokat vívnak - amint az általában a férfiak szokása.

- A férfiak olyanok, mint a rókák - vélekedett Tini. - Ketrecbe kell őket zárni, hogy meg ne szökjenek. Minden asszony bolond, aki hagyja, hogy lecsapják a kezéről a férfiát. Én láttam boglyas dühöngő asszonyokat a nagykállói elmegyógyítóban, akiknek nem volt más bajuk, minthogy a férfi megszökött mellőlük. Sohase bolondultak volna meg, ha vigyázni tudnak.

Zsanett szakértőén legyintett:

- Az asszonyokban van a hiba. Elbizakodnak hisznek és megesküdnek, hogy a férfiak szerelme örökké tart. Elfelejtik, hogy a megunt szerelem elszökik a kéményen át. A magaunt férfi elszökteti az öreganyját is. Változatosság kell a férfinak, mert így teremtette őt a mindenható. Mi szegény nők csak egyszer szeretünk, vagy legalábbis ráfogjuk valakire, hogy őt szeretjük életünk végéig. Míg a férfiak sebe oly könnyedén gyógyul, mint a cigányoké. Ha még egyszer visszatérne Kunfalvi, elhoznám mulattatására a kövér unokatestvéremet, Katicát, akinek egyszer itt szép szavakat mondott, nyári estén.

Nem feleltem a kisasszonyok szavaira, mert annyi eszem volt, hogy lássam: ismerni óhajtanák véleményemet. Boldogfalván életbevágó jelentőséget szokás tulajdonítani az elejtett szavaknak, ezért azt véltem, hogy jobb hallgatni és szabadjára engedni a kisasszonyok régen henyélő szájait. S így mihamar kiderült, hogy három esztendő előtt még ispánt tartottak, és erről az ispánról sokat pletykáztak a környéken. Valami ágrólszakadt vándorlólegény volt, amikor a kisasszonyok felszedték az országútról. Kihízlalták, móresre tanították, kártyáztak rá, míg az ispán megunta a jólétet... "Úgy bántunk vele, mintha a magáéban volna! Visszaszökött öreg feleségéhez, aki mindennap megverte."

Erre sem szóltam, csak fejemet csóváltam az érthetetlen eseten. Tini tehát tovább folytatta a sopánkodást, hogy Boldogfalva nem fekszik a nagy országút mentén, ritka madár erre a vendég, a legátus, a vándorló. Nem lehet az igaz, hogy Boccaccio élt a világon, vagy legalábbis nem járt Magyarországon, mert itt erkölcsös nők laknak. Könnyű dolga van például egy olasz kocsmárosnénak, ahol a vándorlók leisszák magukat, de Boldogfalván savanyú a vinkó.

- És ön mit szeret? - kérdezte Zsanett, s előkelőség céljából elővette lorgnette-ját, amelynek egyik üvege hiányzott.

- A napfelkeltét a szabadban - feleltem.

Csodálkozva néztek rám, mint valami bolondra. Tini türelmetlenül és epésen szólt közbe, mintha igen sértő dolgot mondtam volna.

- Maga nyilván múlt századbeli ember, amikor a nőknek udvarlására a férfiak a mindennapi természetből vették képeiket. A nagyanyánk idejében volt az divatban, hogy a férfiak a csillagokat, a holdakat rángatták le az égről, a mezőkről, elővették a kék lenvirágot, a tavasz első lepkéjét, a patakból a könnyed pisztrángot. S a nők úgy tettették magukat, mint a lucernásban ülő nyúl.

- Szemérmes, felejthetetlen korszak - feleltem meggyőződéssel. - Csak nézzük meg a fotográfiákat, leveleket, sőt divatlapokat, amelyek a múlt századból maradtak hölgyeinkről. Egy másik ország, egy messze eltávolodott tartomány alakjai ők, akiknek mintha nem maradtak volna gyermekeik. A homlokukról sugárzó fény, a szemükben látható szerénység, az arcukon felírt hűség és önfeláldozás a mai nőkön már nem található. Leveleiket mindig oly gondosan és szemérmetesen írták, hogy azt meglophatta a postamesterné. Divatjuk méltóságteljes tiszteletet parancsoló. Bő, földig érő szoknyáikban megannyi fejedelemnők. A test bűnös formáit eltakarja a ruha, hogy a férfiak szerelmük jutalmául valóban egy ismeretlen, gyönyörű szigetre érkeznek meg. Ki látta nagyanyáink lábát, karját? Igazában csak az, aki a koporsófedelet rájuk szegezte.

Zsanett sziszegett:

- Maga a fővárosból jött közénk? Talán a Nemtudom utcában lakik ott? Sohase járt Andrássy útján, amelyet azelőtt Sugár útnak neveztek? Úgy beszél, mint egy falusi mester. Kunfalvi szalongavallér volt.

- Talán nem is hallotta még életében a Jambónótát? - kérdezte gúnyosan Tini, a jambót zsambónak ejtvén.

- És Küry, Pálmai, Hegyi ismerősei önnek, mint Kunfalvinak, aki órákig tudott beszélni Pestről? Ó, mi mindent tudunk, ami Pesten történik, holott csak Boldogfalván lakunk. Tudjuk, hogy lett öngyilkos Nagy Imre, és hallottuk, hogy Szirmai Imre milyen kunsztokat tud az ötkoronással. Olvastuk a fehér kaméliás nő történetét, aki mellbe lőtte magát egy íróért. Tudjuk Satanello kalandjait a népszínházi színfalak között, és Baligovics Bojár Terus arcképét asztalunkon őrizzük. Nagyon jól vagyunk értesülve arról, hogy ki az a nagy művésznőnk, aki pezsgőben szeret fürdeni, és Szapáry Pál mennyit veszített a kaszinóban. Már csak néha levelezünk Dura Máté Szerelmesek könyvé-ből; modernebb írók műveit forgatjuk, mint Veresné Gaál Karolina. Tini Alba Nevis verseiért rajong, míg magam (persze Kunfalvi neve alatt) előfizetője vagyok a Magyar Figaró-nak. Itt kiment a divatból az álmoskönyv, uracskám, azért bánjon velünk úgy, mint modern hölgyekkel illik.

- Talán azt sem tudja kicsoda vizenkei Török-Gyolcs Kazimir? - vágott közbe Tini.

Szelíden tiltakoztam.

- Valóban nem ismerem a kiváló férfiút.

- Ő pedig mindenkit ismer a fővárosban. Két esztendő előtt utazott erre egy barátja kíséretében, aki állítólag gróf volt, de nem használta címerét. Demokrata volt az istenadta, mint Kardhordó Árpád. Esőben, sárban, hidegben érkeztek meg a hazafiak, akiket azon nemes cél vezetett hozzánk, hogy felszólítsanak: vegyünk részt a felvidéki akcióban, amely József főherceg védnöksége alatt volt alakulóban. Ha nem tudná: a felvidéki akció célja volt az ottani magyarság megmentése.

Természetesen nem vontuk ki magunkat a honleányi kötelesség alól. Megrendeltük a könyvet. Csak az a kár, hogy A zsidók egyetemes történeté-t kaptuk kézhez, amiért még ma is pörben vagyunk. Török-Gyolcs Kazimir egy napig volt vendégünk és mindent megtudtunk a fővárosi életből. Tőle hallottuk, hogy Komlóssy Emmát megszöktette az öreg Pálffy gróf, és morganatikus házasságot kötöttek, amit úgy szokás kötni, hogy a vőlegény bal kezét nyújtja a nőnek.

Hasonló történetei napestig voltak a két Ónodi-kisasszonynak. Úgy éreztem magam, mintha nem is Budapestről, hanem a holdból érkeztem volna. A Színházi Hírnök és a Magyar Bazár eljegyzési híreit sok évfolyamon át megtanulták. A pikantériákból gyűjteményük volt, mint az ő korukban levő férfiak a fidibuszt szokták gyűjteni. A petróleumlámpa mellett kifogyhatatlanul beszéltek grófokról, színésznőkről, kalandorokról.

- És hogy is hívták a bárónőt, akit a majma megharapott? - kérdezte Tini kisasszony, midőn már félálomban voltam.

A vendégszoba fala tele volt ragasztva újságból kivágott képekkel, kottaképekkel, divatlapok mellékleteivel. A Gigerli-mars kottáján sétáló gavallérok, Vidlicskay József karikatúrája, Dura Máté és Jakab Ödön ifjúkori arcképe altattak el. Hajnalodott, a zsalugáter mögött madarak szólaltak meg, mintha most érkezett volna a posta, csupa nagyszerű hírrel. Az akácfák között fénylő oszlopai feküdtek a napsugárnak. Valaki megkopogtatta az ablakot.

György, a fiú állott odalent.

- Hál' istennek! - kiáltottam. - Csakhogy nem feledkeztél meg rólam.

- Tudom, hogy ez nem magának való hely. Nyakamba vettem kakaskukorékoláskor a lábomat, és most itt vagyok, hogy jöjjön haza.

A házban még mindenki aludt. A kisasszonyok valószínűleg most álmodják meg mondanivalójukat. A vadszőlő hervadozott a verandán, mintha azokra a régi vidám vendégekre gondolna, akik itt valamikor piros borral a kezükben üdvözölték a nyári hajnalokat, a cigány tust húzott, és a vendégek elmentek pörgő kocsikerekeken.

György sürgetett:

- Ne sokat gondolkozzon. A kisasszonyok felébrednek, és akkor nincs menekvés. Elhíresztelik, hogy a postamesterné után szökött, aki tíz év előtt tűnt el a faluból. Eddig minden vendégük a postamesterné után illant.

Régen volt ugyan, hogy ablakokon kiugráltam, mielőtt megvirradt volna. Most félelem és szégyenkezés nélkül kapaszkodtam fel az ablakdeszkára, hisz odalent állt György, aki megvédelmez minden gyanútól. Lábujjhegyre ugrottam, mint a legboldogabb korban.

György a szérűskerten át vezetett ki a mezőkre, ahol már forrt az élet konyháján a madarak ennivalója, a madárijesztő teleitta magát harmattal, az utakat elzáró sorompófák a magasba emelkedtek, mintha a tájat kémlelnék. A régi szélmalom romjai boldogan sütkéreztek a felkelő napban, miután elfelejtették az éj kísérteteit, a baglyokat, denevéreket.

Az országúton állt a diadalmas, boldog élet. Hosszú léptekkel mentünk hazafelé.

A tanyaház udvarán Juliska állott, és a tenyerét a szeme felé emelte, mintha közelgő betyárokat nézne.

- Hol kóboroltatok? - kérdezte mosolygósan.

- Egy kis budapesti postát hallgattam az öreg kisasszonyoktól - feleltem -, s elhatároztam, hogy darab ideig nem megyek Pestre.