|
A régi szélmalom tücske
Ő ott lakott, ahol a
veres hasú régi szélmalom állongott gyepes halmon, mint valamely öreg vitéz,
aki várából kirohant, hogy megállítsa az úton járókat. A várat elvitte mögötte
az idő, a halmot már benövögette a galagonya, mogyoróbokor, vadalma, amely
bujdosó növények nagyon szeretnek olyan helyen tanyát ütni, hol emberek nem
járnak; - kedvükre játszadozhattak tavaszi reggelen, nyaranta belehenteregtek
leveleikbe, és így ősz időben oly ijedten bújtak össze, mint a
kárvallott család. Még fűzfa is akadt itt ama szomorú magyar fajtából,
amely elfüttyengeti a szélben a régi boldog embereknek nótáit, amelyeket a mai
kor már nem ért meg. Nyírfa fehérlett az alkonyatban, mint egy eltévedt
szellem, aki a régi szélmalom környékére bujdosott a seprőcsináló
öregasszonyok elől. És a vén szélmalom tetőtlenül állott a középen,
mint egy ordításra kész szörnyeteg a múlt időkből, amely
megfogyatkozott, letöredezett szárnyaival utolsó leheletig védi a maga dombját,
holott ellenségek már nem jártak erre, legfeljebb néma vándormadarak húztak át
a felhős égboltozat alatt.
Az ide vezető utat
benőtte a gyom, mint magáról elfelejtkezett öregember arcát a szakáll. Az
élet kelepelő szekerei másfelé vették járásukat, a szélmalom soha sem
látta azokat az arcokat, amelyek mostanában mosolyognak ezen a vidéken. A
hangok, amelyek körülötte felhangzottak, leereszkedtek a pincékbe, hogy onnan
többé ne jöhessenek a napvilágra. A mindennapi történések, amelyeket itt
hajdanában megbeszélgettek az emberek a molnárral, nem jegyeztettek fel a
kalendáriumba, elröpültek azok a széllel.
Amint napról napra beljebb
bátorkodott az őszi idő, mint a vén cigány a kocsmába, mind többet
jártam a szélmalomhoz, ahol egy kimustrált malomkövön hosszan elüldögéltem, s
azt a könyvet lapozgattam, amelyet ifjúkoromban szerettem. Turgenyevtől a Vadász
iratai-t.
Néha, alkonyattal zaj
hallatszott a tájra széttekintő tört szárnyak felől. Mintha egy hang
futott volna végig a malom tetején és belsejében. Valakit tán látott a
messzeségben a legmagasabb szárny, és erről gyorsan híradással volt. Máskor
megzörrent valami az őszi bokrok között, mint az emlékezet, amely
váratlanul valahonnan ide tévedt. Talán gyilkosság vagy szerelem történt ezen a
helyen (amely dolgok legtovább maradnak meg az emberek ládafiában), és most
néha visszajár ide egy borongó öreg emlékezete töntörgő lépteivel? Majd
könnyű, futamodó léptek hangzottak a malomkerék körül, amikor fölemeltem a
fejemet az olvasmányból; mintha valaki meglesett volna, mivel töltöm a magány
búsuló óráit, amikor olyan emberhez kezdtem hasonlítani, aki majd ha megszólal,
a saját hangját sem ismeri meg?
Néha átvándorolt a tájon
egy messzi falu harangszava, mint egy eltévedt madár. Majd varjak károgtak, de
nem láttam őket. A szél hajtott valamit a mezőn, mint saját
szakállára dolgozó vadászeb. Egy kukoricacsősz a legénykorára gondolt, és
tüzet gyújtott a messziségben, amelynek füstje fölemelkedett, mint az
elkívánkozó élet. Az ősz nedvei már szinte hallhatóan csörögtek a
lapályon, midőn az esti köd leereszkedett, mintha láthatatlan kis
vízimalmok kezdenék gyors munkájukat, az embereknek való koporsódeszkákat
fűrészelvén. Nagyot futamodott a nyúl a ritkuló kukoricásban, mintha ebben
a percben vette volna észre, hogy ellenséges országba tévedt. Koppant a lehulló
levél, mintha valakinek a múló óraütését jelezné.
Itt barátkoztam meg Szomjas
úrral, akit már régebben ismertem, és ő is ismert, de csak olyanképpen,
mint András napjának tudomása van József napjáról a kalendáriumban, de sohasem
találkoznak. Hallottam, hogy bogaras ember, de nem sokkal bolondabb azoknál a
különcködő nyírségi uraknál, akik a múlt században meghúzódtak magányos
házaikban, mikor minden hitelüket kiaknázták, és jókedvet, életbölcsességet az
őszi légytől kértek kölcsön, amely a papirossal beragasztott
ablakokon dongott. Hallottam azt is, hogy van egy kisasszonylánya, akit a
szatmári nénéknél neveltet, Saroltának hívják, és olyan hosszú haja van, mint
Csillag Annának.
Szomjas úr nem messzire
lakott a szélmalomtól egy hosszú földszintes házban, amely régi időkben
kasznárok, ispánok háza lehetett, mert címer nem volt a kapun. Kis ablakok
voltak a házán, amelyek észrevétlenül óhajtottak maradni e feltűnési
viszketegben szenvedő világban. Ezekből a kis ablakokból látszik
végtelennek a téli hómező, amelynek látóhatárán fekete pont a lovas
csendbiztos vagy a cigánypostás. Itt húzódott meg Szomjas úr "mióta a
világnak búcsút mondott, és Bessenyei testőrtiszt módjára szótlanul
legyintett." Körülbelül ötvenesztendős volt, s olyan ruhadarabokat
viselt, amelyek nagyon régen voltak szolgálatban, de nem felejtették el úri származásukat.
Volt például zöld vadászmellénye, tarkabarka nyakkendője és
bricsesznadrágja, amelyre fiatalkorukban bizonyosan engedékenyen nézegettek az
öregasszonyok. Vadkacsa-tollas kalapja volt, mint akármelyik környékbeli
gavallérnak. Macskanadrágja térdben fényes, mintha sokat tartotta volna
kengyelben a lábát. Ámde minden ruhadarabja oly avas és kopott, mintha
réges-régen a föld alá költözött volna az az uraság, aki először viselte e
tetszetős öltözetet.
Hangja almáriumból
hangzott, amelyet régen nyitottak ki. Mozdulatai félszegek és
szégyenkezők, mintha már nem tudná bizonyosan, mire tanította egykor a
táncmester. Felső fogai hiányoztak, ugyanezért a bajuszát lefelé
szoktatta. Tüskés, vastag szálú volt ez a bajusz, mintha sok csókot megkóstolt
volna, amíg ez érdemes volt. Fekete zsinóron szemüveget hordott, amelyet
duzzadt orrára illesztett, és az üveg alatt megszelídült szeme.
- Olvasgatunk, olvasgatunk?
- szólalt meg. - Azelőtt én is sokat olvastam, az igaz, hogy németül, mert
ifjú koromban külföldi iskolába járatott az apám. Beszélni hamar elfelejtettem
a németet, de az olvasást megszoktam, így a Madách Ember tragédiájá-t
csak akkor élvezhettem, mikor Julius Lechner von der Lech németre fordította. Kevés
a petróleumunk, pedig olvasni csak éjszaka jóízű, mikor kopog odakint az
eső. Régebben bezzeg elég volt a tűz a kályhában, hogy téli estéken a
legapróbb betűket is elolvassam.
- Mikor én ide kerültem -
mondta darab idő múltán, egy hosszú rab szomorúságával -, nemigen akadt
művelt ember a környéken, akivel érdemes lett volna megismerkedni. Az
egyik szomszédom éjjel-nappal részeg volt. Korán reggel kezdte a borivást, hogy
végigélhesse a napot. Azt volt a változatossága, hogy télen vörös bort ivott,
nyáron fehéret. Délutánonként elhitte magáról, hogy kastélyban tölti az életét,
pedig a házába befolyt az esővíz. Estefelé azt képzelte, hogy messze a
nagyvilágban a nők és férfiak mindig azt kérdezgetik egymástól:
"Ugyan hová lett Sonkoly, mostanában soha sem látni?" Míg estére
ágyba dőlt, és minden éjszaka azt álmodta, hogy az őrültek házába
viszik. Nem lehetett vele érintkezni.
(Én nem szóltam semmit,
ámde jól tudtam, hogy ez az összeférhetetlen Sonkoly senki más nem volt, mint
maga Szomjas úr, aki hibáját szerette másra kenni.)
- A másik szomszédom olyan
sült bolond volt, hogy Mihály arkangyalnak képzelte magát. Ellenállhatatlannak
hitte magát, mindig a nők meghódításán törte a fejét, és csupán azért nem
indult el a gyümölcs leszakítására, mert nem volt jóravaló lábbelije. Csak
búcsúkra járhatott, ahová mezítláb szokás menni; Mihály arkangyalnak megfelelt
a divat, és a szemrevaló menyecskéket felrakosgatta az emlékezetébe, hogy a
következő télen, mikor olyan nagy lesz a hó, hogy az udvarra se lehet
kimenni, képzeletben szerelmi viszonyt kezdjen az asszonyokkal. Sült bolond
volt mondom, azt hitte, hogy szép nők, akiket sohasem látott, véle
álmodnak. Lehet, hogy csak hímszamár képében.
(Csendesen bólintottam. Ez
a Mihály arkangyal se lehetett messze Szomjas úrtól. No de halljuk a
harmadikat.)
- A harmadik szomszédomnak
az volt a szerencsétlensége, hogy egyszer megfordult Monte-Carlóban, néhány
aranyat nyert, ám a nagyváradi Popper, aki abban az időben az
utazótársaságokat szervezte és vezette, még Egyiptomba is: indulást vezényelt. Szomszédom
nem merészelt egyedül maradni az idegenben, ahol mukkanni se tudott, fájó
szívvel követte útitársait, ámde húsz esztendő múlva is, midőn
adóvégrehajtással zaklatták, a vörös Poppert emlegette, aki szerencséjének
útjába állott. Képzeletében annyi kinccsel rendelkezett, mint Monte Christo,
csak a kezét kellene kinyújtani. Birtokokra alkudozott, házat szemelt ki
Nyíregyházán, gyermekét az apácáknál neveltette: ha elkövetkeztek az őszi
sarak, kiköpött az ablakon, jövőre úgy sem látja már ezt az életunt tájat;
ha köhögés kínozta álmatlan éjjeleken, könnyedén vette a dolgot, mert nemsokára
a legjelesebb orvosok gondjaira bízhatja magát; ha megsértették, kezét
dörzsölgette azon nagyszerű elégtétel reményében, amely gazdag ember
korában éri... Csak el kell indulni a kakasos aranyakért, a zizegő
bankókért, a zöld asztal kitárt kebellel várja. Ámde sohase tett szert annyi
pénzre, hogy Monte-Carlóba mehetett volna, pedig oly alapossággal kidolgozott
nyerési szisztémát állított fel, hogy három hét alatt bizonyosan tönkreteszi a
bankot. És késő öregségig nem mond le a reményről, hogy valaha gazdag
ember lesz. Lehet ilyen bolonddal érintkezni? - kérdezte Szomjas úr, és
erősen a szemembe nézett.
(Ez az utóbbi bolond
szomszéd, ez volt az igazi. Szomjas úr, aki téli időben hosszú leveleket
írt Magyarországon mindenkinek, akinek a nevét hallotta, aki nyert, örökölt
vagy egyéb szerencsét csinált, s felszólította a társulásra a Monte-Carló-i
bank megdöntéséhez. Még a szegény Juliska is őrizgetett egy felhívást,
amelyben Szomjas úr a környéken részvénytársaságot óhajtott szervezni.)
Természetesen:
érdeklődtem a csalhatatlan szisztéma iránt... És néhány nap múlva
megismerkedtem Saroltával, akinek olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának.
*
Én szisztémámat a
monte-carló-i temetőben kezdtem felállítgatni, mégpedig a sírköveken
található évszámokból. Tulajdonképpen holt játékosok helyett játszottam -
kezdte Szomjas úr egy őszi délutánon a szélmalomnál, midőn a
malomköven ült, és sétapálcájával, amely éppen olyan öreg volt, mint az ilyen
tavaszmúlt embereké szokott lenni, különböző vonalakat és köröket vont a
nedves földre.
- Folytattam a játékot a
halottak helyett, ott, ahol azok abbahagyták. Akik öngyilkosok lettek, mert nem
volt elég kitartásuk a szisztéma végigjátszásához. Akik meggondolták a dolgot,
és új haditervet eszeltek ki. Akik tönkrementek a hadiállás befejezése
előtt. Akik elveszítették a fejüket, a szívüket... Azok helyett játszottam
én tovább. Ott feküsznek ők a nizzai országút mentén a ciprusszal és
szomorú fákkal bőven beültetett temetőben, közel a játékasztalhoz,
mintha darab időre pihenni jöttek volna ki a klub forró
levegőjéből. És annyi magyar ember fekszik ebben a temetőben,
hogy kitelne belőlük az egész közigazgatás. Szépen hangzó, szaloniasan
pengő, hitelképes magyar nevek olvashatók fejfákon, amely neveket itthon
az ősök a történelembe írtak, de az unokákból hiányzott az elődök
erélye, nem tudták keresztülvinni akaratukat. És ezeknek a félben hagyott
szisztémáknak a megjátszására vállalkoztam én. Ők, szegények, csak a
szisztémáknak a fele-útjáig tudtak előrejutni - amint a kaliforniai
aranytermő hegyek között is találnak a bányászok emberi csontvázakat, akik
ugyan a helyes úton indultak neki az útnak, de közben felmondott az akaratuk. A
szisztéma hátralevő része terem aranyat annak, aki megjátssza. Többet nem
mondhatok, uram, tervemről. Azt hiszem, így is többet árultam el, mint
amennyit szabad.
Megkérdeztem Szomjas urat,
miféle sugallat vezette őt erre a nyomra
- Nagyon egyszerű volt
a dolog - felelt Szomjas úr, pontot téve a földre pálcájával. - Életemben
annyit imádkoztam hiába a keresztény Istenhez, hogy Monte-Carlóba érve
elhatároztam: szisztémát változtatok. A nizzai országúton áll egy zsidó imaház.
Többnyire zárva van, de néhány frankért előkerül az egyházszolga, aki
megnyitja a kaput. Ide tértem be, és megbeszéltem Adonaijal az ügyemet. Te,
zsidó isten, mondtam neki, most mutasd meg, hogy mit tudsz. Igaz, hogy régi
keresztény családból származom, de csodatetteidnek nem lesz hangosabb hirdetője,
mint én, ha segítsz rajtam. Adonai meghallgatott, és tanácsot adott. De, kérem,
mindezt csak önnek mondtam el, mert az első perctől kezdve szokatlan
bizalmat előlegeztem önnek. Megfelel-e bizalmamnak, az később válik
el.
*
Őszi délután Szomjas
úr házában ültünk, abban a szobában, amelynek fala tele volt írva mindenféle
számokkal. Még a pókhálók alatt is számjegyek látszottak vastag
ceruzavonásokkal. Egy élet álma volt felírva a meszelt falakra... Odakünn
csörgött az eső, mint a halottak sírjaiban, akinek tudományával Szomjas úr
saját életét óhajtja megjavítani.
- Itt van a központi
erő - mutatott Szomjas úr a falakra. - Mindnyájan tudjuk, hogy egy
központi erő tartja fenn a világot, a csillagrendszert, a napot, az
üstökösöket és pályáján a Földet. Nos, az én központi erőm ebben a
szobában van. Innen merítem majd a lendületet, amellyel üstökösként kilódulok
helyemből, és diadalmasan bejárom a pályát, a hulló csillagok pályáját.
Szomjas úr megigazította a
cvikkert, és egy sarokból kis rulettgépet vett elő a megfelelő
táblázattal.
- Igaz, hogy ez csak
gyermekjáték, nem közelíti meg az igazi nagy gépek munkáját, amint a veréb
repülése a griffmadárét. Ámde e gépecskén is tapasztalhatjuk a játék örök
törvényeit. Megsúgom önnek, hogy a Monte-Carló-i gépek sem tökéletesek. Pontosan
mutatják az eredmények, mikor dobta ideges kéz a golyót, mikor volt álmatlan
éjszakája a krupiénak, mikor csalta meg a kedvese... Arról nem is szólok, hogy
a legfinomabb gépek is megérzik például az esős időjárást.
Szomjas úr kiterítette a
szerencse-mappát, amelyen számok és színek jelölték millió ember gondolatát... Megpörgette
a masinát.
- Válasszon magának
szisztémát, uram. Ott van például az ablak mellett: a Nagy-Garcia elmélet. Kezdő
játékosoknak igen bevált módszer. Én korrektül játszom, nem úgy, mint egy
bizonyos szomszédom, aki szép nejét ültette mindig a partnere mellé, mikor
kártyázott. Tehet kisebb-nagyobb készpénztételeket, én majd feljegyzem, hogy
mennyivel tartozik önnek a bank.
Nem volt kedvem a
Nagy-Garcia-elmélethez, s ezt meg is mondtam Szomjas úrnak.
- Talán mindjárt abba a
nagyszabású játéktervbe óhajt fogni, uracskám, amelyet a nagy Sántha, a Nemzeti
Színház nyugalmazott tagja talált fel? - kérdezte gúnyosan Szomjas úr. - Sántha
határozottan megírta nekem, hogy elmélete nem való kezdő játékosoknak.
Midőn vállat vontam,
Szomjas úr elkomorodott.
- Ön úgy látszik, nem
becsüli a játékot semmire? Csalódtam volna önben?
Sötét haraggal nézett maga
elé, és unottan pörgette a golyót. Összepakolta gépezetét, és káromkodást
elnyelve, visszaült helyére.
Egyszerre felemelte a
fejét. - Hallja? - kiáltotta. - Idegen ember jár a házban.
Már esteledett odakint, a
felhők a kis ablakokra könyököltek, a bokrok úgy remegtek a tájon, mint
ázott vándorlók.
- A leányom!... - suttogta
Szomjas úr, és egy légycsapót kapott fel.
Óvatosan kinyitotta a
rozoga ajtót, a sötét pitvaron kibotorkált, és a sárban, alkonyatban cuppogva,
megkerülte a házat. Egy zöld zsalugáteres ablak nyílott ott a búskomoly szilvafákra.
Az ablak tárva volt. Két fehér leánykar nyúlott ki, és átölelve tartott egy
férfit aki az eresz alatt állott. Nyúlánk, magas ember volt az idegen, a fejét
nem láthattam mindjárt, mert az odabenn volt az ablakban, és bizonyára jól
érezte magát.
- Hő! - kiáltott
Szomjas úr.
Az idegen megrettenve
bontakozott ki az ölelő karokból. Felénk fordult az alkonyatban.
S ekkor, talán először
életemben gondoltam, hogy megbolondultam. Én álltam ott az ablak
előtt. Csakhogy: mintha tíz évvel előbbi alakomat öltöttem volna
magamra. Én néztem szembe Szomjas úrral... Én vontam vállat ama
gőgös közönnyel, amit bizonyára gyűlöltek rajtam az emberek; és most
gyűlöltem én is ezt az idegent vakmerő elbizakodottságáért... Én intettem
búcsút az ablaknak, és én mentem el siető, inkább várakozó léptekkel a
szilvafák alatt, arra, ahol rés volt a nádkerítésen, kutyának és
szeretőnek való rés.
Szomjas úr dühtől
kipirulva hajította a légycsapót az idegen után, aki erre nyomban eltűnt,
a zsalugáter két szárnya bezáródott, mintha szél hajtotta volna be.
Szomjas úr megfordult, és
dühösen végigmért.
- Mit tett ön velem? -
kérdezte fojtott hangon. - Hát olyan embernek néz engem, aki elviseli a
megszégyenítést? Távozzék uram, amíg nem feledkezem meg magamról. A
vendégszeretet határa véget ért.
*
Ezen az estén mélyen
elgondolkozva mentem haza. A szélmalom mellett úgy álltak a hervadt, nedves
fák, mint álruhás kísértetek, amelyek az éjféli órát várják.
Éjjel nyugtalanul
forgolódtam ágyamban, nem bírtam elfelejteni azt a mély, duruzsoló hangot,
amelyet először hallottunk Szomjas úr szobájában, amikor odakünn megállott
az eső csorgása. Ez a hang (most már világosan emlékszem) olyan volt, mint
a flóta hangja, amelyet nagy messziségből hallunk; mintha Virágh Aladár
fújdogálná ifjúkoromban a sóstói erdőn kedvenc dalát fuvoláján: Elmerengek
sötét éjjel... Ez a hang szállott be a kéményen, amelyről megtudtam,
hogy idegen jár a ház körül. Az orvvadász a kert alatt, aki a ház leányát
akarja elrabolni.
Aztán az a megdöbbentő
hasonlóság, amely az udvarló és köztem volt! Talán elvesztem valahol ezen a
tájon, amidőn tíz év előtt utoljára jártam erre? Talán egy másik
ember élt a messzi idegen városban, akiről csak hittem, hogy én vagyok? Az
igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és
nádasok között; az nem mozdult el a kertek alatt kanyargó gyalogösvényről,
a szilvafák hamvas árnyékai alól, a nádból vert kerítések alatt mendegélt, és
együtt fütyörészett a széllel?... S ugyanezért nem öregedett meg olyan gyorsan,
mert újholdkor nem nézett a háta mögé, beszélgetett a vadvizekkel, a sunyin
lappangó őszökkel, napraforgó magját rágta, és együtt repdesett lelke a
gondtalan, vidám seregélyekével?... Itt maradt a szívébe nőtt tájakon,
mélázó őszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztető lugasokban,
igénytelen életet prédikáló borházakban, hosszú estéjű falusi portákon, a
temetőkben pihenő öregek körül... Igen, ő az, aki megmaradt azok
mellett, akik szerették, és nem keresett új, múlékony pásztortüzeket a
messziségben, nem futott hideg fényű lidércek után, eldugta a fejét a
párna alá, mint a vadmadár szárnya alá, midőn éjjel nagyravágyó gondolatok
látogatták meg, keresztet vetett, ha a boszorkány hívogatását hallotta a
kukoricás sóhajtozásában, megtartotta a virágvasárnapokat és a böjtöket, a régi
erkölcsöket és szívhangokat...
Most már végre
viszontláttam őt, aki nem felejtett el ősöket, nőket, érzelmeket
tisztelni, kutyát és lovat szeretni, nedves mezőkhöz ragaszkodni a
szülőföld szerelmével, az álmodozás zsákjába bújtatni a nyugtalanság
malacait, egyszerű madárhangba elképzelni azt, amit a messzi nagyvilág
üdvként kínál...
Igen, ilyen volt ő,
szelíd és dacos, bátor a veszedelemben és erőtlen a melankóliában,
önfeláldozó a szerelemben és mámoros a barátságtól. Kerítéseken járó, napi
járóföldeket gyalogoló virrasztó és hűséges. Nem volt neki semmi sem
lehetetlen, ha szíve megtelt érzelmekkel.
S egyszerre éreztem, hogy
hívnak, várnak, nyitott szemmel virrasztva gondolnak rám valahol. Két leánykar
simogatását éreztem az arcomon, a keblemen, a szívemen, hogy szinte könnyes
lett a szemem. Talán sohasem érzett szerelem ébredt fel bennem a leány iránt,
akit csak karjaiban láttam a régi ház zöld zsalugáterei között. Ő engem
vár, engem szeret, a másik, a fiatalember csak egy fantom volt, aki
nekem az utat megmutatta a szerelemhez, amelyre úgy vágyakoztam, mint a
szomjúság.
Én vagyok az, akit ez a
leány szeret, és a délutáni jelenés csupán varázslat volt, amint a délibábban
meglátjuk néha a városokat, ahová kívánkozunk.
Régen nem érzett
könnyedséggel öltözködtem fel, és nesztelenül hagytam el Juliska házát. És meg
voltam győződve arról, hogy e szerelmi kirándulásomon láthatatlan
vagyok, sérthetetlen vagyok, veszélytelen vagyok - amint az már a szerelmesek
szokása, amint kacskaringós útjaikra elindulnak.
Az őszi éjszaka
félelmei elmaradoztak mellőlem, mint a por hull le a kocsikerékről. A
hervadt fák között a tájról régen elszállott madarak hangjai játszottak
bújósdit. A madárijesztő, mint egy helyeslő jó barát állott a hold
félsarlója alatt. A száraz napraforgók megannyi őrök az út mentén, akik
reám vigyáznak, hogy bajom ne essen. A vén szélmalom elbújtatta üres, nagy
fejét a ködben, amely még a magasban repült. Szomjas úr kis háza úgy lapult meg
a homályban, mint a boldogság fészke. - Csak emlékezzetek, öregek, nem így volt
mindez, amikor meglepett a szerelem, hogy tőle nem szabadulhattok? Mikor a
sarkotokat összeveri valami dal vagy zene, amelynek eredetét, nem tudjátok?... Mikor
behunyt szemmel mentek a meredélyeken, mint a holdkórosok?
Manapság már nem tudnék
nappal sem eltalálni ahhoz a réshez, amely a nádkerítésen található. A
szilvafák gallyai lesodornák a kalapomat, és a kezem bátortalanul lehanyatlana,
mielőtt megkopogtatnám az ablakot. Ámde nem így volt akkor, a
nedvességtől párolgó őszi éjjelen, amikor a félhold elfátyolozott
tekintete biztatóan nézegetett alá mindazokra, akik az utat járták, lidércekre,
vándorlegényekre és szerelmesekre.
Kopogtatásomra oly gyorsan
nyílott a zsalugáter, mintha valaki már nagyon régen állott volna mögötte
dobogó szívére szorított kézzel.
- Én szerelmesem - mondta
egy holdvilágos hang, és kinyúlott a kislányka, oly enyhén, mint a szellő.
Csókok érték arcomat,
amelyek tetőtől talpig megráztak. Hajzat simult homlokomhoz, oly
finom, amilyent csak álmában érez az ember. Hangok suhogtak be szájamba,
fülembe, mint édesded vizek, amelyektől örök életet nyerünk. Gyöngéd,
gondtalan, önfeláldozó ifjúság borult a vállamra, mint a mesebeli
selyemszűr, amelyben többé nem fázik meg senki. Leányillat lengett körül,
amely illatát a leányoknak akkor érezzük, mikor még ártatlanok vagyunk. Simogatások
értek, amellyel a végre megérkezett postagalambot szokás simogatni. Szavakat
hallottam, amelyekről már elfelejtettem azt is, hogy a szótárban
előfordulnak. Úgy pihegett a boldogság karjaimban, mint pelyhes madárka
lélegzik. Dombocskák között vezetett utam, mint a boldog utazóé, aki dalra
zendül. Hosszú csókot kaptam emlékbe, hogy az anyajegyként felejthetetlen
maradjon szájamon. Kis derekat öleltem, amely oly hajlékony volt, mint a
tavaszi fák törzse. Mozdulatok, amelyek a tündérek hintázására emlékeztetnek a
harmatos virágokon; sóhajtások, amelyek a völgyekből szállnak fel tavaszi
reggelen: önfeláldozó hangok, amelyek oly üdvösségesek, mint a csodatévő
kápolnák csengettyűi, jöttek el velem emlékbe.
Szomjas úr, mint afféle
bolond ember, teljesen mezítelenül rohant a ház körül. A szélmalomnál, a
mogyorófabokrok mellett megállított egy kéz. A fiú - György kapaszkodott a
karomba, mint egy vadmacska.
- Ugye onnan jön? - lihegte
kíntól, gyötrelemtől fuldokolva, mintha kígyó marta volna meg.
A félhold a szélmalom
tetején állott. A hajnal várakozásteljes csendje üldögélt a csillagok szemében,
a gyalogösvény lélegzetvételében.
- Azt szereti, akit én
szeretek - vergődött a fiú, mintha dárda fúrta volna át a mellét, és nem
leli helyét végtelen fájdalmában.
Megsimogattam a fejét.
- Én az apád vagyok -
mondtam.
- Tudom - felelt a fiú.
*
S ezután reggelig sétáltunk
karonfogva az országutakon, a gyalogösvényeken. Megbeszéltük jövendő
életünket. Megbeszéltük Juliskát, akit a fiú soha el nem hagy. Még a bolondos
Ónodi-kisasszonyokról is volt néhány szavunk. Férfiak módjára társalogtunk
komoly gazdasági dolgokról. A házat tavasszal rendbe kell hozatni egy jó
kőművessel. A tavaszi vetést korán kezdjük. A leányról, ott a messzi
elmaradó házban, többé szó sem volt.
- Tudnád-e a tücsköt
utánozni? - kérdeztem a fiamat, amidőn a napraforgók alatt megállottunk és
magot szedtünk a tányérokból.
- Hogyne! - felelt a fiú,
és ciripelt, hogy a szívem felvidámult.
Összeölelkezve mentünk haza
az úton. Juliska könnyes szemmel jött elénk, és átkarolt mindkettőnket,
mint egy szegény, hervadt karó áll a rózsafák mellett, és egyenesen tartja
őket.
Piros abrosszal, kék asztalkendővel terítünk a nagy diófa alatt, mert
egyike volt a reggel ama fénylő őszi reggeleknek, midőn a tokaji
hegy illata érzik a Nyírségen. Rántottat ettünk, piros bort nevetve ittunk, és
olyan jókedvünk kerekedett, mintha hosszú-hosszú utazás után végre megtaláltuk
volna egymást.
Aztán nemsokára elutaztam, s búcsút vettem életem ezen évszakától is, mint
annyi mindent, elhagytam és elfelejtettem, ami az életben történt velem.
(1919. Tél.)
|