Harmadik fejezet
EGY IGAZI EMBERGYŰLÖLŐRŐL

Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell rombolni a várakat - ne legyen búvóhelye a kurucoknak -, de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, amikor lehet. A bűnösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor tudja megfogni a bűnöst, ha elébe kerül? A bűnös várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tűnniök az ország mappájáról, és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymás után omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, amidőn a nagyurak saját ágyúikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyúk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az ágyú, ha a várúr megharagszik. Elnémult a fegyvercsörgés a hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött, és a zordon katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.

A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, amelyek jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold sohasem nézegette magát oly mélán a várudvarok mély kútjának fenekén, mint akkor, amidőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejű kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonnyal pipázgattak, iddogáltak, dalolgattak eleget ők is, amint rendes úriemberhez illik. A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, akik nagyszerűen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok gömbölyű, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán, és lett belőlük a sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárterítőket hímező, ábrándozó és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és háborúról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben, és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a lantoló ritterekre.

De hát lehet - minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van igazságuk a régi várak ügyében, és én fantáziálok, amidőn a régi várak omladékai között nem csupán a sötét bástyák, rettenetes kaszabörtönök és sínylődő foglyok merülnek fel a képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, ahol a malacok és baromfiak között a várúr gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiúkkal; ahol a jókedvű várasszony számon tartja kedves tyúkjának tojásait, s a várúr estenden egy hentes kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hízók gerincét.

A várak elpusztultak, a várurak eltűntek, és így nem tudható teljes bizonysággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind pusztultak el... Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egy-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, ahol a Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, amilyennel valamikor a cseh rablók megrakták a felső-magyarországi hegycsúcsokat. Bástyái, tornyai nemigen voltak Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épített falai.

Régi krónikák szerint a vár különös fennmaradásának az a története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu - egy nagyon rongyos kis tót falucska - a hazáé volt, és az odavaló tótokat a lublói szolgabíró húzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a lublói szolgabírónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére építették volna a sastanyát a vár építői. Építette bizony azt a saját úri passziójából valamely régen megholt nagyúr. Egyik nemzetség elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami sokaranyú, sokezüstű ember, aki ezen beszédes ércek nyelvén értette meg a királyi komisszóval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki békét.

A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között.

A parasztok csendesen szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is úgy daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja, és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták föl egymást, sohasem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.

S így Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy bizonyos Alapi Salamon - ez a nemzetség is lakta a várat -, nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesúrra, és haragjában hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is - lovagias ember volt -, hogy a hadüzenet után összegyűjthesse a hadait. De a földesúrnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesúr tehát megugrott a hadak elől, és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifújta mérgét, és a háborúból semmi sem lett...

A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul jobban megviselte az idő. Amint az emberek nem élhetnek örökké, úgy nem örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából építették. A falak nagy része összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban húzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar mindenestül lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjúnak, még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös lakhely volt.

Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak - igaz, éppen olyan lakója volt, aki teljesen idevaló volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hívták. Többet nemigen tudtak felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni, aki előtt ismeretes volt, hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozik - Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.

Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat - az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a nizsderi várúr olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha szemtől szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, amelyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat tódítanak vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várúrról semmit sem jegyez föl a történelem, és így azt kell elfogadni, amit rejtélyes személye felől a legendák mondanak.

A legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.

Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, ahol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményítették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amúgy bolondjában, vajon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tisztaeszű ember. Hóbortos futóbolond volt, aki végigtivornyázta az életét. A nizsderi várban évről évre szólott a kranyokai rezesbanda. A muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit, és ugyanígy fogadta fel egyik-másik vendégét.

Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát, és csapra üttette a hordókat, amelyeket hosszú szekereken lengyel zsidók hoztak a Hegyaljáról a nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várúr hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után, mintha legalábbis vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, aki a csirkét megsütötte, feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell tudni annak, aki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket; legalábbis kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabírósághoz.) No hát Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte útjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után. Felüzentek a várba, vajon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet kaptak, jókedvűen irányították szekerük rúdját a sziklafészek felé, de Borocskay nélkül elmenekültek még a környékéről is a várnak. Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint vég nélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől reggelig. Ha sok volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemesternek szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, amely ilyenkor kedves nótáját fújta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, ami éppen eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráordított a cselédjeire:

- Mit tátjátok itt a szátokat. Menjetek íziben az országútra; amelyik hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.

A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országúton a vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan híre volt a nizsderi várnak, hogy elkerülték azt még a varjúk is. Kavaczky napról napra veszített az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeríttette felhúzott sárkányú pisztollyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt, és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől, amelyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, akik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából, és a kántort megcélozta:

- Iszol, barátocskám, vagy meghalsz.

Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, amíg össze nem rogyott. Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrúgta néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országútra.

- Ne lássam a dögöt - mondta utálattal.

Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit ivott, sohasem volt részeg. Azaz, hogy részegnek elég részeg volt (Úgy jöttem a világra - mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem bírt vele a bor. A nehéz lengyel pálinkát, amelyet kis fonott fűzfavesszőből való takarókban szállítanak, úgy itta, mint a vizet. Egyik sem volt neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállú, feldúlt vonású arcnak mindegy volt, hogy milyen a színe. Elaludt ott helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának akkor is fújni kellett a Rákóczit - igaz, csendesebb tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:

- Fújjátok, a rézangyalát!... - kiáltotta vadul. - Álmomban éppen egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen... Hogyan folytassam én most ezt az álmot?

A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszú sarkantyús lábával elrúgta maga elől az asztalt:

- Gazemberek vagytok - kiáltott a bandára. - Miért nem hagytátok, hogy legalább álmomban bosszút állhattam volna őseimért.

Valami korhely vándortanító ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek, és álmában mindig fej nélküli emberekkel társalkodott.

- Meglássátok - mondta olykor a környezetének -, nekem se lesz jó végem. A bécsi udvarnak mindig útjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha békén meghagynák halni az utolsó Kavaczkyt.

A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.

- Hej, Borocskay - sóhajtott fel néha - mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.

Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás-truppot, vagy effélét vettek észre az őrködő cselédek az országúton. Az asszonyoknak a váron kívül kellett maradni - asszonynak belépni nem volt szabad - a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, amíg az ebrúdon dobatta ki őket végezetül.

A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni...

... És eljött az idő, hogy a híres kranyokai banda annyira megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, aki a helikont fújta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni, öreg legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kívül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománnyal nem élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.

A cselédek nem fogtak vendéget az országúton, mert már nem voltak cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este - talán éppen karácsony estéje volt - elkeseredve hallgatta a vak trombitást, és egymás után ürítgette a boroskupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. Amíg a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifújja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele.

- Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki, aki eltemetne.

A vak ember megnyugtatta:

- Hát a szolgabíró mire való?

Kavaczky lehajtotta a fejét:

- Igaz, Péter bácsi, a szolgabíró arra való. Fújjad hát tovább...

Egy újabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:

- Igen ám, de nem volna, aki megsiratna!

- Megsiratlak én, uram - felelt a trombitás.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott:

- Ezzel is rendben volnának.

Dühös havasi hóvihar zúgott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök dúdoltak búgó hangokon, az ablakok, ajtók megreccsentek. Kavaczky egy újabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:

- Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire hagynám azt, amikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?

Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát. Világtalan arcával megrökönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, amire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.

- Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozíció lehet, ahová a szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.

Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába, és az arcán egymást váltották fel a különböző indulatok.

- Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok... Ha én meghalok - dünnyögte. - Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.

Megborzongott, talpra ugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, aki egykedvűen billegette szerszámját.

- Bátyikó - kiáltott rá -, hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok nélkül meghaljon? Csak úgy hirtelen meghaljon, mint ahogy a mécsest elfújja a szél? Hallottál-e már olyant?

- Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy valaki leszállott a szekérről, amelyen a lakodalomból jött, és nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifjú asszonyt.

- Mindig asszonyokról beszélsz - dörmögte rosszkedvűen Kavaczky. - Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én úgy születtem, hogy ne szeressem őket, hogy ne állhassam őket...

- Elég nagy baj az neked, uram - sóhajtotta a vak trombitás. - Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kívánja a mellem...

Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyús csizmájával.

- Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak... Most már az sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én anélkül is. Hallgass, hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén szoknyakergető.

Kitárta az ajtót, és kitaszította rajta a vén trombitást. A vén ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc múlva újra szüksége lesz rá. Meghúzta magát a várudvar oszlopai alatt, és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.

Egyszer újra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farkasbőr bunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornya felett lebegnének, a zúgó szél az arcába vágta a havat. Behúzta az ajtót maga után.

- Uram - kiáltott a zenész -, hová mégy ebben a kísérteties időben?

- Megyek - felelt Kavaczky. - Addig vissza sem jövök, amíg valakit nem találok, akinek a váramat hagyhassam, mert én nemsokára meghalok.

Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána. A vihar zúgásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.

A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:

- Hé, ébredj, vén arkangyal! Fújjad, fújjad, hogy beleszakadj.

A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában. Fújni kezdte Kavaczky kedves dalát, és Kavaczky mély medvehangján dúdolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett.

A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy Kavaczkyval valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, amíg aludt. Valami rendkívüli változáson ment át, amelyet meg sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky. Az ördög bújjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital?

Mindig hangosabb lett, és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, akinek a kupájához hozzáütötte a magáét.

- Sohase láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki úgy nem győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?... Az ördög vagy, aki eljött értem. Itt vagyok, pajtás, elvihetsz.

Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az asztalt. A nehéz ércedény dongott a diófa asztalon. Kavaczky kedvet kapott ettől a döngéstől:

- Úgy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi úton a sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet mindennapi ember, aki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona... Most már tudom, hogy egyik se vagy a kettő közül. Te vagy az ördög, aki eljött az utolsó Kavaczkyért.

Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapíthasson valamit az idegenről... Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen hallgatott, némán ivott, Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:

- Fújjad, vén gazember, talán utoljára fújod. Elviszi az ördög az utolsó Kavaczkyt.

A vénember fújta. A legenda szerint három napig fújta, mindig fújta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:

- Tudom - lihegte -, hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök, beletörök... De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyílik, és te kénköves füst között visszamégy oda, ahonnan jöttél, a pokolba.

Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet, a Kavaczky szavaira.

A harmadik napon - a vak ember már félig aludott és fújta, fújta még álmában is - Kavaczky lebukott a székről.

- Végem van - hörögte.

Majd teljes tüdejéből ordítani kezdett:

- Hé, emberek, cselédek!... Meghal a gazdátok.

A trombitás kitárta az ajtót, és néhány cseléd futott a szobába. A cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kívül senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfa ajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna előlük.

Kavarczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték, és a medvebőr pamlagra fektették.

- Hívjátok a tisztelendő urat a faluból - kiáltott Pohánka János, az udvaros.

Kavaczky révedezve nézett maga elé.

- Hívjátok - mormogta -, de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De azért csak hívjátok el a tisztelendő urat. De hívjátok Korubányt is, a bírót. Tanúkra van szükségem, végrendelkezem.

A cselédek elfutottak. Valamelyik meghúzta a lélekharangot a vár tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:

- Most hal meg az utolsó Kavaczky.

Beletellett két-három óra, amíg a faluból a várba ért tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi bíró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga elé a várúr. De ha nem is tudták volna a hírnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul húzták a Kavaczky rendeletére.

- Ha már nem szólhatnak az ágyúim a bástyákon, legalább ez a csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.

A szomszéd szoba ajtaja nem nyílott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyílott...

A várúr arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a parázs. A pap és a bíró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.

- Siessetek - kiáltotta. - Egy-két percem van már csupán. Abban a faliszekrényben van papiros, ténta. Korubány, írd, amit mondok.

Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János, aki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a bekecsét. Szétfeszítette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.

- Vissza, emberek - kiáltotta. - Itt a kolera...

A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be néhány bátor ember.

Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószínű, hogy itt, tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:

- Bolondság, tisztelendő úr... Csak egy kis mérgezés az egész, de most hagyjuk ezt. Hol van a bíró?

A bocskoros falusi bírót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.

- Írjad!

A bíró reszkető ákom-bákomokkal írta, amint Kavaczky meggondolt hangon, ünnepélyesen diktálta:

- Én, Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta ésszel végakaratomként rendelem...

Fölemelkedett a medvebőrről, és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyílott.

- Rendelem - ismételte.

A bíró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami imádságot mormogott magában.

A haldokló folytatta:

- Hogy mindennemű ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben szálljon egyetlen örökösömre...

A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:

- Pogrányi Sámuelre.

A bíró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.

- Pogrányi Sámuelre - ismétli Kavaczky erős hangon.

Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:

- Írjátok alá a neveteket.

Megtették, amit parancsolt. Kovik János szép gömbölyű betűkkel kanyarította oda a nevét a végrendelet alá. A falusi bíró előszedte a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.

A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyűrűjét. A pap viaszt melegített egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a pecsétgyűrűjét. Aztán megkapta a tollat, és nekivetette a papirosnak. A toll fröcsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem engedte, amíg dülöngőző betűkből össze nem állította a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.

- És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? - kérdezte Kovik tisztelendő úr.

Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a bíró kíváncsian furakodott nyomába. A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, bútorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap felvette, és megforgatta a kezében.

A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a bíró berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról, és holtan nyúlt el a szoba keményfa padlózatán.

Kavaczky mozdulatlanul feküdt.

A pap szívére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott.

- Megtért az örök nyugalomba - mondta csendesen. Künn a cselédek hangosan sírtak, legalább egyszer kisírhatták magukat. Péter bácsi elővette a trombitát, és halkan fújdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.

Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt még megsiratják.

A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy darabig mereven bámultak az üres folyosóra. Aztán - mert talán senki sem járt arra - lehunyták a szemüket, és aludni mentek sok százesztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött vele.

De hát a legendának vége lett.

Kornidesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a telekkönyvnél, járásbíróságnál és még mindazokon a helyeken, ahol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kísérnek, hogy a nizsderi várnak végrendelet szerint akadt új tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz úr rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi várral és környékével nemigen volt kedve törődni senkinek. Az új gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött, és többé hír sem hallatszott felőle.

A kranyókai rezesbanda ősi szokáshoz híven ebben az esztendőben is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak, nem gurítottak hordós borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfújván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várúr ezüst húszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, akik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a jegesfürdő, amely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint azelőtt voltak. A sarkantyús csizmát, alabárdot, vitézi köntöst levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban esténként nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, amelyekkel a sötét hosszú folyosókat világították. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak egyetlen ablak eresztékein szűrődhetett az éjszakába. A vak trombitás, aki az új birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel megbízatott, hiába világított volna magának. Egyedül neki volt szabad belépni a várúrhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetítette a várúr parancsait a szolgálókkal. Tudniillik - és ez jellemző a legendákra - éppen ellenkezője volt az új várúr a réginek. Amíg az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár új birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az Alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdasszonya, bizonyos özvegy Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, aki szörnyen lenézte azt a görbe országot, ahová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból, és a szamarak ugyancsak emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az új várúrról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, amelyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, színes kendőben, csizmában ült, és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a tájon a szolgabíró, pap, még több... A szolgabírónál is nagyobb úr volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő házastársakat kibékítette. Segített a szűkölködőkön, és köszönetet nem fogadott el érte:

- Sámuel úr parancsolta - mondta egyszerűen.

A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel úr néha a legcsudálatosabb parancsokat adta. Amikor Veszelka János fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében megverte a feleségét, a nizsderi várúr erről is tudomást szerzett. Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről, és Veszelka Jánost előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői - tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) - és ezek a régi cselédek tartották magukat a várúri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott, és Veszelka Jánost elítélte:

- Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.

Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost, és rámérte a huszonötöt, akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:

- Így jár mindenki, aki az erkölcsök ellen vét.

A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonnyal, és a tótok alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, amerre gurult.

Máskor Kranyokán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerű földmíves abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé új eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanús ember volt. Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.

Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:

- Szép asszonyság, mit parancsol a várúr?

Komárominé kihirdette a várúr parancsát.

- Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.

Krumpli Györgyöt csakhamar előkerítették. Éppen csizma volt rajta és a szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihívólag vitette magát az asszony-bíró elé.

- Én gentleman vagyok - mondta foghegyről. - Szeretném látni, hogy ki parancsol nekem.

- A nizsderi várúr - felelt Komárominé. - Verjétek rá a porcióját!

Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tíz körméről, és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos spanyol nádvessző.

A delikvens fogcsikorgatva tűrte a botütéseket, amelyeket maga a kranyokai bíró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubányi János is.) Aztán talpra állott, és ökölbe szorította a kezét.

- Megkeserülöd ezt, nizsderi uraság! Megyek a szolgabíróhoz. Egy szabad polgárt nem szabad bántani.

Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.

- Verjetek rá még huszonötöt - kiáltotta. Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkívül volt a dühtől, fájdalomtól.

- Ügyvédet fogadok - ordítá. - Majd megmutatom én nektek, hogy ki vagyok én!...

Komárominé egykedvűen vont vállat.

- Még huszonötöt - mondta nyugodtan, és megindította a szamarakat.

Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várúr saját külön szolgabírójának veszedelmes híre volt. Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az ítéleteket, amelyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, amelyről a nizsderi várúr másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, amely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, ami közel, messze vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó Kavaczky idejében, amikor a bor patakokban folyt e tájon, nemigen akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az útszéli fa is. A tótocskák, akik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszt. Ha a várban szólott a rezesbanda - márpedig az mindig szólott -, boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.

- Legalább még elfelejtik azt is, hogy élnek - mondta nagyvidáman.

Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, amint Kavaczky György lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort egy kiszáradt hegyikútba öntette a vár új tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kútra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszú szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon - Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak, és sohasem muzsikáltak.

De hát ki is volt a rendkívüli várúr, aki egyszerre új szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?

A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett út vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az úton járt ki a várúr a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.

A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket. Az egykori trombitás - a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt kíváncsi a Rákóczi-indulóra - világtalan arcával mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal, és a harangkondításra siető léptekkel indult a régi tölgyfa ajtónak, amely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen volt... A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája...

Néha azonban vendég is jött a várba.

Az a vendég se volt olyan vendég, amilyenek hajdanában mulatoztak a nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin. Hatalmas, őszülő hajú férfi volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt, özvegy Komárominé, aki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.

- Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky úr.

Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várúr. Riminszky szerette a bort, és az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós üvegek, amelyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel, és ha Riminszky úr megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:

- Paprikás csirkét főzzetek!

Az ablak bezárult, és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.

Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben mindaddig, amíg Riminszky alakja el nem tűnt a hegyoldal bokrai között.

Krumpli György, az amerikai gentleman, aki megveretése óta sokat szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva így beszélt a kranyokai kocsmában:

- Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, akitől olyan nehezen búcsúzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A múlt éjjel a vár alatt jártam... Egyszer hogy, hogy nem, csak elébem toppan egy magas, karcsú, vadászruhás úrforma. A hold fénylőn világított, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rám néz - nagy fekete szeme volt -, aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én meg utána kiáltok: - Hó, megállj!... de már csak az üres levegőnek beszéltem, a vadász úr eltűnt.

- Nos, hát mi van ezen csodálkoznivaló? - kérdezték a falusiak.

Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a fogára nyomta. Nagyot sercentett és a levegőbe bámult.

- Hát csak az - felelt -, hogy a vadász úrnak nem volt se bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is úgy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.

- Te bolond! Az ördögök játszottak veled! - szólt a kranyokai bíró. - Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?

Krumpli György fölhorkant:

- Miért, miért? Hiszen éppen ez az, amit tudni szeretnék! Azt szeretném tudni, van-e bajusza a nizsderi várúrnak?

A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De Krumpli Györggyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, amit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyakú ember volt. Még arra sem ijedt meg, amikor negyednapra a kocsmai beszélgetés után begurult Kranyokára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon mérges volt, és izgatottan parancsolta maga elé Krumplit:

- Te, amerikai - mondta neki -, nagyon sok ostobaságot beszéltél már megint. A nizsderi várúr azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.

Az amerikai vállat vont:

- Hogy pödörje ki azt, ami nincs?

Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni. Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várúrnak. Vagy ha tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait, és kordéján elgurult. Az amerikai csúfondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:

- Őkelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.

A tótok a fejüket csóválták:

- Ördöngös Krumpli György - morogták. - Egyszer még csakugyan kisüti, hogy a nizsderi várban asszony lakik.

- Az bizony, még pedig szép asszony - felelt az amerikai.

Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várúr.

Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi árbirtokhoz tartozott egy nagy erdőség is, túl a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, amennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal kínálta meg a teljhatalmú Komárominé.

- Ereggy oda, Gyurikám - mondta neki nyájasan.

Gyurikám a fejét vakarta:

- Nagyon messze van - felelt ravaszul.

- Nem hozhatjuk közelebb az erdőt.

- Az is igaz - szólt az amerikai. - De sok a vaddisznó.

- Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.

Az amerikai még mindig ellenkezett.

- Rámdől egyszer valami nagy fa. Sohasem lesz belőlem többé Krumpli György.

Komárominé erre már kijött a sodrából:

- Akkor se fogunk valami nagyon búsulni utánad.

Az amerikai elnevette magát:

- No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon útjába vagyok valakinek.

Komárominé megrázta a kezét:

- Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok neked ajándékot előre.

S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.

- Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.

A nagyszájú amerikai elköltözvén Kranyokáról, nemigen törődtek többé a nizsderi várúr mineműségével. A várból bőségesen ellátták a környék szegény népét mindennel. Szűkölködő nemigen akadt azon a tájon. Sőt, amikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyokai házaló zsidó levelet írt az Úristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:

- Nem is tudtam, hogy Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentúl többször fölkeresem.

S így levelezett az élelmes Kohn Móric az Úristennel a nizsderi vár útján.