| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Krúdy Gyula A podolini kísértet IntraText CT - Text |
Tizedik fejezet
A KÍSÉRTET MEGJELEN
Aki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak elbámulhatott, ha útja véletlenül rövid időn belül arra vitte, és az ódon háznak nyomát kereste.
Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, ahol hajdanában a "vajdák" laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az időre, amíg vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky - valamikor - sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely békétlenkedőket fölakasztottak... Riminszky állítólag így szólott volna akkor:
- Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborút. Odaát talán győzedelmeskedik az igazság.
Megnyugodtak-e ebben azok, akik nyakukban hurokkal lépték át a másvilági ösvényt - nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az efféle részletdolgokat.
Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld, és helyébe egy mosolygó, vidám házikót építettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak megmaradtak, csak a régi színüket váltották föl mással. Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszínűek lettek. A tetőről leverték a mohos zsindelyt, és helyébe tarka, sokszínű zsindelyt raktak. Az új kapun rézkilincs ragyogott, amelyet egy görbelábú öreg ember sűrűn fényesített. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot jelentő világos függönyök nevettek ki.
Amíg az ódon ház így megifjodott, Riminszky úr se maradt tétlenül.
Elutazott Podolinból, és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformájú lett, és az arca piros, mint a rózsa.
- Ördöngös Riminszkyje - mondogatták a podoliniak. - Néhány esztendőt eltett annak idején az ifjúságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz rá.
Hová tette Riminszky az ifjú esztendőket, és honnan vette olyan hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kívül mindenki tudott volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakarított ifjúságot.
Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, ahol egy egész házat bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, ahonnan majd illendő módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába, és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.
- A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél is több báránya van - mondták a podoliniak.
Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:
- A püspöknek lehet több báránya, de nem minden báránynak van gyapja.
Ami bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.
Riminszky szakított az európai viselettel. Szárnyas kabátban, kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e Lőcsén olyan valaki, aki zöld szattyáncsizmát hord a lábán, és minden lépésnél finoman muzsikál az ezüstsarkantyú? De még zöld mentét, arannyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.
Amikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalábbis annak a helytartója.
Akik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:
- Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szűz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt mondta neki: "Ereggy pihenni, te szegény tót asszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra." És akire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.
Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.
- Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja... A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky új bocskort?
De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt sárga virág nyílott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.
A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy úr éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó ízlése van annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei lányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is ráragad a kis menyasszonyra - márpedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt szívja, meg a vizet issza - Riminszky akkor is boldog ember lehet.
Az üveges batár sohasem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt csatolva, és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett volna be, egész nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky úr - mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki - három varrónőt beállított a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy amikor a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a karosszékben ült - ülhetett, mert egyéb dolga nem volt - és nagyokat sóhajtott:
- Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna valaha, hogy olyan szép vagyok?
Riminszky - nagyon megszelídült ez a haragos, komor férfiú -, megsimogatta a vénasszonyka kezét:
- Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.
- Lehet, lehetséges... Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban meglátnának, mindjárt akadna kérőm is.
Majd elgondolkozva tette hozzá.
- De lehet, hogy négy is akadna...
Ancsurka megsimogatta a néni arcát:
- Talán öt kérőd is akadna, néniké. De azért már ne menj férjhez.
Riminszky úr a díványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a bolondságokon. Szívből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az Ancsurka hangja.
Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini határba. A négy fehér ló vígan szántotta az országutat; a huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.
Amikor a város széléhez értek, ahol hajdanában kapu volt, most pedig rombadőlt bástyák álltak nagy szomorúságban, a lovak hirtelen meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.
Riminszky megdörzsölte a szemét.
A mezőn - a Poprád irányában - fehér árnyék imbolygott tova.
- Mi az? - kiáltott nyugtalankodva Riminszky.
A kocsis - régifajta ember volt - megsodorta a bajuszát, és kedvetlenül dörmögött:
- Valami lelket láttak a lovak.
Az ostorával a mezők felé mutatott:
- Ahun megy ni. A füzesek alatt.
Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé haladni, mintha hosszú köntösű szellemalak lett volna - a köntös ködből és felhőből -, és öleseket lépett.
- A macskába! - dörmögött Riminszky. - Hát ez megint miféle babonaság?
Nemigen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta, és csakhamar hazáig vitte.
A rózsaszínű, vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felindulás közepette állott az öreg Mik, és a városi bakteroknak magyarázott éppen valamit, akik lámpásaikat lóbálták.
Riminszky kiugrott a hintóból.
- Kezét csókolom, nemes nagy uram - kiáltott az öreg Mik lelkendezve. - Csak egy perccel előbb kellett volna jönni...
Riminszkynek megborzongott a háta.
- Alig egy perccel előbb - folytatta az öreg szolga - a kapun bejött valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten, amely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat - no, mert zsiványokra gyanakodtam -, s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyűltek ezek a jó emberek.
Klein Márton éjjeliőr megerősítette az öreg Mik szavait.
- Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen felnyílt, és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.
Riminszky - nemigen volt valami félős ember - nyugtalanul nézett körül:
- Részegek vagytok, emberek? - kérdezte, de csupán a maga megnyugtatására.
Az öreg Mik némán csóválta a fejét, amíg Klein Márton éjjeliőr butykosa nyakát megcsavarva, azt a föld felé fordította.
- Száraz, uram, mint a "Jánosik kútja"!
- Mert benned van, huncut - szólt Riminszky.
Az éjjeliőr tisztelgett alabárdjával:
- Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szíves.
Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát, majd megcsóválta a fejét:
- Hm - dünnyögte -, úgy vélem, még ma nem ittál pálinkát.
Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.
- Vajon mit akart itt? - dünnyögte magában.
Alighogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.
Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét, aztán újra a levélbe nézett.
Azt a levelet Komárominé, a nizsderi "várnagy" írta. Röviden tudósította benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várúr meghalt. Ha a temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.
Tehát ő volt a kísértet! - kiáltotta Riminszky. - Még ki sem hűlt, már elindult kóborló útjára!
Nyomban felöltözött, és elindult Nizsderre.
Bezzeg máskor vidáman, jókedvűen szokta megtenni ezt az utat, most a hideg lelte egész úton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba, és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.
A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, amikor Riminszky elhaladt a kolostor előtt.
- Ez már a nizsderi halottnak szól - gondolta magában Riminszky.
Megállította a kocsit, és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén frátert.
- Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? - kérdezte.
- Még eddig akivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt, és a koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, amelyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betűket, figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapácsolást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt tűrte meg maga mellett.
Péter három nap múlva megkondította a lélekharangot a toronyban, ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.
Riminszkynek valami víz nedvesítette meg a szemét.
- Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?
- Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered, uram, a dörgést: nemigen eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az a hóbortos se mondott többet:
Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?
- Hát te mit gondolsz, tisztelendő testvér?
- Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor rendezi a temetést, és utána nagy tort rendelt a halott.
Riminszky a várnak kanyarodott. A vár éppen olyannak látszott a völgyből, mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy kapu kinyílott, és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.
Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel óta, hogy semmit se mulasszanak el a szertartásból.
Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:
- Ki hitte volna, nagyságos uram?
- Szeretném látni a halottat - szólt türelmetlenül a férfi.
Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák világították meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sűrű ráccsal elkerített részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.
Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyúja, amikor lassú léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.
És erre a sarkantyúpendülésre mintha valami halk fuvallat meglobogtatta volna a gyertyákat, és meglebbentette volna a szemfedőt.
Hatalmas márvány-szarkofágban feküdt a nizsderi várúr.
Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle felett, és hosszú egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne, és szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején, és hosszú sarkantyús szattyán-topánka a lábán. Úgy feküdt ott, mint egy középkori ifjú király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami kemény, szigorú vonás rajzolódott volna az ajka mellé.
- És a halottat senki sem őrzi? - kérdezte Riminszky halkan özvegy Komárominétól. - Fegyveres testőröket kellett volna ideállítani, ahogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen elszöknének - habár már előfordult az is.
- Az első éjszaka - felelt suttogva Komárominé - két nizsderi legényt állítottam ide meg egy vén embert, aki a legényekre vigyáz. Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába. Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, aki szentelt vízzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.
- Siessünk a temetéssel - ajánlotta az atya -, mert a halott visszakívánkozik a földre.
Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. Körüljárta háromszor-négyszer a szarkofágot, de nem vette magának azt a bátorságot, hogy följebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.
Amikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott. Megkapta a doktor vállát:
- Nos, mi a halál oka? - kérdezte Riminszky. Rocskay Teofil kiszabadította magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a szívére bökött:
- Itt volt a baj. De hát vajon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a halál okát? Kérdje önmagától, és hamarabb kap feleletet.
Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a kápolnába ment, és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját, és a kulcsot hosszú kabátjába rejtette.
Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, ahol annyira otthon volt.
Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, amelyek valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. Amikor megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várúrnak. Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban, és hűséges embereitől sorjában elbúcsúzott. Amikor a kőmívesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várúr magához intette a vak trombitást.
- Húzd meg a harangot - mondta neki. A harang megkondult a toronyban, és ezalatt meghalt a nizsderi várúr.
- Bizonyosan meghalt? - kérdezte önmagától. - Attól a hóbortos asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.
Dél elmúlt, és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sűrűbb tömegben lepte el a környék népe.
Sokan még Lengyelországból is eljöttek, ahol hallottak az excentrikus várúrról, aki némelyek állítása szerint férfiú volt, mások pedig azt állították, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várúr, és temetése nagy látványossággal van összekötve.
A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segítették le a környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várúr rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kívül már rakták a máglyákat, ahol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A pincéből szünet nélkül gurítottak fel a boroshordókat a pincemesterek, és a földszinti nagy lovagteremben, amelyet négy óriási oszlop tartott, a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tűz, mint tán a pokolban sem nagyobb, és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, akik jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, akiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetéslátogatóé.
A lipovnicai barátok se húzták a szertartást végtelenig. Elmondtak mindent, amit ilyenkor szokás -, hátul csendesen piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkű cseléd.
Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei honoráciorral, földesurasággal, akik idejében tudomást szereztek a temetés órájáról. Megszokott díszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.
Úgy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte.
Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:
- Nem, Wart Erzsébet - gondolta magában -, nem fogsz túljárni a Riminszky eszén.
- Ismerem csalafintaságod, Erzsi - gondolta tovább. - Kíváncsi voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.
A papok énekeltek, és a halott csendesen feküdt.
Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos ember emelgeti a márványszarkofág több mázsa súlyú fedelét.
Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.
Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltűnik az élők elől a nizsderi várúr.
Riminszky ekkor nem tarthatta tovább vissza megrázó felindulását.
Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott ahol a halott feje feküdt bíborpárnán.
- Erzsébet! - hörögte - ne hagyj itt.
Mintha valami derűs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott arcába. De csak egy másodpercig tartott a jég-arc mosolygása. A következő percben zökkenve ereszkedett le a szarkofág födele, örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyúltak szerszámaikhoz, és kalapálva zárták le karvastagságú csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, aki odabenn rekedt.
A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.
Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről szemlélték az ökörsütést.
A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz doktor.
A doktor megvárta, amíg a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán nekifogott a munkának. Vésővel és kalapáccsal dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörölni a verejtéket.
A véső a kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye, hogy a szarkofág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyílott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszú sarkantyú, majd a hozzája tartozó skarlátszínű ruházatú vitéz is megjelent.
Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, húsból volt, és ép minden porcikája.
- Köszönöm, doktor úr - szólt kinyújtózkodva. - Nemigen bírtam volna már odabenn egy negyedóráig sem.
A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállítani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nemigen bírt vele, felkiáltott végtére:
- Ugyan, nagysád, segíthetne a koporsója elzárásánál!
Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, amivel a doktor hiába próbálkozott.
Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára készülne benne valaki.
Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökkenéssel eltűnt a kápolna hátterében, ahol hosszú bársonyfüggöny takarta el a falat.
Riminszky jött vissza. A jó úr igen keserves állapotban volt, megszökött a torból és fáradtan ült le a szarkofág lépcsőjére.
A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé.
- Doktor, te kőszív - kiáltotta elkeseredve Riminszky -, maradj itt velem!
- Dolgom van - felelt Rocskay.
- A manóba! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyíts meg. Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsíros, irigyelt... No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyítani.
A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg Riminszkynek, aztán a szívére nyomta a kezét.
- Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsíros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó csemegéktől.
Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:
- Bolond kend - mormogta komoran. - Mostanában akarok megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg?
- Nono - ismételte Rocskay. - A masina rendetlenül dolgozik. És az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, aki ezt meg tudná reparálni, ha elromlott.
Riminszky begombolta a kabátját.
- Visszavonom: nem kell ilyen ember háziorvosnak. Menjen a pokolba az úr az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.
Rocskay csúfondárosan nevetett:
- Dehogy is fél. Egy kis szívszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét medvétől.