3.
A CSÁSZÁR FÁNKOT ESZIK
Farsang van Bécsben. Február
29-e. Estére udvari bál lesz a Burgban, a császár már öltözködik a bálra, senkit
sem fogad többé lakosztályában.
A császár szobáihoz
vezető folyosón a svájciak vállukra vetik a hosszú lándzsákat, senki sem
jöhet már, akinek feszesen tisztelegni kellene.
A császár öltözködik.
A nagy palotának ragyog
minden ablaka. Fáklyák világítják meg az udvarokat, a kapuknál a legnyalkább
gárdisták teljesítenek szolgálatot. Ahány szál virág termett a schönbrunni
kertekben, amennyi ibolyát össze tudtak szedni a messze Toscanában, azt mind a
termek díszítésére használják. Az udvari szabók és szabónők lázasan teszik
az utolsó öltéseket a báli öltözeteken. A hó vastag pelyhekben hull a város
fölött. Udvari bál lesz estére.
A császár
legbelsőbb kabinetjének előszobájában báró Kern kapitány teljesít ma
szolgálatot. A kapitány mozdulatlanul ül egy széken, és várja a megváltó
csengettyűszót, amikor elmehet ő is öltözködni, hogy teljes parádéban
jelenjen meg a bálban.
Egy ember nagyságú
olajfestmény fedi az előszoba egyik falát. Őrült Fülöpöt, a spanyol
királyt ábrázolja a kép. Talán azért függ itt a császári előszobában, hogy
mindig szemük előtt legyen a császároknak szerencsétlen ősük, és
óvakodjanak sorsától.
Báró Kern éppen szemben
ül a képpel, és talán századszor olvassa meg a király kabátján a rendjeleket.
Van ott olyan rendjel is, amelynek utolsóját magával vitte az Escurial
sírboltjába a király, azóta sem adományozták senkinek. De nem hibáznak a
királyi mellről Európa legelső rendjelei sem. A fiatal kapitány hiába
sóvárog tehát azon, hogy csak egyet-kettőt mondhatna magáénak a rendjelek
közül. Az ő ideje még nem következett el. A haj fehérségét, az orca
ráncosságát és a lábak rokkantságát szokták feledtetni a császárok
rendjeleikkel.
Őrült Fülöp képe
ebben a percben csendesen megmozdul, elválik a faltól, mint egy ajtó, és az
ámuló kapitány elé az udvari vegyészek bársonytalárjában, szögletes kalapjában
kilép Martinovics Ignác.
- Pardon, kapitány úr,
az ijedelemért, amelyet akaratlanul okoztam - mondja az udvari vegyész
mosolyogva. - De másképpen valóban nem juthattam volna őfelsége elé. A
buta svájci sehogy sem tudta belátni azt, hogy a császárt öltözködés közben is
meg lehet látogatni. A titkos utat választottam tehát. És most kérem, jelentse
őfelségének, hogy itt vagyok.
- Elcsapatom a svájcit!
- felelt magához térve ámulásából báró Kern. - Mégis hallatlan, hogy a
palotában a császár legbizalmasabb embere sem járhat-kelhet nyugodtan!
Martinovics finoman
mosolygott.
- Ne fárassza magát,
kapitány. A rendelkezést ön adta a svájcinak, különös tekintettel reám.
Csakhogy az urak sohasem gondolják meg, hogy mit cselekszenek. Én ismerem azt
az ajtót is, amely egyenesen a császár hálószobájába vezet. Vajon ki állaná
utamat a titkos folyosón?
Báró Kern
tiszteletteljesen meghajolt, és csakhamar eltűnt a nehéz, piros függönyök mögött.
Egy-két másodperc múlva már visszatért, és olyan alázatossággal, amely nem
rejtette el a mögötte rejtőzködő gúnyt, meghajolva mondta:
- Őfelsége még nem
vette fel díszöltönye egyik darabját! Türelmet kérek, tanácsos úr.
Martinovics Ignác ebben
az időben már nagyon jól ismerte helyzetét a császár szobáiban. Szépen,
csöndesen félretolta a kapitányt az útból, és így szólott:
- Én majd felelek
odabent a vakmerőségemért! - mondta, és belépett a piros függönyök mögé.
A császár valóban még
nem volt teljesen felöltözködve. Hiányoztak a rendjelek fehér ezredesi
kabátjáról, valamint a piros szalag. A mennyezetig érő velencei tükör
előtt állott, és Krantz Ferdinánd, az öreg komornyik foglalatoskodott
körülötte. A tükörből észrevette a közelgő udvari vegyészt, és
nyájasan intett neki kezével.
- Nos, tanácsos úr,
talán az örök ifjúság cseppjeit fedezte fel, hogy kedveskedjen vele a mai
udvari bálra? - kérdezte, és szeme felvillant.
- Az örök ifjúságot majd
csak Goethe János Farkas úr fogja föltalálni, felség, ha ugyan győzi
korral. Némely jelenteni valóm volna, mielőtt felség a bálterembe lépne.
- Ismét összeesküvések?
- kérdezte a császár, és fáradtnak, betegesnek látszott ezen az estén.
- Összeesküvés nélkül
nem kel fel a nap felséged birodalmában - felelt Martinovics. - Ez éppen olyan
járvány most az emberek között, mint a középkorban a lepra. Nem is tartják
igazi művelt embernek, aki ne volna részese egy-két titkos társaságnak.
Legutóbb Pesten készül némi veszedelem. A haldokló Gyurkovics egyetemi tanár szervezte
meg a Reformátorok Társaságát...
- Gyurkovics? - mormogta
a császár, és az aranygyapjút akasztotta nyakába. - A nevekkel rossz viszonyban
van a memóriám. Tegye meg írásbeli jelentését a kabinetirodának.
Martinovics meghajolt,
de nem mozdult helyéről. A szemét az ezüstfejű komornyikra szegezte,
és a császár a tükörből elértette a célzást.
- Ferdinánd, nincs többé
szükségem reád. A nagy szalagot majd a tanácsos úr segítségével veszem föl.
Az öreg komornyik
eltűnt a szobából.
- Nos, segítsen, kedves
tanácsos!
A széles, piros szalagot
a jobb váll dragonérja alatt kellett áthúzni. Martinovics lábujjhegyre
emelkedve foglalatoskodott a császár vállánál, és ebben a pillanatban suttogva
a fülébe mondta:
- Felség, ma ne egyen farsangi fánkot!
A császár halovány arca egy fokkal még haloványabb lett.
- Nos? - kérdezte fojtott hangon.
Az udvari vegyész még mindig a szalagot igazgatta, és
gyors, alig hallható hangon suttogta:
- Többször jelentettem már, hogy sok megbízhatatlan elem
vegyült a jezsuiták közé. Napok előtt a jezsuiták linzi rendházában titkos
nagygyűlés volt, amikor a gyűlés minden tagja egy farsangi fánkot
kapott emlékül... Felség, a szalag rendben van!
A császár fanyar nevetéssel csóválta meg a fejét, és
hirtelen haraggal mondta:
- Ön sehogy sem tudja páter Dominit megbocsátani a
jezsuitáknak! Nos, én nem azonosítom magamat az ön ellenszenvével.
- Felség...
Martinovics ajkába harapott, és elsápadt. A császár még
sohasem szólt hozzá ilyen nyersen. Ebben a hangban mintha a kegyvesztés jeges
szele süvöltene előre.
De nem, a császár újra mosolyog. Igaz, hogy fáradtan és
szomorúan, de mégis mosolyog.
- Nagyon tetszett nekem az ön magyar barátja, az a kemény
kapitány...
- Laczkovics, felség!
- Igen helyes katonának látszik, úgy látom, nem
érdemtelenre pazarolta dicséretét, tanácsos.
- Másik barátom, Hajnóczy, ugyancsak kiváló férfiú!
- Gondolni fogok reájuk. És most Isten önnel, az ajtónál
már hallom Sauzou pálcájának kopogását.
A császár kegyesen intett, Martinovics térdre ereszkedve megérintette
ajkával a császár kabátját, aztán kisietett az öltözőszobából. Amíg a
hosszú folyosón végigment, folyton a császár halovány, fáradt arcát látta maga
előtt, és sehogy sem tetszettek neki azok az el-elhomályosuló szemek.
- Csak megvizsgálhatnám! - dörmögte magában aggodalmasan,
és egy falmélyedés előtt elővette ruhájából azt a kis aranykulcsot,
amely a palota minden zárát nyitotta, a láthatatlan kulcslyukba illesztette, és
a titkos ajtón át a szabadba lépett.
Keresztülsietett egy homályos udvaron. Aztán a fáklyafényes
részekbe került, még visszanézett a kivilágított ablaksorra, ahonnan az udvari
zenekar első taktusai hangzottak le a havas éjszakába, aztán nekivágott a
téli utcáknak.
Farsang utolsó napjai voltak Bécsben.
A helytartóság engedélyt adott a mulatozásra, és a bécsi
nép élt is az engedelemmel. Zajos, álarcos csoportok hemzsegtek az utcákon, a
sörházakban víg zene zengett, és a Mária Terézia-korabeli, fehér szoknyás
mosóleányok mintegy fölébredve félszázados álmukból, ismét elfoglalták helyüket
a mulatságok központjában. Jókedvű, éneklő emberekkel volt tele a
város. Cifra ruhás urak és hölgyek mentek karba fogózva az utca szélességében.
A szembejövőt megcsipkedték vagy megcsókolták. Martinovics mind a
kettőből kapott, amíg keresztülvergődött a Belváros szűk
utcáin, hogy megkopogtassa a Müllergasse Nr. 6. kapuját.
Ezen az estén
Livinskánál is mulatság volt. Marie tant szabóműhelyéből kihordozták
a bútorokat, és táncteremmé alakították át a helyiséget.
Csupa jó ismerősre
talált itt az udvari vegyész.
Livinska túláradó
kedvvel nyújtotta a kezét.
- Köszönöm önnek, hogy
meglátogatott. Ma énekli el először Hebenstreit barátunk az Eipeldaui
dalt.
A porcelánokkal
megrakott szalonban vígan itta a lángoló puncsot a társaság. Hackel, az öreg
kereskedő a sarokban ülve mondogatta mély bölcsességeit a forradalomról és
az asszonyokról, az öreg báró Riedl, a híres matematikus már elővette
kedvenc témáját, amellyel matematikai alapon óhajtotta megoldani a forradalom
kérdését. Gilovszky, az ábrándos fejű tanuló szokás szerint mélyen
elmerülve ült a pianinónál, és nagy fekete szemét egy pillanatra sem vette le
Livinska asszonyról, akibe halálosan szerelmes volt. A forradalmi dolgokhoz
vajmi keveset értett, de szívesen nekiment volna a szuronyoknak, ha Livinska azt
parancsolja.
Martinovicsot nagy
ujjongással fogadták.
- Végre, végre! -
kiáltott a férfias hangú Marie tant, aki erre az estére levetette a forradalmi
köntöst. - Végre ismét hallunk szép zenét és éneket.
Az udvari vegyész a
szívére szorította a kezét.
- Ah, mily jólesnek
szívemnek e szavak! - felelt tréfás komolysággal. - Hol vannak tehát a
hangszerek? A császár is mulat ma este a Burgban, miért ne mulathatna legkisebb
szolgája?
Víg ének, zene verte fel
a kis lakás csendjét, a robogó tálak egymás után jelentek meg a konyha
felől, és éjféltájban, midőn a hangulat már tetőpontjához
érkezett, hirtelen előállott Hebenstreit helytartósági főhadnagy a
forradalmat dicsőítő Eipeldaui dallal.
A tapsok alig csitultak
le, midőn a kapu felől kopogtatás hallatszott.
- Vajon ki jöhet ily
későn? - kérdezték az egymásra vetett tekintetek.
Csoszogó lépések
közeledtek a csigalépcsőn, és havas felöltőben egy sovány, öreg
uracska lépett a szalonba. Az arca nagy ijedelmet és felindulást árult el, a
lámpák egy pillanatig elvakították látását, és tétovázva nézett körül.
- Gotthardi, kegyelmes
uram! - kiáltott fel rosszat sejtve Martinovics. - Engem keres?
- Önt keresem, kedves
barátom! - felelt reszketeg hangon. - Borzasztó dolog történt az udvari bálon.
Császár őfelsége hirtelen rosszul lett, és úgy vitték hordágyon szobájába.
A forradalmi társaság
megdermedve hallgatta a baljóslatú szavakat. Egy pillanatig senkinek sem jött
hang a torkára. Martinovics ugrott föl elsőnek.
- Nemde fánkot evett a
császár?! - kiáltotta.
- Én nem tudok többet,
mint amit mondtam - szólott nyöszörögve az öreg uracska. - Végem van, meghalok!
Ilyen borzasztó dolgokat kell megérnem öreg fejemmel.
- Megyek a Burgba! -
kiáltotta Martinovics, és talpra ugrott.
Fölkapta a köpönyegét,
és csaknem kalap nélkül akart elmenni.
Livinska megfogta a
kezét.
- Ignác, mi ébren
várakozva töltjük az éjszakát. Jöjj vissza friss hírekkel!
Martinovics erre már nem
felelt.
Hajnalfelé azonban,
mikor visszatért halotthalvány arccal, ziháló mellel és kétségbeesett tekintettel,
szinte erőtlenül esett össze, és a fejét a Livinska ölébe hajtotta.
- A császár meg fog
halni. És nekem végem van örökre - nyögte keservesen.
|