|
UTÓSZÓ A
REGÉNYHEZ
Kapeller Félix, helytartósági
fogalmazó Budán, egy vízivárosi polgár fia, aki a fél lábára sánta lévén,
otthon ülő, csöndes fiatalember volt, az 1794-iki esztendőben
különböző följegyzéseket csinált, amelyeknek szülőoka nem annyira a
történetírás, mint inkább az unatkozás elleni áfium volt. Ezekből a
följegyzésekből megtaláltunk néhány lapot, amely történetünk hősére
vonatkozik, és íme, itt leírjuk Kapeller Félix után:
Ferenc császár
uralkodik, és Budán elkövetkeznek végre azok a véres napok, amelyeket mindenki
várt, és mindenki rettegett. Körülbelül hónapok óta tudtuk, mi budaiak, hogy az
elfogott férfiak közül (akik magukat hol illuminátusoknak, hol meg jakobinusoknak
nevezték, voltaképpen pedig félbolond álomlátók voltak) egynéhány meg fog
halni. A vasárnapi ebédeknél keresztapáéknál (Gutfreund városbíró úrnál)
gyakran szóba kerülnek a vízivárosi foglyok, különösen akkor, midőn híre
jött, hogy a pap (a szászvári apát) könyörögve kéri bocsánatát a császárnak, és
ígéri, hogy ezentúl a leghűségesebb kémje lesz a kabinetirodának.
Meg-kegyelmeztetése esetén ígéri, hogy olyan magas állású férfiaknak és
asszonyoknak a nevét is elárulja, akik idáig távol voltak a nagy pertől.
Keresztapa váltig mondogatta, hogy a papnak már csak azért is pardont kellene
adni, mert hiszen javulást ígért, csupán a hetvenkedő Laczkovics
kapitánynak kellene fejét levagdalni, mert ugyancsak odamondogatott a
tiszteletre méltó bíróságnak. Keresztapa fogadott is a sashegyi borgazda,
Szuharik úrral, hogy a papnak pardont küldenek Bécsből.
Úgy látszik, hogy
Gutfreund Kristóf ez egyszer - szokása ellenére - tévedett, mert egy napon híre
futamodott, hogy Martinovics apátot a tabáni templomban megfosztják papi
méltóságától, hogy a világi hatóság végrehajthassa ítéletét.
Hát az már igaz volt,
hogy a főtisztelendő apát egy csöppet sem volt megijedve a már
kimondott halálos ítélettől. A budaiak, akik pedig már sok mindent láttak,
még kerékbetörést is az öregebbek, mind azt mondták, hogy ez a pap vagy egy
nagy ördög, vagy teljesen ártatlan ember. Olyan emelt homlokkal, büszkén
lépkedett a katonák között, mintha csöppet sem szégyellné a dolgát. Mintha még
büszke is lett volna arra, hogy őt halálra ítélte a Kúria. Mindenki
elragadtatással nézte deli alakját, tüzes szemét, és Lizi egyszerre csak így
szólalt meg mellettem:
- Szeretném, ha maga is
jakobinus volna, Félix.
Amire én igen
csodálkoztam.
Aztán valamennyien a
templomba tódultanak, ahol Kondé érsek teljes papi segédlettel várta a
bűnös apátot. Még váci papok is voltak itt. Jezik, a ferencesek
rendfőnöke olyan haragos arccal ült az első sorban, mintha saját maga
szerette volna két nagy öklével elvégezni a dolgot. Az érsek úr fején
pásztorsüveg, és a papság vad elkeseredéssel énekelt valami litániát, amelyet
még senki sem hallott. Azt mondták, hogy most átkozzák meg a bűnös apátot.
Most két misemondó pap -
a széles vállú Márton pap a Vízivárosból és a hórihorgas katona-plébános, Bonefini,
közrefogják Martinovics Ignácot, és az érsek elé kísérik. Az apát még most is
magasan tartja a fejét, pedig a papok úgy énekelnek, hogy bennünk a lélek
reszket.
- Térdepelj le! - mondja az
érsek.
Az apát engedelmeskedik.
Az érsek felemelkedik bársonyszékéről,
és a nép felé fordul. Harsány hangját a templom legtávolabbi zugában is
meghallani, hisz mélységes csend lett egyszerre:
- Az egyház azon papjait,
kiket súlyos bűntények miatt a világi hatóságoknak ki kell szolgáltatnia,
az egyházi rendtől megfosztja, mielőtt tőlük védőkarjait
elvonná. Az előttünk levő szerencsétlen testvér megfeledkezve egyházi
állásának kötelességeiről, megvetve az isteni és emberi törvényeket,
lábbal taposta az Isten, a király, a haza iránti köteles hűséget!
Az érsek (kövér, fáradt ember
volt) szünetet tartott, amire a szászvári apát felemelte lehajtott fejét:
- A királyhoz hűtelen
voltam, de annál hűségesebb voltam a hazához!
A főpásztor a
gyűrűs kezével csendre intette a bűnös papot, s így folytatta
szavait a néphez:
- Lázadóvá lett, összeesküvést
szervezett, miáltal érdemtelenné vált azon tisztességekre és kiváltságos
állásra, amelyek a papot megilletik. - Az érsek magasra emelte a hangját: - A
mindenható Isten nevében kinyilatkoztatom, hogy őt ezennel minden egyházi
hivataltól és javadalomtól megfosztom és degradálom.
A szászvári apát erre
felemelkedett, és szintén szólani akart a néphez, de az érsek intett, és a
papok énekelni kezdtek. Most a két áldozópap az oltári kelyhet nyújtja az
apátnak, hogy igyon belőle.
De mielőtt ajkához
emelhette volna azt, az érsek hevesen kiragadta a kezéből.
- Többé nincs jogod az
áldozáshoz! - kiáltotta.
Majd az egyházi ruhákat tépte
le róla. Aztán késsel levakarta ujjáról a szentelt olajat. Haját megnyírja, és
tégladarabbal dörzsöli le fejéről a szent keneteket.
A templomban sok asszony
elájult, a férfiak könnyeztek, még az öreg Gutfreund úr is számtalanszor
köhögött a kalapjába.
Csak a bűnös apát maradt
nyugodtan az egész ceremónia alatt. Az érsek szemébe nézett, és a homloka olyan
fehér volt, mintha a templomban a napsugár egyedül az ő homlokát
világítaná meg.
A budaiak csöndesen
széjjeloszoltak, és nagyon sok síró asszonnyal lehetett találkozni az utcákon,
mintha valami nagy temetés lett volna valahol.
ÉS ezzel elkövetkezett a
kivégzések hete, amilyenről csak a párizsi rémmesékben hallottunk. Sohase
hittük volna, hogy Budán ilyen dolog fog valaha megtörténni.
Egy délután megjelent a
Vízivárosban Majercsik, az öreg hóhér, ahol tíz esztendeje nem látta senki.
Köszörűkövet akart venni, de nem kapott senkitől. Végre egy oláh
hajós köszörűkövét vette meg két húszasért. Tudtuk, hogy mire kell a
köszörűkő, és senki sem aludt ezen az éjszaka.
Másnap korán reggel talpon
volt az egész város. Május huszadika volt, és a legelső szép nyári nap
volt Budán.
A generálisok kaszálórétjén
már hajnal óta sok nép gyülekezett össze. A környékből szekereken jöttek
az emberek, és sátrakban töltötték az éjszakát. Egy lacikonyha is volt
felállítva.
Tíz óra volt délelőtt.
Tompa dobpörgés hallatszott a
vár felől. Vállra vetett puskával masíroztak a fehér Wallmöden-gyalogosok,
majd ágyúszekerek döcögtek, és Barkó generális szürke lovon ült.
A halálraítélteket egy szakasz
Hadik-huszár kísérte. A legények szomorúak voltak, és rettenetesen káromolták
az utcán tolongó polgárokat. Egyik-másik könnyezett, amikor káromkodott. Négyen
gyalog lépkedtek, köztük az apát gyönyörű alakja, fehér homloka kiválott.
Az arcán isteni nyugalom, a szempillája sem reszket. Olyan gőgösen lépked,
mintha a legszebb ünnepségre menne.
Mögötte Laczkovics kapitány,
sokkal mogorvábban, mint egyébkor. Mintha valamiért nagyon haragudott volna.
Bozontos szemöldöke alól félelmetesen villogott szeme, és csöndesen, de
állandóan káromkodott.
A szép, ábrándos Szentmarjai
lehajtotta a fejét, mintha valami fölött nagyon gondolkozna. Az arca csöndes és
nyugodalmas.
Hajnóczy, egykori szegény
főnököm, olyan volt, mintha éppen a hivatalba készülődne. Szokott,
megfontolt lépteivel, fejét féloldalra vetve, bizonyos unott közömbösséggel
haladt. Mintha csak ismét azt mondaná, mint a bíróság előtt:
- Nem méltó az embernek élni
ilyen mély romlottságban.
Egy lovas kordé következett,
amelyen félig elájulva feküdt a szegény Sigray gróf, aki véletlenül került csak
közébük. A szeme lezárva, az arca halotthalovány - fél lábbal már a másvilágon
van. A generálisok kaszálórétjén már ott állott pallosával az öreg Majercsik.
Hetvenesztendős volt, és reszketett a feladat előtt. Öt kemény nyakat
kell leszelnie, és tíz év óta nem volt pallos a kezében!...
Mi Gutfreundékkal
messziről néztük a kivégzést. Elsőnek a félig halott Sigray grófot
tolták az emelvényre a legények. Az öreg hóhér elhibázta az első csapást.
Elhibázta a másodikat is. Borzalom futott végig a népen. Valaki hangosan
felkiáltott. Martinovics volt. Elájult és összeesett. A hóhér lenyiszálta végre
Sigray gróf nyakát. Laczkovics kapitány borzalmasan káromkodott...
...Én tovább nem láttam már
semmit, mert elveszítettem az eszméletemet. Csak másnap hallottam, hogy a többi
elítéltekkel könnyebben végzett Majercsik, aztán éjjel eltemették őket a
budai hegyekben. Senki sem tudja, hogy hová.
Reggelre a kivégzés helyén
piros rózsákkal volt tele a mező, ott virultak, nyiladoztak. És mindenki
csodájára járt a rózsáknak.
Eddig a helytartósági tollnok
följegyzése.
|