AZ ÁGYÚGOLYÓ

AZ ÁGYÚGOLYÓ

Az utolsó "nemesi fölkelés" történetét csupán már a levéltárasládák őrzik - élő ember nem emlékszik rá. A bölcsek szerint száz esztendő - éppen száz esztendeje az utolsó nemesi felkelésnek - annyi az idő végtelenjében, mint egy porszem a sivatag homokjában, így beszélnek a bölcsek, de mi már inkább csak tudatlan gyarlók szeretünk lenni az időszámításban: az órákat - a letűnteket - a lepörgött napokat és ó, a gyorsan múló éveket számon tartjuk, és dehogy engednénk el egyet is belőlük.

Hogyne volna hát nagy idő száz esztendő! Vajon hányan érjük meg a nagy időt, hogy nevünk mellé C betűt írhassunk,^* mint az öreg Bodó Sámuel az én gyerekkoromban. (Erre a C betűre büszke volt az egész família, pedig a rossz nyelvek szerint kilencvenesztendős se volt még az öreg. De hát az öregemberekből se költözött ki még végleg valamennyi ördög, a hiúság ördöge ott lapul az ő csizmaszárukban is. Később, mikor a kis Bodókból nagy Bodók lettek, a száz esztendőt jelentő C-t ők is a nevükhöz ragasztották, mint valami nemesi predikátumot, persze előre.)

Még a százesztendős ember is ritka már, mint a fehér holló. Mondják, hogy azelőtt több volt az öreg ember, mint manapság. De hát azelőtt minden másképpen volt. No, azért akkor se volt éppen minden famíliában Matuzsálem, hiába volt másféle világ. S így nem csuda, ha az inszurrekcióról élő embertől már nem hallhatunk. Régen a föld alatt pihennek örök nyoszolyájukban azok, akik beszélhetnének róla. "Hogy is volt csak?..." - hallom gyerekkoromban az öreg Bodó Sámuelt, miközben bajuszát megnyálazta. De már akkor ő se emlékezett egyébre, mint a vasderes lovára, amit hívtak Cifrának. Félig legenda, félig való ez az egész nemesi fölkelés, amilyen legenda lesz egyszer a szabadságharcból. Ma még itt járnak köztünk a kemény öregek, és hőstetteiket emlegetik, de majd egyszer ők is elhagynak bennünket, mert hisz mégiscsak jobb odalent a puha homokban - s akkor a mi fiaink, unokáink mosolyogva csóválják majd a fejüket a "legendákon", amelyeket mi igazabbnak hiszünk a bibliánál.

A "nemesi fölkelés" se volt ám olyan tréfás operett, ahogy mi száz esztendő ködén át látjuk. Az idő, e nagy dekoratőr, eltakarta ugyan szürke szőnyegével az apró, színes foltocskákat. Jó szerencse, hogy a szürke szőnyeg alól itt-ott kibukkan egy-egy szögecske, vagy meghasad imitt-amott a kárpit, és alóla ismeretlen képek bukkannak ki, mint mikor régi épületek falán a vakolat alatt olykor fölfedezzük régi művészek freskóit. És ezek a fölfedezett freskók a nemesi fölkelésből azt jelentik, hogy tulajdonképpen mégse volt az olyan anekdotás háború, mint táblabíró őseink hirdették.

Persze ők még ismerték a vitéz fölkelőket, és tudták róluk, hogy otthon ki milyen, micsodás. A vért szomjazó oroszlánok gyakran félve lapulnak meg otthon az udvarházban. És a rozsdás kardok se valának mind Damaszkusz aranyából verve. Némelyikkel bizony malacot szúrtak le karácsony havában; a híres Dömöczky pisztolyait csak a fegyverkovács tudta elsütni... No de hát mindegy. Táblabíró apáink évtizedeken át élcelődtek a nemesi fölkelésen, és a két magyar hazában minden rozsdás kardhoz egész anekdotakör fűződött.

De azért mégiscsak ott voltak az inszurgensek Győr alatt, és bizony nem rajtuk múlott, hogy Napóleon gránátosaival meg nem ízleltették a magyar vasat. Csakhogy nem jöttek azok a huncut gránátosok... Mintha bizony az inszurgensek tehetnének erről! A francia császár elhordta irháját Szent István országának határairól, és erre vége lett a víg, muzsikás, tivornyás tábori életnek. Hazament mindenki. Utóvégre az asszonyok se maradhattak évszámra egyedül otthon. Hisz Hevesből már a táborozás első hónapjában Győrbe jött egy szekérderék menyecske az ura után. Félő volt, hogy az ország többi vármegyéi is követni fogják a hevesi asszonyok példáját. Akkor pedig bakfittyet ér az egész inszurrekció. Hogy verekedne már az ember jóízűen, ha odahaza, a szállásán asszonyi pörlekedés közben hányta magára fegyvereit! Az őrállás se házasembernek való foglalkozás. A táborból idehajtja a szél a víg muzsikahangokat. A toponári zsidókat - híres muzsikusok voltak - a dunántúli urak magukkal hozták. Pörgették a menyecskéket, mint az orsót, pörgették mindennap. Persze Bodó Sámuelnak akkor még esze ágában se volt C betűt kanyarítani a neve mellé.

Bodó Sámuel abban az időben - még a vármegyei levéltár is tud róla - Szabolcs, Szatmár, Zemplén és Bihar leglustább embere volt.

A lustaság is olyan dolog, hogy csak addig jó, amíg az ember maga tud róla. A lustaság olyan az ember mellett, mint a jó barát: soha el nem hagyja, búban-bajban, még az örömben is mellette van. Az igazi lusta ember búsulni se tud, örülni se tud: se nem jó, se nem rossz; ha gazdag, se gazdag, ha szegény, se szegény; baja senkivel nincs, még önmagával se. A lusta ember semmi más, csak lusta. Mindenféle szenvedély megtűr maga mellett még egy másik szenvedélyt, mint a nagy kutya megtűri a háznál az ölebet. Csak a lustaság mellett nem marad semmi. A lustaság nem is szenvedély: az maga már az ember.

Haj, a lustaságra emlékezve, fölsóhajthatunk: annak is vége van már, mint sok mindenféle magyar ősiségnek. A régi krónikák búvói tán azt mondhatnák, hogy a harcias vitézség a mi ősi hagyatékunk. Van benne valami: sokat verekedtünk. Mások tán a szónoklás mellett törnek lándzsát. Hisz ha nem verekedtünk, akkor szónokoltunk. De hát nem mindig járt jó idő a szónokokra és a harcosokra - mit csináltunk akkor? Évszázadokon át semmit. A történelem könyvében csupán a régi királyok cselekedetei vannak feljegyezve. Ám a régi királyok idejében voltak közemberek, akikről mit se olvasunk az egykori feljegyzésekben. Az új idők történetírója a tiszti címtárból megírhatja a mai generáció históriáját: a nemzet hivatalt vállalt. Hivatalnok minden ember. De hajdanta nem voltak hivatalok. Az ember joggal tűnődhetik tehát azon, hogy mit csináltak a mai hivatalnokok ősapjai. A felelet egyszerű rá: semmit. A lustaság, a semmittevés sok száz esztendőn át házi istensége volt minden magyar famíliának. Megóvta sok mindentől: elsatnyulástól, elzülléstől, tönkremenéstől. A nagy csöndben, amely évszázadokon át jótékony felhő gyanánt borult rá Mária országára, a nemzet megtartotta erejét, a faj nem forgácsolódott széjjel, és az anyák erős, szívós magyaroknak adtak életet. Hát a lustaság se volt olyan nagyon ártalmára a nemzetnek.

Persze a régi lustálkodó világnak immár vége van. Mátyás királyról a mindent nagyító vagy kicsinyítő hagyomány csak három legendás lustát említ (volt pedig ott több!), manapság talán már egy lusta sincsen. A lusták úgy elmúltak, mint a többi magyar virtusok. A kardot már rég letettük, csak szóval győzzük - tán mert az a legkönnyebb.

A Bodó Sámuel idejében még minden határban akadt elég lusta. (A kalapos király passzív rezisztenciáját az öregek nem felejtették még el. Az volt a nekünk való forradalom! Senki sem ment belé tönkre. Kár volt Józsefnek meghalni. Még sokáig győztük volna szusszal.) Nem volt az akármilyen kis dolog - négy vármegyének volt táblabírája Bodó Sámuel. A lustaságot tehát négy vármegyében viselte, bár csak Nagykállón iktatták felőle jegyzőkönyvbe a lustaságot. Mégpedig azért, mert egyszer megyei gyűlésben, hogy, hogy nem, kigyulladt a tekintetes úr szép, aranygombos mentéje. Lehet az is, hogy valami pajkos kancellista dobott parazsat a tekintetes úr mentéjére. A mente finom szőrén lassan harapózott tovább a tűz. Tán egy kézlegyintéssel el lehetett volna oltani a tüzet, de nem volt, aki a kezét legyintse. A tekintetes úr csendesen húzódott meg az égő mentében - kemény téli idő járt odakünn, a szomszédjai pedig kíváncsian nézték, mikor mozdul már meg a híres lusta ember.

A mente pedig ezenközben égett szép csöndesen a tekintetes úron. Egyszerre fölcsapott a láng a gallér prémes részéből, és akkor tüzet fogott a szomszéd Rekty Balázs tekintetes úr farkasbőr bundája is. Bodó Sámuel még akkor sem mozdította meg a szemhéját. Pedig tán már a nyakát is csiklandozta a láng.

Horváth Ákos gróf - híres ünnepélyes ember volt - erre már kijött a sodrából a főispáni széken. Bár magyarul még a hajdújával sem kellett diskurálni, ennek a mennyei lustaságnak a láttára elveszítette a flegmáját.

- Ég a bundája, Bodó tekintetes uram! - kiáltott rá.

- Maradjunk a tanácskozásnál! - recsegett vissza Bodó Sámuel ékes deák nyelven.

A szomszédok akkorára felugráltak, életveszedelemben forgott ott mindenki, az elősiető hajdúk pedig egy veder vízzel leöntötték a tekintetes urat. Bodó Sámuel ekkor ugrott fel először életében.

- Injúria! - dörögte, az asztalra csapva. - A vármegye cselédei inzultálják a tanácskozó táblabírót. Kérem jegyzőkönyvbe venni!

No, be is vették a jegyzőkönyvbe. De nem sok köszönete volt benne Bodó uramnak.

Mondják, hogy akkor már deres fejű, deres szakállú ember volt Bodó Sámuel, amikor a lustaság pálmáját elnyerte - de ne tekintsünk a deres, kerek tatárfőre, ilyen volt ő fiatalkorában is, amikor még nem volt több nemes vármegyék táblabírája, hanem csak a bisztrai nemesi birtoknak ura és birtokosa.

A múlt század elején a telekkönyvi viszonyok még igen zavarosak voltak hazánkban. Volt valahol egy országos nagy telekkönyv Budán, amely könyvbe állítólag az összes magyar birtokok és birtokosok be voltak jegyezve. De én azt hiszem, hogy ez a nagy könyv éppen olyan legenda, mint sok minden a múlt századból. Ha volt - volt; ha nem volt - az se baj. Az a sok apró nemesi birtok, amely abban az időben Magyarország térképét alkotta, ma már rég eltűnt. Tűz fel nem égette, mégis nyoma veszett. Most jó volna az a nagy könyv, ha megvolna valahol: kié is volt a régi Magyarország? Bizonyosan nem azoké, akiké most. Csakhogy még a gazdájuknak is nyoma veszett. A családi szájhagyományokra mit se lehet adni. A hagyomány szerint minden família milliomos volt. Az én nagyapám is sokáig kereste Bibics Antónia millióit Arad városán, amit a jó asszony iskolákra, kolostorokra hagyott. De hová lettek a milliók? Hová lettek az iskolák? Azt már a legöregebb levéltárosok sem tudják tán. Így veszett el az egész régi Magyarország. A fiskálisok abból éltek, hogy megkeressék. Keresték is: némelyik ötven esztendeig - aztán örökbe hagyta a port a fiának vagy a kancellistájának. Némely pörből megélt két generáció.

Azért ne keressük ma már a bisztrai nemesi birtokot sem. Eltűnt annak még a nyoma is. A szájhagyomány szerint csupán egy volt nagyobb azon a vidéken, a váradi püspöké. No meg a Serény Gaál N. Frigyesé is. (Az apja Nagy Frigyes ellen háborúzott, azért keresztelte el a fiát a porosz császárról.) De már mondtam, hogy a szájhagyományokra mit se adjunk. Lehet, hogy a bisztrai nemesi birtok éppen akkora volt, mint a váradi püspökség; de az is meglehet, hogy csak amolyan apró nemesi jószág volt, amilyen minden falu határában akadt. Nagy, sárga, bolthajtásos tornácú házzal, tágas udvarral és lustán kapargáló tyúkokkal. Hja, akkoriban sok ilyen volt Magyarországon. De kell-e palotában születni azért, hogy kitűnő hazafi legyen az emberből? Itt született Bodó Sámuel is, és innen kísérték örök nyugodalomra a régi Bodókat. Egy lapos domb volt a falu alatt. A fantázia szerint honfoglaló magyarok voltak benne eltemetve. Ide temették a Bodókat - az atyafiakhoz, mint a Bodók büszkén mondogatták. Tehát volt alkalmas temetőjük is a Bodóknak! Vajon minek mozdultak volna el erről a tájról? Az ilyen komprosszesszorátusban száz esztendeig lehet éldegélni; a tyúkok tojnak, a barmok fölnőnek, a föld minden esztendőben meghozza gyümölcseit. Vajon van-e szebb élet a régi magyar életnél?

Még felesége is volt Bodó Sámuelnak. Milyen felesége? Olyan, mint abban az időben minden embernek volt. Jó, dolgos, kezes: Gaál Teréz volt a leánykori neve. De még a Bodó kedvéért azt is elfeledte, és szívesen vallotta, hogy a Bodók az első emberek Magyarországon, bár a férje ezzel nem sokat törődött. Teréz azonban otthon mindennap azt hallotta az apjától (a híres háborúzótól), hogy a Gaálok a legelső emberek ebben az országban. Teréz másképpen nem szerethette az urát, mintha a Bodókat vallja az ország első embereinek. (Hej, hogy csikorgatta a fogát az a csontkoponya ott ötlábnyi mélységben, ha ugyan hallotta a Teréz dicsekvését!)

No de mindegy. Ma már aligha lehetne eldönteni, kik voltak az elsőbb emberek: a Bodók-e vagy a Gaálok. Ha a külső pompát vesszük figyelembe, Gaál Nagy Frigyes különb ember volt Bodó Sámuelnál, mert ő vadonatúj fegyverzetet vásárolt, mikor elkövetkezett az ideje a nemesi fölkelésnek. Egy budai fegyverkovács verte remekbe a kardját, a pisztolyai pedig akkorákat durrantak, hogy tán még Bisztrán is meghallotta Bodó Sámuel. A Bodó fegyvereit se az útszélen találták. Mindenki tudhatta a vármegyében, hogy a karddal, amelyet Bodó Sámuel a derekára köt, valamikor török koponyákat vagdostak le a régi Bodók. Igaz, hogy a háborúk elmúltával disznóöléshez használták a becses acélt. De hát a disznót is le kellett valamivel szúrni!

Tehát jön a frankus...

Kállóban gyülekeztek a nemesurak. Ha azt mondanám, hogy a világ fönnállása óta olyan szép sereg még nem volt, mint a szabolcsi inszurgensek serege, éppen annyit mondanék, mintha semmit se mondanék.

Ott volt a vármegye minden épkézláb nemese. Hej, hogy csörögtek a fegyverek! Délelőttönként vágtató lovasok vertek szikrát a kövekből, a vén megyeház ablakaiból pedig csodálkozó asszonyszemek ragyogtak le a térre, ahol a fölkelő nemesek jártak-keltek. Némelyik még az öregapja fegyvereit is elhozta. Úgy zörgött rajtuk a sok ócskavas, mint a skót legendákban a kísértetek lánca. Pengtek a sarkantyúk, amire az asszonyszemek mindjárt jobban ragyogtak. A jó ég tudná, hogy micsoda az összefüggés az asszonyszemek ragyogása és sarkantyúpengés között! Esténkint a nagy fogadóban húzta a cigány, a nemesurak pedig járták a toborzót, amely tánc vitéz emberhez való.

De hát ennek a szép életnek is vége lett egyszer. A vármegyéből már összegyűlt mindenki, akiben szív és lélek volt: indulni kellett a frankus ellen. Még egy hosszú éjszaka, meg még egy utolsó tánc: reggel lóra kaptak a fölkelők, és táncoló paripáikat kifelé irányították a városból. Az asszonyszemek még jobban ragyogtak, és az öreg toronyban kongott egy vén harang. Mentek a nemesek; vajon hány tér vissza a hadjáratból? Kongott, kongott a harang, és a fölszálló por elfödte a csapatot.

Egyszerre roppant üres, nagyon csöndes lett a város. A jókedvű, zajgó inszurgensek elvitték még azoknak is a kedvét, akik otthon maradtak. Bezzeg nem pengett most sarkantyú az ablakok alatt, és csak a csendbiztos nyargalt végig a piacon kesely lován.

De nyomakszik ám valaki fekete paripán Bátor felől a sárga úton. Vajon ki lehet az elkésett vitéz? A megyeház ablakából az asszonyszemek ragyogva tapadnak a közeledőre. Már látszik kunkorgós fekete bajusza, darutollas süvege; szorítja a lovat, de hiába szorítja. A fekete kanca lassan poroszkálva hozza be terhét a piacra. Ki volna más az elkésett lovas, mint Bodó Sámuel, a lusta Bodó Sámuel...

Egy vén hajdú pipázott a vármegyeház kapujában. Azt megkérdi Bodó uram:

- Hol vannak a fölkelők, atyafi?

A hajdú kiveszi a pipát a szájából, hegyeset koppint, és a távolba mutat.

- Ott mennek!...

Bodó Sámuel megint szorítja a lovat, megint csurog az izzadság fekete üstökéről, nyomakszik előre, a többiek után.

A megyeház oldalában fölcsendül egy nevető asszonyhang:

- Sose éri őket utol, Bodó uram!

Persze hogy nem érte utol. De hát bánta is azt Bodó uram. Ment, mendegélt mindenütt a csapat nyomában. Azt pedig könnyű volt tudni, merre jártak az inszurgensek. Ahol a cigánynak elgémberedett valamennyi ujja, ahol a hordóban csupán seprő maradt, ahol az asszonyok testét már föltörte a vállfűző a sok viselésben: az inszurgensek arra jártak. Végig a magyar hazán vonult a hős csapat, és semmitől nem ijedt meg útközben.

Bodó Sámuel hallgatta a híreket az elmentekről, és az üres asztalok mellett a fogát szívta.

- Kutya kutyánszki! - kiáltott föl Szolnok táján. - Még a kakasokat is megették.

De szorította kancáját, és nem sokat törődött a szidalmakkal, amelyeket úton-útfélen el kellett szenvednie.

- Az úr is a szabolcsi kompániából való? - kérdezte egy kátai komposszesszor.

- Oda én! - felelte nagy büszkén Bodónk.

- Akkor óvakodjon erre járni az úr, mert betörik az oldalát. Itt jártak a hősök, megettek-megittak mindent. Az asszonyokat elcsábították, a lányokat megkergették. Be ne menjen az úr a faluba.

Szegény Bodó Sámuel így bujdosott úttalan utakon a kompánia után.

- Oh, a gazemberek! - csikorgatta a fogát. - Valóságos tatárjárás az útjuk.

De minden szenvedésnek vége van egyszer. Egyszer föltűnt a Duna a láthatáron. A pilisi hegyek szelíd koszorúban ölelték át a tájat, hol Bodó Sámuel megpihent utoljára. Egy útszéli csárda volt a tanyája, útszéli korcsmáros a házigazdája. Pihent, pihent - napokig pihent itt. Olykor szekeres emberek jöttek a csárdába, azok meséltek nagyokat a kecskelábú asztaloknál. A frankus mind megöldösi a magyarokat, nem marad azokból még hírmondó se, kik Győr alatt táborba szálltak. Majd meg azt hozták hírül, hogy nem bántja a frankus a magyart. Jó emberek azok, nem verekedni jöttek ide.

- Akkor nincs baj! - kiáltott föl Bodó Sámuel, és visszadugta a kardját hüvelyébe.

A csárdában jó dolga volt Bodónak. A csárdás, bizonyos becsületes Murok János, öreg ember volt, megette már kenyere javát: ő ugyan nem sokat törődött a hányiveti inszurgenssel.

- Nálam holta napjáig ellehet a nemzetes úr - mondogatta, ha Bodó Sámuel már nagyon hánykolódott, hogy így, amúgy, elindul maholnap ő is a frankus ellen.

De bizony nem indult el soha.

Ha táblabíró nagyapáink anekdotáinak hinni lehet, alig volt útszéli fogadó abban az időben hazánkban, hol egy-egy inszurgens meg ne húzta volna magát. Hazamenni röstellt, a frankusokkal verekedni nem volt kedve - elbujdosott ott, ahol lehetett. De hát nagyapáink szerették a tréfát. Higgyük, hogy csak Bodó Sámuel volt az egyetlen, aki táborba nem szállott, nem ám gyávaságból, csupán lustaságból. Egy nagy kemence volt a csárdában. Olyan nagy kemence, melyet ha az országútra állítottak volna, az országutat befűtötte volna. E mellett a nagy kemence mellett töltötte Sámuel a telet, amely gyorsan beköszöntött.

Innen szálltak néha haza a gondolatai... Szálltak, szálltak, aztán erőtlenül lehanyatlottak. Bodó uram nagyokat horkolt a kemence oldalán.

Tavasz felé járt már az idő, midőn egyszer nagy zajgás verte föl az országutat. Bodó uram kipillantott az ablakon. Jöttek ám a lovasok az úton: a szabolcsi inszurgens lovasok. Legelöl mindjárt a híres Komoróczy Gyuri, aki a leghíresebb verekedő volt abban az időben. Csajkos, Kisignácz, Kállay Lőrinc a nyomában. Vígan lépkedtek a lovak, a vitézek pedig valami dalt énekeltek...

Mondják Bodó uramról, hogy már ebben az időben is oly lusta volt, hogy a legyet nem szívesen kergette el az orráról, ám ekkor az egér fürgeségével menekedett föl a padlásra, hol elrejtezett a szénában. A padlásról hallgatta aztán a vitézek dalolását, kulacsok döngését az asztalon, nehéz sarkantyús lépések dobogását az ivó padlóján.

Tele voltak szóval beszéddel a messziről jött vendégek. Egy-egy erősebb szó fölhatolt a padlásra.

- Kivertük a franciákat! - kiáltotta egy érces klarinéthang. - Vivát Komoróczy Gyuri!

A kulacsok fenekei döngtek az asztalon, a paripák nagyokat nyerítettek a korcsma udvarán. Egyszerre cimbalomszó pendült meg odalenn. Egy boglyas, vén cigány bújt elő a kenyérsütő kemencéből. Az verte a toborzót. Az inszurgensek táncra perdültek. Reszketett táncukba a csárda négy fala, a rikkantásukra pedig rikkantás felelt. Tartott a tánc, a dal, amíg estére kezdett hajolni az idő. Akkor megnyergelték a lovakat, és továbbmentek. A tavaszi alkony ködében elveszett lassan alakuk. Akkor lemászott Bodó Sámuel a padlásról.

- Nem addig van az! - dörmögte. - Bodó Sámuelt se a gólya költötte. Majd megmutatom én nektek, szájhősök, hogy mi az igazi vitézség!

Az öreg korcsmáros bólongatott deres nagy fejével Bodó uram dörmögésére, és segített neki támasztani a kemencét, amelynek melege bizony elkelt még a hűvös tavaszi estén.

Történt, történt... Az inszurgensek mind hazaértek. Egy se hiányzott közülük, csak Bodó uram. De hát ki törődött volna Bodó urammal most, amikor itt voltak a hősök, a frankverő vitézek. Tele volt dicsőséggel, mámorral az egész vármegye. A nagy fogadóban húzta a cigány szakadásig. Az asszonyszemek jobban ragyogtak, mint valaha. És a sarkantyúk pengéséhez fogható hasonlattal a krónikás ólomkalamárisa nem rendelkezik. Hogy egy szegény asszony sírdogált valahol egymagában, a bisztrai udvarházban - ugyan ki törődnék most azzal? Zengett a dal az inszurgensek tiszteletére.

- Hát mit üzen Bonaparte? - kérdezgették az otthon maradottak.

- Tisztelteti az egész magyar nemzetet. Azt mondta, hogy olyan vitéz gyerekeket, amilyeneket erre mifelénk talált, még nem látott soha életében.

- No hát akkor vivát Bonaparte! - feleltek rá, és a cigány húrja szakadozott.

Ki törődött volna tehát Bodó Sámuellal? Bodó Sámuel? Olyan nevű ember is van a világon? Lehet, hogy ezelőtt volt, de hát régen volt az. Ma már nincs is meg.

Dehogy is nem volt meg.

Még el sem hangzott a dáridó utolsó nótája, még állt talán valahol egymagában a fehér asztal mellett a híres tósztozó Sári Emánuel, aki arról volt nevezetes, hogy ha elkezdett egyszer beszélni a fehér asztalnál, kibeszélte az egész éjszakát. Beszélt, beszélt, felköszöntötte a nagyapákat, dédapákat meg még az ezután jövendő nemzedéket is. Hiába rángatták hátulról a dókáját, ő bizony le nem ült. Így aztán úgy segítettek magukon, hogy koccintgattak derűre-borúra, vivátoztak, énekeltek - hiába. Sári Emánuelt nem zavarta meg semmi. Ő beszélt virradatig. Mikor már elszökdösött mellőle mindenki, még akkor is beszélt. Egyedül maradt az asztalnál, a hangja akkor is recsegett még:

- Szállok az úrhoz!...

Tehát még álldogált magában valahol nemes Sári Emánuel, és emelte poharát a hazatért inszurgensekre, mikor a város északi oldaláról egy fekete lovas nyomakodott be. Poros volt szakálla-bajusza, mintha megőszült volna, a lova vén, a fegyvere rozsdás. Ki volt ez az elátkozott vitéz?

Senki más, mint Bodó Sámuel.

Szorította öreg kancáját, csörgött a fegyverzete, lekívánkozott a sarkantyúja a csizmájáról; de jött, jött a megyeház felé. Hej, hogy nevettek az asszonyszemek arrafelé, amerre elhaladt! Be nevettek! Mintha bizony még sohase látták volna Bodó Sámuelt.

Bodó uram pedig ment fel egyenesen a vármegyeházára. Ott bekopogtatott a vicispánhoz. Hívták akkor a vicispánt Kállay Ferencnek.

- Itt volnék! - kezdte Bodó uram, megigazítva nyakában a mentekötőt. - Bonaparte Napóleon üdvözletét hozom a nemes vármegyének. Itt van ni! - Benyúlt a tarsolyába, és egy irtó nagy ágyúgolyót vett ki, letette a vicispán asztalára.

Kállay Ferenc megrökönyödve nézett Bodó uramra.

- Honnan hozta ezt, tekintetes úr?

- Nem a boltostól! - felelt foghegyről Bodó uram. - Onnan, ahol az ilyenféle golyóbis úgy hullott, mint a záporeső. Egyet elkaptam reptiben, és a tarsolyomba dugtam. Hadd legyen itthon valami játékszerük a vicispán uram gyerekeinek.

Tyű, ez már nem volt tréfadolog.

Az ágyúgolyó itt volt. Az ilyent nem lehet a kovácsnál csináltatni.

- A többiek nem hoztak ágyúgolyót - dörmögte a vicispán.

- A többiek? Miféle többiek? - meresztette szemét Bodó uram. - Hát olyanok is voltak? Én senkivel se találkoztam a háborúban idevalókkal.

A vicispán felszisszent:

- Csak nem akarja kétségbe vonni Bodó uram a szabolcsiak vitézségét?!

Bodó Sámuel lustán csóválta a fejét.

- Én nem hallottam róla. Grácia szegény fejemnek, de én nem emlékszem semmire.

Nagy híre futamodott a Bodó Sámuel ágyúgolyójának. Csodájára jártak a vármegyeházra.

- Honnan vehette? - tűnődtek a kishitűek.

- Ez ugyan kivágta a rezet! - mondogatták azok, akik szeretik elhinni a csodálatos dolgokat.

De legjobban mérgelődtek a volt inszurgensek.

- Ott se volt Bodó Sámuel Győr alatt! - kiabáltak. - A színét se láttuk.

No de már ezt senki se hitte el. Honnan hozta volna hát az ágyúgolyót? Az ilyesmit nem lehet csak úgy az úton találni. Nem bitang marha az.

Nőtt, nőtt az ágyúgolyó híre. Aki még nem látta, az többet tudott róla, mint aki látta.

- A korzikai neve van vésve az oldalára. "Itt járt Bonaparte!" Mint hajdanában Mátyás király írta fel a fadarabra. Mégiscsak vitéz gyerek ez a Bodó! A többiek még egy rozsdás sarkantyút se tudtak hazahozni. Ő mindjárt egy ágyúgolyót hoz.

Szállt, szállt a hír Bonaparte ágyúgolyójáról. Bodó uramnak is felment egyszerre az ázsiója. Ha kérdezték az ágyúgolyó felől, kicsinylőleg intett.

- Hagyjátok el. Ha tudtam volna, hogy ennyire megörültök neki, hoztam volna egy egész szekérderékkal.

Az asszonyszemek pedig ragyogni kezdtek Bodó uramra. Akármerre nézett, mindenütt ragyogó szempárokat látott... Szerencséje, hogy olyan lusta ember volt, különben még nagyon elbízta volna magát. Így azonban szépen megöregedett a dicsőség közepette.

Az ágyúgolyó pedig ma is ott van tán a megyei múzeumban, oldalán papirosszeleten a felírás:

Bonaparte ágyúgolyója a nemesi fölkelésből. Ajándékozta: ns. Bodó Sámuel.