|
A
HOLICSI ÚT
Fenn, a Kárpátok között, ahol már csupán a sasok járnak, és zöld moha tapad
a sziklák oldalához, az ünnepi templomi csendet évszámra nem zavarja meg semmi
emberi vagy állati hang. A sasok némán emelkednek föl a mélyből, a
vadásznak, ha erre a tájra vetődik, esze ágában sincs énekelni. A komor
némaságba legfeljebb a szél szokott beleorgonálni, s az ég mennydörög hozzá.
Itt, ebben a rettenetes magányban vezet egy út.
Egy út, amely Magyarországból Lengyelországba visz a Kárpátokon át. Bizony
ilyen út is kevés van a világon.
De hát ez az út se olyan, mint a többi út. Nincs ám az kővel kirakva!
Minek volna kirakva, mikor úgyis kő itt minden. Nem is szabályos út ez!
Csak onnan lehet tudni, hogy hol van az út, ahol a szikladarabok félre vannak
hengergetve. Ott van a híres holicsi út.
A holicsi útnak az a nevezetessége, hogy pénzért tán máig sem építették
volna meg. A lelkesedés építette ezt az utat; II. Rákóczi Ferenc, a nagy
fejedelem, erre jött vissza Lengyelországból szegény, leigázott hazájába.
Kárpát havas ormai látták az ő dali seregét, amely lóháton utazott a
meredekek felett. Helyén volt ott a szíve lónak, lovasnak egyformán.
De a sereg előtt szaladt száz fejszés ember, aki az utat csinálta. A
sziklákat félrehengerítette, a zúgó patakokra hidat vert, és ledöntötte az
útban álló nagy fákat.
Úgy jött át Rákóczi hadaival a Kárpátokon. Zászlói a szabadság közeledését
hirdették, és lenn a völgyben, hol összegyülekezett hívei várták a
visszatérő fejedelmet, felharsant a szent szabadság dala. A szabadság így
vonult át az örök hóval fedett Kárpát-hegységen. Még a vén meredek hegyek is
bizonyosan szívesen eresztették haza Rákóczit.
Sok, sok esztendő múlt el. Rákóczi óta a holicsi utat nem járta senki.
Ugyan kinek lett volna kedve a meredek, sasok járta utat választani, amely oly
meredeken emelkedett felfelé a hegyek között, mintha egyenesen az égbe vinne!
Akinek dolga is volt arrafelé, a kényelmesebb utat választotta a völgyben.
De nem lehetett ám mindenkinek a völgyben járni.
Havas, hideg novemberi nap
van. A sasok is elbújtak sziklafészkükben, a tél szürke felhői pedig
szinte rákönyökölnek a hegyormokra megpihenni. A holicsi utat befújta a hó. Még
zerge sem járt rajta napok óta.
Egyszerre csak recsegő
trombitaszó harsan fel a hegyek között. A fehér homlokú vén hegyóriások szinte
csodálkozva néznek össze. Ugyan ki jár itt, ahol még a madár sem jár?
Odalenn, a hegyoldalban, a
szédítő mélységben egy század huszár kapaszkodik felfelé. Annak a
huszárszázadnak trombitása kürtölt unalmában.
Mert bizony unalmas a
huszárok útja! Már negyednapja mennek az ember nem lakta hegyvidéken, és mindig
előttük vannak a hegyek, még mindig fölfelé mennek, nem lefelé,
Magyarország felé. Hej, pedig hogy szeretnének már otthon lenni! Szükség van
otthon az ő kardjukra, mert kiütött a szabadságharc. A magyar huszárokat
külföldön érte a hír. Nem sokáig gondolkoztak. "Hí a haza!" -
mondták, és elindultak hazafelé. Ahol nem engedték őket, ott szöktek, vagy
a kardjukkal vágtak utat hazafelé. Rákóczi holicsi útját a huszároknak
építették. Itt nem üldözi őket senki, meg aztán biztosan hazaérnek. Hisz
sok, sok esztendővel ezelőtt már erre jártak a szabadság katonái.
A magyarokat egy vén
strázsamester vezeti. Ő most a kapitányuk, hadnagyuk, parancsolójuk. A
fülére van az öreg bajusza csavarva, de most fagyos az is, mint egy bokor. A
lovak szőre csillog a fagytól. Hideg van.
- Majd meleg lesz otthon -
vigasztalja a strázsamester a huszárokat.
- Otthon! - sóhajtanak a
legények. Talán már sohase lesznek otthon.
Délután aztán fölértek a
hegység nyergére. Tiszta, napfényes téli nap volt. Az égen nem volt felhő.
A huszárok leszálltak lovukról. A távolban ellapultak a hegyek.
- Arra van Magyarország!
Itthon vagyunk - szólt a huszárok parancsnoka.
- Imára! - parancsolta.
Egy század huszár állt
mereven, tisztelegve a hegytetőn, az édes haza felé...
Aztán lovukra pattantak. A
paripák vígan, vígan lépegettek lefelé a mély úton. Egy huszár rágyújtott a
dalra:
Kossuth Lajos azt üzente...
A század énekelve vonult
hazafelé, Magyarország felé.
|