A TÖRPE TROMBITÁS

A Krimóczy-huszárszázadnak elesett a trombitása a szabadságharcban. Ilyesmi bizony előfordult máshol is, nemcsak a Krimóczy-huszároknál. Csata után bizony néha sok huszár hiányzott.

Az öreg Pap János, a marcona őrmester, ilyenkor keservesen kiáltott fel:

- Fiúk, huszárok, jobban vigyázzatok magatokra! Még megérem, hogy egymagam maradok az egész dicsőséges századból.

Egyszer éppen a trombitás hiányzott. Hiába szólongatta a csata után a nevénél Pap őrmester, a trombitás nem jelentkezett.

- Elment az trombitálni, őrmester uram, a túlvilági hadseregbe - jegyezte meg egy vén huszár.

De hát most már azon kellett lenni, hogy hamarosan másik trombitást szerezzenek a huszároknak. A huszár trombitás nélkül félember. A trombitaszó tanítja meg arra, hogy mit kell tennie. Ha rohamra indul, mint a fergeteg, a trombitás fújja hozzá az indulót. Ha meg pihenőre tér este, a trombita mellett hunyja le fáradt szemét. Még a paripák is értik már a trombitajeleket.

Hát mármost hol vegyenek alkalmatos trombitást a Krimóczy-huszárok?

Éppen egy rengeteg tölgyfaerdőn haladtak keresztül, amikor a fák közül tülökhangot vitt feléjük a szél. Valami kondás makkoltatta ott a disznókondát.

Pap őrmester hallgatta egy darabig a tülökhangot.

- Jól fújja - mondta. - Hatalmas tüdejű gyerek lehet. Hozzátok csak ide azt a kondást!

Egy huszár kiugratott a sorból, aztán vitte nagy nevetve az erdőből a disznópásztort. Biz az furcsa figura volt. Fiatal volt-e vagy öreg? Ki tudná megmondani? Az arcát benőtte a szőr. Kék inge, gatyája egy gyermeknek is kicsiny lett volna, mert a kondás egy cseppel sem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta törpe.

A vén őrmester is mosolygott a bajusza alatt.

- Te fújtad a tülköt? - kérdezte.

- Én hát - felelt hetykén a törpe kondás.

- Hát a huszártrombitát tudnád-e fújni?

- Tudnám hát! Már hogyne tudnám, mikor tudom.

Pap őrmester megcsóválta a fejét.

- Ne bolondozz, hékás, mert megharaplak.

A kis kondás csak körülnézett.

- Hol az a trombita?

Adtak neki egy trombitát. A szájához vette és belefújt. Hej, hogy zendült föl egyszerre az erdő! A huszárparipák kényesen emelgették a lábukat, még a huszárok is vígan mosolyogtak a bajuszuk alatt. Fújta, fújta a kis kondás. A trombitahang zúgva-búgva járta be az erdőt.

- Így még nem is hallottam fújni - dörmögte az őrmester. - Hogy hívnak, öcsém?

- Vad Marci a nevem.

- No hát, Vad Marci, akarsz-e huszár lenni?

- Már hogyne akarnék - felelt boldogan a kondás -, mikor akarok! - Csak úgy ragyogott az arca a nagy gyönyörűségtől. - Mentem volna már magamtól is, de mindenütt kinevettek. Sehol se kellettem.

- No hát, velünk meglehetsz, mert jól tudod fújni a trombitát - szól az őrmester.

Lenyírták a bozontos haját, szakállát. Huszárgúnyát húztak rá. Igaz, hogy lötyögött az rajta, mintha egy gyerek a nagyapja ruháját öltené fel. De Marci büszkén pödörgette a bajuszát. Nézegette magát jobbról-balról.

- Sose hittem volna, hogy még huszár leszek valamikor! Felültették egy vezetéklóra, nyakába akasztották a trombitát, aztán kezet szorított vele Pap őrmester.

- Ezentúl pedig megbecsüld magad, mert a legvitézebb huszároknál szolgálsz, öcsém.

Így lett huszár a törpe disznópásztorból.

Hanem hát hiába fújta olyan nagyon gyönyörűen Vad Marci a trombitát, azért a huszárok mégis évődtek vele folyton-folyvást. A délceg, szálas legények nagyon lenézték a törpe huszárt. Ahány tréfát elkövettek a világ kezdete óta, azt mind elkövették Vad Marcival. A trombitás pedig búsult, búsult, de nem segíthetett magán. Csak azt emlegette mindig:

- Megálljatok, majd megmutatom én egyszer, hogy ki vagyok!

A huszárok erre csak nevettek. Nekik mutatná meg Vad Marci a bátorságát, akik annyi diadalmas csatába vettek részt? Tán a világon sincs olyan vitéz huszár, mint akármelyik Krimóczy-huszár.

Egyszer, amint a Felvidéken járt volna a Krimóczy-huszárok százada, az előőrsök alkonyatkor azzal tértek vissza, hogy nem lehet továbbmenni, mert az útban eső várost megszállva tartja az ellenség. Most már visszafordulhatnak, vagy megtámadhatják az ellenséget.

- Mennyi az ellenség? - kérdezte Pap János.

- Legalább tízszer annyian vannak, mint mi.

- No, akkor vissza kell fordulnunk.

Éjszakára lepihentek az erdőbe. Vad Marci még elfújta nekik trombitáján az esti takarodót, álomra hunytak a fáradt szemek, a trombitás pedig titkon elhagyta az erdőt. Szakadt az eső, zúgott a szél, lován csendesen baktatott a sáros országúton a város felé, ahol az ellenség tanyázott.

Mikor pedig a város első házához ért, sarkantyúba kapta lovát, és belefújt a huszártrombitába. Fújta, teli tüdőből fújta azt az indulót, amellyel a huszárok rohamra szoktak indulni. Végignyargalt a városon, és egy percig se hagyta abba a zengő trombitálást. A vaksötét éjszakában riadtan ébredt föl az ellenség.

- Itt vannak a huszárok! - kiabálták mindenfelé.

A trombita pedig recsegett, mintha egy hadseregre való huszár jött volna valahonnan.

Az ellenség fejveszetten szaladgált jobbra-balra. Hol vannak a huszárok? - Csak a trombita zengett folytonosan a vaksötét éjszakában.

- Körülfognak bennünket, mind itt pusztulunk! - kiabáltak.

Futott mindenki arra, amerre tudott, kifelé a városból.

A törpe trombitás hajnalban azzal költötte fel Pap Jánost.

- Őrmester uram, kitakarodott az ellenség a városból. Menjünk be mi addig, amíg észre nem veszik a cselfogást.

Így szólt Vad Marci, és elmondta az éjszakai huszárrohamot, amit egymaga rendezett trombitájával.

A vén őrmester csak megölelte a törpe trombitást.

- Fiúk! - kiáltott dörgő hangon. - Ne bántsátok többé ezt a gyereket! Aki bántja, vasra veretem. Igazi Krimóczy-huszár ez!