|
AZ UTOLSÓ NEMESI FELKELÉS
Közönségesen azt tudjuk, amire a történelem
tanít, hogy az utolsó nemesi fölkelés Győr alól futott haza Napóleon
gárdistái elől. Csakhogy a történelem se jegyez föl mindent. A történelem
a legnagyobb arisztokrata, nem szeret mindenféle kisrendű dolgokkal
foglalkozni, csak a nagy eseményeket rója fel. A történelemíró mindennap
eltemet egy királyt, megkoronáz egy másik királyt, a hadvezérek, híres
államférfiak már éppen misera plebs - nyomorú köznép - számba mennek a temérdek
koronás úr mellett. Hogyan jutna eszébe a történelemnek, hogy például Nagy
Lajos király korában a visegrádi várkastélyon kívül más kastélyok is voltak?
Mintha közemberek nem is lettek volna évszázadokon át, csupán királyok és
azoknak barátai. Szinte furcsa elgondolni, hogy Mária Terézián kívül más
szépasszony is volt a birodalomban. Pedig hát volt, lehetett...
Az utolsó nemesi fölkeléssel is
így vagyunk. A történelemírók kimondták, hogy utoljára Napóleon hadai ellen
szállott fegyverbe a magyar köznemesség. Az iskolában ezt tanítják, a
közvélemény ezt vallja - s nemesi fölkelés ezután már nem volt. Pedig dehogyis
nem volt, csak a krónikás diákok nem tartották érdemesnek följegyezni.
Az öreg nyírségi emberek tudják,
hogy a nemesség akkor kelt föl utoljára, amikor már voltaképpen nem is volt
nemesség.
Egy történelmi álomkép lett a
magyar nemesség, mint akár Mátyás fekete serege. Volt, de elmúlt. Szép
ábrándképnek, szép regének, de már nincs. A régi kutyabőrök elkoptak,
elmállottak, senki sem tudja, hová lett a százezer nemesi família,
amelyről még Nagy Iván beszél. Alig egy emberöltő telt el azóta, hogy
a kutyabőrt padlásra tették, és ez az egy emberöltő elvégezte
évszázadok munkáját: eltüntette a régi Magyarországot úgy, hogy már azok sem
emlékeznek rá, akik valamikor még benne éltek. Nagyon korhadt, vén lehetett már
ez a fa, amely egyetlen szélviharban, recsegés-ropogás nélkül kidőlve,
olyan hamarosan nyomtalanul enyészett el az erdei avarban. Itt-ott még látszott
a vén fa maradványa, világítva őszi éjszakákon, mint a korhadt fáknak
szokása, aztán ez a foszforeszkáló fény is elenyészett a nagyra nőtt,
fiatal csemetefák között, a nemzet erdejében.
De egyszer még föltámadt. Igaz,
hogy a történelem erről mit sem tud, de a nagykállói vármegyeházban
megőrizték a jegyzőkönyvet ezen feltámadásról.
Történt, hogy elkövetkezett
"a kis negyvennyolc", mint abban az időben a rövid időre
beköszöntött alkotmányos világot nevezték. A vármegyék követeket küldtek az
országgyűlésre, és Deák Ferenc mindennap megírt egy tucat levelet. Igaz,
hogy csak a dunántúli vármegyékkel levelezett az egykori megyei fiskus, akit
már fiatalkorában se hívtak másképpen, mint az "öregúr", de azért egy
tucat levél még Deák Ferencnél is sok volt. (Őt jól ismerő
kortársaktól hallottam, hogy a haza bölcse, akármi egyéb mást fog reá a hazug
kegyelet, tulajdonképpen éppen olyan természet volt, mint akármelyik táblabíró
társa: kényelmes, lusta, csendesen gondolkozgató. Csak az esze járt messzebb,
mint a többi táblabíráké.) Tehát beköszöntött az alkotmány, és a nagykállói
vármegyeházán - a megyei közgyűlésen - arról folyt a tanácskozás, hogy kit
kellene követnek küldeni az összehívott országgyűlésbe. Kállay Ákos, az
egykori híres alispán, nagy, hófehér szakállát simogatta, s így beszélt:
- Hallom, hogy Debrecenben
Kossuthot akarják megválasztani, Váradon meg Klapkát, hát én azt mondom, hogy
nekünk egyik se kellene. Nekünk olyan ember kell, aki a régi Magyarországot
képviseli, a rendi alkotmányt. Aki azon fog munkálkodni, hogy állíttassák
vissza a magyar nemesség és vele a régi rendszer. Nekem ugyan nem kell senki az
új emberek közül.
Így beszélt a nagy tudományú
alispán, és a kállói urak fejében szeget ütöttek a szavai. Igaz, hogy azok a
kemény szabolcsi koponyák nehezen hozzáférhetők. Már az ősapáknak
olyan kemény koponyájuk volt, mint a Jósa doktor múzeumában látható, a régi magyar
sírok koponyái, hogy azokat se kard, se buzogány nem bírta behorpasztani.
Egyik-másik ősmagyar koponyán látszik ugyan némi repedés, horpadásféle, de
azt nyilvánvalóan az elmúlt ezer esztendő okozta. Mert hiába, az idő
mégiscsak erősebb a buzogánynál.
Hát a kemény koponyájú unokák
gondolkozóba estek.
- Aztán megint lesznek
jobbágyaink? - kérdezte Gencsy Ábrahám.
- Hát az adóval mi lesz? -
tódította Mezőssy András.
Kállay csak a szakállát
simogatta.
- Azt még én sem tudom előre
megmondani. Csak annyi bizonyos, hogy nekünk minél régibb, konzervatívabb
embert kell fölküldeni, akinek nem kell se a Deák politikája, se a Kossuth
politikája. Elég volt a szabadságból. Éretlen ország vagyunk mi még a
szabadságra. Apáink se voltak rabok. Jöjjön vissza a régi alkotmány.
A régi alkotmány! Mintha
nyikorognának valóban a kapuzárak, és a döngő, mély folyosókon a hajdúk
sarkantyúja vígabban csilingelne. A karzatot megtöltő hölgyközönség fehér
kendőjét lebegtette a híres alispán felé, és nyomban felállott Turcsányi
János, hajdanában több nemes vármegyék táblabírája, és ékes deák dikcióban
válaszolt az alispánnak.
- Juventus ventus - mondta többek
között -, fiatalság bolondság, részegek voltunk, kijózanodtunk. Térjünk vissza
a régi kerékvágásba. Ajánlom követül Dobokay Ferenc tisztelt barátomat.
- Vivát Dobokay! - kiáltották
egyhangúan. A szemekben lelkes fény ragyogott, és az arcok kipirosodtak. Az
öregebb urak nyomban latinul diskurálgattak egymás között, és a régi asszonyok,
ugyancsak deák nyelven, a karzatról bele-beleszóltak a diskurzusba.
- Mulier taceat in ecclesiam! -
kiáltotta dörgő hangon az alispán, és az asszonyok elhallgattak.
Tehát Dobokay lesz a követ.
Könnyű volt ezt kimondani,
de nehezebb keresztülvinni. Mert Dobokay Ferenc volt az az ember, akit
mindennek inkább meg lehetett volna választani, mint követnek. Mondják, hogy
nem csupán ő volt az egyedüli, akinek elméjét, lelke harmóniáját
meghibbantotta a szabadságharc és a nyomában következő bús időszak.
Sok ilyen szegény bolond kóborolt, peregrinált akkor az országban. Hiszen a
legjózanabb hazafiak is vagy búskomorságba vagy túlságos vidámságba estek azon
elmúlt években. Az öreg Dobokay, hajdanában több nemes vármegye táblabírája,
azt a lapszust követte el, hogy mikor verbunkos huszárok járták be a falukat, a
verbunkosokat a vasvillás cselédeivel verette ki.
Majd később, mikor
Szentpály, a híres pap, aki a reverendája alatt sarkantyús csizmát és piros
huszárnadrágot hordott, szónokolt a kállói piacon, mondván, hogy minden embert
elhív most a haza, Dobokay uram egy hordót guríttatott a piac túlsó oldalára,
és recsegő hangjával túlharsogta a papot:
- Csak a bolondokat és a
félkegyelműeket hívja a haza! Okos ember otthon marad és hallgat!
Persze a nagy pap sem volt lusta,
és felelt a táblabírónak a maga nyers, dühös modorában. Ott mennydörgött a két
szónok a piactéren, amíg a toronyban meghúzták a déli harangszót. Akkor
hazament mindenki ebédelni, nem volt érdemes a vitát tovább folytatni.
Délutánra pedig, mikor sorozni
kezdték a híres zászlóaljat, a felzúdult tömeg lerombolta a Dobokay uram házát;
a saját édesfia volt a legelső, aki égő csóvát dobott a zsindelyes
tetőre. A fiú elment arra, amerre a nagy pap vezette. Nem is jött többé
vissza. Az öreg táblabíró pedig lelke mélyéig megrendülve éldegélt egymagában
falusi birtokán. Hazaáruló lett belőle, akit mindenki elkerült, mint a
pestisbetegséget. Az emberek kitértek előle az utcán, a cselédei merő
szánalomból maradtak meg a tehetetlen öregember mellett, a gyermekeket véle
ijesztgették. Ha kopottas, ódivatú ruhájában betévedt a székvárosba, az emberek
rámutattak, és azt mondták:
- Aki elárulta a hazát!
Az öregúr eleinte dühösen
fordult szembe az emberekkel, és villogtak szürke szemei, később már csak
nevetett magában, és értelmetlen szavakat dünnyögött. A mihaszna lengyelek,
akik sáskaraj módjára lepték el a vármegyét, gúnyverseiket az öregről
faragták, a falusi kálvinista pap, akivel valami miatt összetűzött,
megfenyegette, hogy nem fogja eltemetni, ha meghal. Az öreg pedig az emberek
gyűlölete alatt mindig lejjebb hajtotta a fejét. Meggörnyedt a háta,
megkopott a ruhája, de a sors, ez a nagy színházigazgató, még marasztotta...
Azért, hogy végre követnek válasszák az országgyűlésre. Az a szeszélyes,
ábrándos kor még nagyobb bolondságokat is elkövetett ennél.
A választás megvolt,
egyetlen hang sem emelkedett a "vén hazaáruló" ellen. Csakhogy
Dobokay uram a füle botját sem mozgatta, mintha nem is őróla lett volna
szó. Egyik küldöttség a másik után ment a nyakára. Csaliton, ahol a vén
táblabíró lakott ősi kúriájában, sohasem fordult meg talán annyi úri
hintó, homokfutó fogat, mint abban az időben. Az első küldöttséget
Turcsányi János hozta. A tekintetes úr a veteményeskertjében ült egy gyeppadon,
és meg se mozdult a deputáció láttára. Csak azt a csizmát tette le, amit éppen
foltozott, mert nem akadt csizmadia - ezek mindig rebellis emberek voltak -,
aki megfoltozta volna a hazaáruló csizmáját.
- Mit csinálsz mindig,
tekintetes komám? - kérdezte Turcsányi János, letelepedve az elvadult ember
mellé.
A hazaáruló elnevette
magát. Olyan volt a nevetése, mintha a föld alól hangzanék.
- Mit csinálnék? Tököt
ültetek, és nézem, hogy nő.
Hatalmas, sárga tökök
feküdtek szerteszét a kertben. Némelyik akkora volt, hogy ember nem tudta volna
fölemelni.
- Tököt? - dünnyögte
Turcsányi János. - Igen, olvastam a Vasárnapi Újságban, hogy olyan tök termett
nálad, amit ökrös szekéren vittek el.
Az elvadult ember büszkén
mosolygott.
- Ej, volt annál már
nagyobb is.
Ekkor Turcsányi János szép
szóval, csendesen elmagyarázta neki, hogy micsoda nagy elégtétel érte, a
vármegye megválasztotta követül az országgyűlésre. Csendesen, apránként
adogatta elő a dolgot, hogy a nagy öröm meg ne ölje a hazaárulót, az
üldözöttet. De az cseppet sem látszott örülni a dolognak.
- Ugyan minek bolondoztok
velem? - mormogta kedvetlenül. - Vénember vagyok én már. Talán már dikciózni se
tudnék. Az ember mindennap felejt egy nótát, mint a vén cigány.
- De Ferenc, a
megtiszteltetés kutya?! - kiáltott fel méltatlankodva Turcsányi. - A tisztelet
teszi az embert.
- Ilyesmit olvastam éppen
Horatiusban minap - felelt az egykori táblabíró. - Csakhogy az amolyan
költői hazugság csak. Hagyjatok engem békén. Hisz nem állok senkinek
útjában.
A deputáció tagjai, akik az
udvaron várták, mikor kerül rájok a sor, elámulva látták Turcsányi uramat
visszajönni a veteményeskertből.
- Nagyon meg van bántva az
ember. Haragszik reánk. Nem kell neki a követség sem - mondta lehangoltan, és a
deputáció búsan tért vissza.
A vármegyében hamar híre
futamodott a vén "hazaáruló" dolgának. Az emberek csóválták a
fejüket.
- Talán már teljesen elment
az esze. Sohasem is volt meg
minden kereke - mondogatták némelyek.
Mások, akik soha sincsenek
megelégedve a világ folyásával, azt beszélték:
- Persze most kellene nekik az
öreg bölcsessége, nagy tapasztalata! Annak idején pedig agyon akarták ütni!
Ilyenek az emberek. Így lett
előttük egyszerre bölccsé, naggyá a hazaáruló, még a nagy eszű Kállay
Ákos is gondolkozóba esett.
- Nem is hittem, hogy ilyen
haragtartó az öreg. No de ha nem akart követ lenni szépszerivel, majd
kényszerítjük brakkiummal, karhatalommal. Vagy ő lesz a követ, vagy senki
más.
Így forrt, forrongott a
közvélemény a vén "hazaáruló" körül. Minduntalan újabb meg újabb
hírek keltek szárnyra felőle. Hogy titkon el akarja hagyni a vármegyét,
mert semmiképpen sem akar szolgálatot tenni azoknak, akik valamikor oly
érzékenyen megbántották. Majd arról regélt a mindent tudó fáma, hogy az öreg
táblabíró azzal fenyegette meg a legutoljára nála járt küldöttséget, hogy
lepuskázza őket, ha békén nem hagyják. A bölcs Kállay Ákos pedig járt-kelt
ezalatt a vármegyeházán, és oroszlánhomlokát nyomogatta bütykös ujjával, míg
onnan kinyomogatta a mentő gondolatot.
Szinte legendának tetszik -
lehet, hogy az is -, hogy egyetlen ember ellen fölkeljen egy egész vármegye,
mert az nem akarja elfogadni tőle a megtiszteltetést. Hej, bezzeg manapság
másfélék a követi levelek, sokkal kapósabbak! A világ változott, vagy a követi
levelek változtak? Ki tudná?
A vármegyeház előtt, a nagy,
kerek piacon, amely már nagyon sok mindent látott - régi alispánválasztásokat,
midőn a kisebbségben maradt párt felgyújtotta a várost, és fokossal
döngette a megyeház kapuit, valamint a napóleoni fölkelés is itt gyülekezett -,
egymás után vonultak fel a választók. Eljöttek a tabi kurtanemesek, a suba
alatt kilógtak a híres fütykösök végei; a süvöltőiek, valamennyien
lóháton, mert a rossz nyelvek szerint nekik könnyű - lókötő az egész
falu; Bodó Emánuel azt a rozsdás kardot kötötte a derekára, amellyel a nagyapja
hadakozott Napóleon ellen; Bory György egész kis fegyveres hadsereggel jelent
meg, mintha a király táborába indulna. A lóhátas, tarsolyos, farkaskacagányos
megyei urak egymás után rúgtattak be a mellékutcákból, gyönyörű volt a
szemnek látni ezt a nemes virtuskodást. Mintha a régi idők elevenednének
fel egyszerre; Leopoldus hívja-e a magyarokat vagy Rákóczi Ferenc?
Fegyvertől zörgő csatlósok vágtatnak jobbra-balra, a díszbe öltözött
megyei pandúrok, huszárok kényesen táncoltatják lovukat a megyeház udvarán.
Amott jön éppen Bittó Sámuel a vármegye Rákóczi-korabeli zászlójával, nagy,
deres szakállát lengeti a szél, s lengeti a sárga zászlót. Gránátpiros mentében
délcegen lépked Kállay Ákos, az egyik csatlósa éppen most segíti elébe a
kengyelvasat... A piactér ablakai tömve fehér, színes asszonyi ruhákkal, és a
ruhákból a fehérpiros arcok, epekedő szemek gyönyörködve mosolyognak a
daliás látványra.
Aztán megindul a menet. Legelöl,
a megyei huszárok között, címeres zászló, mögötte sorban a lovasok, gyalogosok.
Leghátul meg a cigánybanda húzza a friss indulókat a szekereken.
Késő délután, mikor
visszatérnek Csalitból, az elsárgult zászlót egy görbe hátú, ijedt, csodálkozó
öreguracska mellett viszi a méltóságteljes Bittó Sámuel. Az öreguracska
gyámoltalanul kapaszkodik a táncoló paripa sörényébe, és az arcán a rémület és
aggodalom még a kíváncsiságnak sem tud helyet adni. A nagy piacon ezer torokból
zúg fel:
- Éljen Dobokay követünk!
A falak visszhangozzák a
kiáltást, a hölgyek fehér kendői lobognak az ablakokból, és a
nagybőgő túlmormogja a zajt.
...Hát ilyen komédiákat csináltak
hajdanában apáink. Még csak annyit, hogy az öreg Dobokay azért mégsem lett
sohasem követ. A váratlan események, meglepetések, örömök megrendítették az
elvadult, lélekbeteg táblabírót. Ágyba dőlt, amelyből nem kelt fel -
vagy meglehet, hogy ezt is csak azért tette, mert szíve fenekén még mindig nem
felejtette el a szenvedett sérelmeket?
|