KRISZTUS TAKÁCSA

Egyszer írtam valahol Kornádi Péterről, a Krisztus takácsáról, akit idősebb korában már nem is neveztek másképpen, sem Lőcsén, sem Budán, sem Krakkóban, mint azon a néven, amelyet önmagának kitalált: Krisztus takácsának. Kornádi szerint a kis Jézus gyermekruháit szepességi vászonból szabták, azért nem kellett neki több ruha életében.

Kornádi vaspántos szekerével harminc esztendeig járta az országutakat. Ismert minden fát, minden bokrot, de minden fogadósnét is a két királyságban. Kora tavasztól késő télig, amíg csak járhatatlanokká nem váltak az utak a Kárpátban (Krakkó felé) vagy a Hernád völgyében (Buda felé), Krisztus takácsa egyik vásárról a másikra utazott. Haza csak portékáért járt, ha a ládái kiürültek. Lőcsén a felesége felügyelete alatt dolgoztak a legények, a kassai kaputól jobbra eső földszintes házban.

Egy napon, tavasz felé, amikor Krisztus takácsa kezdte elhagyogatni téli szokásait - a látogatásokat azon polgárok házainál, ahol bort mértek, és szállást adtak a vándorlóknak, és valami kocsmai szag volt a házban, amit Kornádi életében nagyon megszokott, ahol könyökre dőlve hosszasan lehetett mesélgetni külső országok vásárairól, fogadóiról, királyairól - ott egy napon kihúzogatta fejét a vidrabőr süvegből, és megnézte a Hain-féle kalendáriumot.

- Két hét múlva vásár van Krakkóban! - mondta, és elszíntelenedett, öreges arca kipirosodott. A macskaprém bekecsét, amelyet egész télen viselt, kigombolgatta, és egy délutánon meghívta borozásra Hufnágel Józsefet, a híres lőcsei kovácsot. A félszemű kovács, ha egyszer ránézett egy szekérre, még a meglazult szegezést vagy vasalást is meglátta. A takács nagy vasas szekere sohasem gurult ki addig Lőcséről, amíg Hufnágel helyeslőleg nem biccentett a fejével.

- Megnézem a zálogba vetett lányokat, ha már Krakkóban leszek - dörmögte a takács. - Vajon hogyan vigyáztak a gondjaikra bízott aranypecsétekre?

Hufnágel szótlan, mogorva ember volt, aki ha beszélt is, a bekecséhez szólott csupán. Morgott valamit az ökörbőrnek, amelyből mellényét szabták. Krisztus takácsa, aki nagyon szeretett asszonyi dolgokról locsogni, különösen mióta nagyapává tette a férjes leánya, jóízűen csemcsegett a szájával.

- Mert én már csak sehogyan sem hiszek az asszonyfélének, amíg a kocsiúton által tud menni. Láttam én Nürnbergben azt a lakatot is, amelyet valamely bolond gróf talált ki a felesége megőrzésére, amíg ő a Szentföldön járt. Hát azt a lakatot is ki lehetett nyitni. Hát még a Szaniszló király úr pecsétjét hogyne lehetne megbolygatni a menyecskék derekán!

Hufnágel beleszólt a mellénye zsebébe.

- Azt mondod, hogy a király már öreg ember? Nono, hiszen nem is a királyról van itt szó, hanem azokról a fiatal leventékről, akik a kulcslyukon szoktak bejutni az asszonyi szívekbe, ha eresztik őket! Azt mondod, hogy akkor nem fizetnek a tizenhat városok adót? Hát hiszen eddig se fizettek. Majd én megvizsgálom ezt az ügyet. Az én eszemen ugyan nem jár túl semmiféle leányzó. Ismerem őket, mintha apjuk volnék.

Ilyenformán történt, hogy egy tavaszi napon Krakkóban, királyi kertek között, abban a kerti házban, ahol a jó Szaniszló király a zálogba vett szepességi lányokat tartotta, nyomakodik ám befelé egy vidrabőr sapkás, sárga topánkás öreg emberke, és nagy óvatossággal pislant be az aranybrokát függönyök mögé. Hogy jutott idáig? A szepességi kereskedők mindenhová bejutottak, ahová akartak. Mindegyiknek volt a derekán egy bőröv. Abban az övben hordták Európa összes királyait, császárait. (Természetesen csak tallérokon.) Csak a megholt királyok gömbölyű szeme látszott rosszallást kifejezni a folyosói képekről. De hát a híres Ulászló sem vághatta most tollas süvegét a takácshoz, mint száz esztendő előtt Lőcsén Zsigmond király az udvari bolondjához.

Egy nehéz, hímzett kárpit mögött (amelynek hímzéséből Krisztus takácsa fejcsóválva olvasta ki a szepesi városok címereit: "Nini, a lőcsei oroszlánok is itt vannak; szorgalmasak a leányaink!") rátalált azokra, akiket keresett. Fekete medvék bőrével bevont teremben együtt ült a tizenhat leány egy oltárterítő körül, amelyen csevegve, nevetgélve hímeztek.

Kornádi egy darabig észrevétlenül álldogált a függöny mellett, és ravaszkás szemei fürgén gurultak végig a leányokon. Nini, némelyik hogy megfogyott! A másik meg meghízott. De az aranypecsét a Szaniszló címerével még mindegyiknek ott függött a derekán. Mikor már jól szemügyre vette őket, csöndesen, reszelgetve köhécselt. A tizenhat leány egy szempillantás alatt felrebbent, mint megriasztott madárcsapat.

"Vajon felrepülnek-e akkor is, ha egyesével vannak?" - kérdé magában a takács.

A bélaiak túsza, Veronika volt a legbátrabb közöttük, mert hiszen ő már özvegyasszony volt. Felkapta a nagy selyemmetélő kést, és a levegőbe emelte. A többiek ijedt sikoltással bújtak el Veronka szoknyája mögött.

Kornádi csendesen, döcögve nevetett:

- Nono, kis bolondok, hát már Krisztus urunk takácsától is megijedtek?

- A' bizony! Kornádi bácsi van itt! - kiáltotta el magát valamennyi leányasszony, aztán szerteszéledtek. A bélai "zálog" bizonyos csalódottsággal eresztette le a színes kövekkel kirakott kést.

- Csak a lőcsei takács - mondotta. - Asszonyok, folytassuk a munkát.

Kornádi uram ismerte ezt a fogadtatást. Régi idő óta fogadják őt ilyenformán a fiatal nőszemélyek. Csendesen odahúzódott az oroszlánkarmokon nyugvó asztal mellé, és a süvegét a kezében hintáztatta.

- Hát mit csináltok? - kérdezte, de nemigen várt feleletet, mert a szeme úgy járt-kelt a leányok között, mint a rókáé. Még a fél bajusza is megmerevedett a kíváncsiságtól.

Veronka szigorúan emelte fel a fejét.

- Hogy mert ide belépni? Itt tilos férfinak járni.

Krisztus takácsa szelíden legyintett.

- Ugyan, ne bolondozz, lelkem... Hisz tudod, hogy Kornádi uram nemcsak az esküvőket, de a temetéseket is számon tartja! Ott voltam az első urad temetésén, a második esküvőjén. Nem való vagy te ide, az egynapos hajadonasszonyok közé!

Veronka dacosan harapott a szája szélébe.

- Azért Kornádi uram sem tud mindent. Vannak ám csodák is a világon!

- Vannak hát! - hunyorított a szemével a takács. - De a csodák nem viselnek szoknyát.

Szórakozottan, csendesen görgette a szavakat, mert a szeme hirtelen megakadt valamin. Azon, hogy Nezsideri Katherina (férjezett Sperfógel Jánosné), a lublói zálog, nagyon is mélyen hajol az oltárterítő fölé, s halovány arca mintha haloványabb lett volna egy árnyalattal, mint az előbb volt. Nini, a két ajka pedig mintha reszketne vagy mozogna, mintha sebesen mormogna valami imádságot magában!

A takács atyafiságban volt az egész Szepességgel. Szegről-végre rokona volt a lublói zálog is. Hümmögve és vigyázatosan lépkedett körül a fényes pádimentumon, és mintha csak véletlenül tenné, a Katherina háta mögött nagy figyelemmel kezdte vizsgálni a hímzett oltárterítőt. Pedig a leányasszony kis fülét nézte, amely egyszerre lángba borult. Halkan Katherina fülébe súgta:

- Gyere a kertbe... Üzenetet hoztam.

A ferde vállú Fáber Friderika mintha három hónap alatt kinőtte volna a testi hibáját. A Budeusz Anna szeme pedig úgy villog, mint egy drágakő, és az orra cimpái szinte reszketnek. "Ennek is hosszú lesz az esztendő" - dörmögte magában Kornádi uram, amint a kertben a fehér derekú, öreg nyárfák alatt álldogált.

Egyszer valóban jött futva Sperfógel Jánosné. Még a sietség sem tudta kipirosítani kékes, halovány arcát. Szinte rémülettel emelte fel a két fekete szemét a takácsra.

- Istenem - rebegte elfulladva -, tán az uram üzent valamit?...

A Krisztus takácsa komoran nézett a leány arcába.

- Nem üzent. Hanem mit üzensz te neki?

A leány körülnézett, aztán remegő keblére szorította a két kezét.

- Azt üzenem neki - kezdte tompán -, hogy nem érdemlem meg az imádságát érettem, még a másvilágon sem.

Krisztus takácsa olyant káromkodott, mintha a kocsirúd tört volna el. Haragosan bökött az ujjával Szaniszló király pecsétje felé.

- Igen, még itt van - susogta a leány. - De nemsokára letépik rólam, és seprővel kergetnek Lublóig az udvari pecérek.

- Aztán? - dörmögte elfordított fejjel Kornádi.

- Aztán... talán leüti a hóhér a fejemet, mint gyermekkoromban a mézeskalácsosnéét...

A takács haragosan szívta a fogát.

- Persze, persze... A törvény rendeli.

Topogott a lábával, és azon vette magát észre, hogy izzad az üstöké a süveg alatt.

- Hejnye! - kiáltotta. - Ez már cifra dolog.

A leányasszony imádságra kulcsolta a kezét.

- Segítsen rajtam, Kornádi bácsi!

- Én segítsek?! - zörrent fel a takács. - Én?! Hát azért töltöttem el becsülettel az életemet? Azért?

A leányasszony gyorsan beszélt:

- Van egy öreg nénikém Podolinban. Oda szeretnék jutni hozzá. Ő már nem lát, ő már nagyon öreg... És én a cselédje leszek a nénikének.

- Hisz már unokáim vannak - mentegetőzött Krisztus takácsa.

- Eggyel több unokája lesz.

- Aztán, ha megtudják...

- Soha senki sem tudja meg. Csak most segítsen innen kiszabadulnom.

Krisztus takácsa hatalmasan kezdte rázogatni a fejét, és olyan furcsán káromkodott, mint még soha az életében. A halovány leányasszony megragadta a kezét, és megcsókolta.

- Ezentúl mindig csak imádkozni fogok Kornádi bácsiért... Hogy az üzlet jól sikerüljön.

- Nono - morgott az öreg. - Az üzlet nagyon meggyengült... Hát ha megismered a szekeremet a vásáron, ha alkonyattal elbújsz ott a bundák közé, ha... Az ördög vigye el, hát miért nem vigyáztál arra a pecsétre?

Amikor Krisztus takácsa végre elhagyta a jó Szaniszló király kertjeit, levette a süvegét, és megsimogatta izzadó üstökét.

Hátranézett a kastélyra.

- Vajon hány lányt fogok innen elszöktetni addig, amíg letelik az esztendő? - dörmögte.