ESTI ÚT

Az esztendő fordult, még Krakkóban is, ahol a jó Szaniszló király aludt a részére épített karosszékben. Egy napon Soltyk gróf azzal a hírrel ébresztette fel, hogy itt vannak a szepességi követek.

Eljöttek a zálogban levő lányaikért, meghozták cserébe a hátralékos adót.

- Még ebédelni sem értem rá - mondta Soltyk gróf -, amíg a tallérokat végigharapdáltam. Az idén csupa jó pénzt hoztak a cipszerek.

Szaniszló király nyújtózkodott.

- Helyes. Hát add nekik vissza a lányokat. A Parka szenátornak pedig adjátok oda a kékróka dolmányomat, amelyre régen fáj a foga Parka uramnak.

Soltyk gróf csak nem sietett eleget tenni a király parancsának. A hosszú, lecsüngő bajuszát húzogatta az ujjaival, és egyik lábáról a másikra nehezedett.

- Nos? Talán megette a moly a dolmányt? - kérdezte Szaniszló.

- Más baj van - felelt a királyi kincstáros. - Számba vettem a leányokat. Hát három hiányzik közülük. A lublói zálog, Budeusz Anna és a bélai borovicskafőző leánya, Gábriel Veronika. Nyomtalanul eltűntek.

Szaniszló csendeset káromkodott.

- Vajon melyik hadnagyom szerette el az adómat?

Soltyk gróf vállat vont.

- Ezt már nehéz volna kideríteni. Egy esztendő nagy idő. Sok hadnagy megfordult azóta Krakkóban.

- Talán Kozsnyiczki?... - vélekedett a király.

Soltyk legyintett.

- Kozsnyiczki már csak hallomásból ismeri az asszonyokat. Hanem kínpadra vonattam a kapusokat, és azok bizonyos sárga csizmás emberről, a Krisztus takácsáról vallottak. Az legyeskedett a zálog körül.

- Krisztus takácsa?! - kiáltott fel Szaniszló. - Ismerem a vén kópét. Nemrégiben ingeket hozott nekem. Igazad van, nagyon furcsán áll a szeme annak a takácsnak a koponyájában. De most ne háborgassatok tovább. Adjatok még egy dolmányt Parka szenátor uramnak. Az majd eligazítja a dolgot. Dixi.

Ezután már senki sem szólhatott a jó Szaniszló királyhoz. Parka uram megkapta a kékróka mentéket, aztán valahogyan elcsalogatta a fejüket vakaró követeket a királyi udvarból. A sánta szenátor nagyeszű ember volt. Tudta, hogy áldozatot kell odadobni, ha a szenvedélyek fenevadjai dühöngenek.

- Mit akartok a jó Szaniszló királytól? - monda útközben. - A király bizonnyal vigyázott a leányainkra, amíg ébren volt. De ő is csak ember. Az éjjel álommal lepte meg, a bor leterítette lábáról, mert a bor a legerősebb emberrel is elbánik. A Krisztus takácsa a ludas ebben a dologban. Azt kell elővennünk. Hová tette a leányokat?

Poprádi Pál, a podolini takács, legyintett a kezével.

- Krisztus takácsa most valahol a bécsi vásáron árulja a vásznat.

Parka szenátor felemelte hosszú mutatóujját.

- Valóban, ez ellen nem lehet kifogása senkinek. De a leányokat csak nem vitte magával Bécsbe? Menjetek csak haza a Szepességbe. Én még itt maradok. Majd kiszagolom én, hogy hová tette Krisztus takácsa a leányainkat.

A követek tehát hazavitték a megmaradott tizenhárom leányasszonyt. Hej, büszkék is voltak most még a ferde vállú Fáber Friderikára is. A szánok csilingelve nyargaltak ki a városból.

Utolsónak a lublói főbíró maradt - neki egyedül kellett hazatérni.

- Parka uram, engem tömlöcbe vetnek, mire hazaérek Lublóra - mondta a főbíró. - Az adónk itt maradt, a leányunkat pedig nem viszem haza. Jó lesz, ha pallost nem kérnek a fejemre a lublóiak.

A sánta szenátor sóhajtott:

- Hát az én keresztlányom, a kis Budeusz Anna, talán megéri ezt az én szürke fejemet? Dehogyis megyek én nélküle haza. Inkább a Dunajecba ugrom, ahol a leggyorsabb az ár. Azt fogom csinálni, hogy elindulok a takács rókanyomán. Valahol elrejtette a lányokat. A tanyát kell megtalálni. Akkor aztán rendben leszünk.

- Segítségedre leszek - ajánlkozott Prihoda, a lublói főbíró.

- Az nehéz lenne. Majd én csak magamban kelek útra. Kornádi uram ravasz ember, de Parka szenátort sem a gólya költötte. A sánta kopó is megfojtja a rókát - mondta Parka uram, és biztatóan hunyorított a szemével.

A lublói főbíró elhelyezkedett a szánon, és elgondolkozva nézett a messzi havas országútra.

- Ebben a hósivatagban akarod te megtalálni a Kornádi nyomát?

- Már meg is van! - kiáltotta Parka, a gondolataiból felriadva. Titokzatosan nevetett. - Hejnye, hejnye, a vén gazember!... No, jó utat, Prihoda, és meleg bort a Vöröstoronynál.

- Majd iszom az egészségedre!

A lublói szán csilingelve vágtatott ki Krakkóból. A téli nap még magasan állott a székesegyház tornya felett. A szenátor kiszámíthatta, hogy a lublói főbíró alkonyatig elérkezik a Vöröstorony fogadójáig, ahol a határon átkelők az éjszakát szokták tölteni. A lengyel fogadósné majd megvigasztalja a bírót. De ki vigasztalja meg a búsongó Parka uramat? A Három muskétároshoz címzett bormérőházban egy darabig csak elgyönyörködött a kékróka mentékben. Forgatta őket jobbról, balról.

- Hej, mégiscsak jobb királynak lenni! - dörmögte magában.

A sarokban egy vándor katona üldögélt. Csillogó szemmel nézte az is a mentéket. Azzal beszédbe ereszkedett a szepességi szenátor.

- Honnan jössz?

- Stockholmból.

- Hová mégy?

- Ha én ezt tudnám! Megyek addig, amíg valahol háborút találok. Ahol megint kardot meg zsoldot kapok.

Parka szenátor megnézte jól a vándor katonát. Vasderesképű, széles vállú, faltörőkos-fejű ember volt. Szürke szakálla olyan volt, mint a tigrisé.

- Ha neked adnám a bundámat, eljönnél velem éjszaka a Kárpát közé? Lehet, hogy golyót kapunk vagy buzogányütést...

A katona vállat vont.

- Kaptam én már szöges csizmát is a fejemhez. Azért a bundáért akár a pokolba is elmegyek.

A szenátor kezet szorított a katonával.

- Hogy hívnak?

- Mostanában sehogy. Még nincs új nevem. A régit pedig elfelejtettem.

- Az sem baj. Három leányasszonyt kell kiszabadítani a fogságból.

A zsoldos katonának felcsillant a szürke, gömbölyű szeme.

- Ezt a munkát szeretem. Fiatalkorom óta nem volt szerencsém ilyen lovagi szolgálatban részt vehetni. Hát csak induljunk, nagy jó uram. Viszket a bal szemem. Jó utunk lesz.

Parka szenátor a fogadóstól szánt bérelt meg három erős lovat. A város pecsétjét hagyta ott zálogban. A két oroszlánnak hitele volt ekkor egész Európában.

A katona hajtott. Parka uram az utat mutatta. Már leszakadt az este, mikor a Vöröstorony fogadó mellett elhajtottak. Odabelülről víg sípszó hangzott ki. A lublói főbíró mulatott odabenn. A katona egyet sóhajtott az ólomkarikás ablak felé, aztán káromkodva csapott a lovak közé.

- Csak hajts, fiam - dörmögte a háta mögött Parka szenátor.

Sötét fenyves erdőn nyargaltak át. A nagy fák komoran álltak a hóteher alatt. Valahol farkas üvöltött a távolban. A lovak nyugtalankodva hegyezték a fülüket. A katona csendesen káromkodott. Mikor a közelben hangzott fel újra az üvöltés, a zsoldos visszafordult az ülésben.

- Legalább azt mondja meg, nagy jó uram, hogy takarosak-e azok a menyecskék, akik miatt talán itt hagyjuk a fogunk.

A szenátor hevesen bólintott.

- A legszebb szepességi nők. Gömbölyűek, hamvasbarnák, és a szemükben a Poprád napfényes habja csillog. A szájuknak olyan szaga van, mint a fenyőnek...

- Akkor csak menjünk! - csattogott a zsoldos katona rövid korbácsa hevesen végig a lovakon.

Az üvöltés lassan-lassan elmaradozott a távolban. A fenyves erdő ritkulni kezdett, és egy szelíd dombhajlás felett egy törpe, hordó alakú vár fekete körvonalai mutatkoztak. Nemrégen még cseh rablók laktak itt. A szenátor jól tudta azt, hogy Krisztus takácsa valamikor itt tartogatta azt a feleségét, akivel balkézről esküdött meg egy külföldi utazása alatt. A balkézről való feleség már régen elmúlott, a takácsot elhagyogatták az asszonyok. De hát nem lehetséges-e, hogy a hűtlen macska újra visszatér a régi házhoz?

Parka uram a hordó alakú várra mutatott.

- Ott vannak a foglyok, katona.