|
ÁRNYÉKKIRÁLY
ÁRNYÉKKIRÁLY
1.
DOBZSE ÚR ÉS HÁZA TÁJA
- A király már megint egyedül bolyong a palota kertjében. Jó lesz álmos
szemedet nyitva tartani ezen az éjszakán, Lajos deák - monda káplánom, Szerémi
György, mielőtt aludni tért volna, és engem egyedül hagyott a palota ama
szobájában, amelyben leveleket szoktak írni Ulászló urunk megbízásából.
Az ablak tárva volt, szellő lengedezett a Duna felől, a szövétnek
lángja meg-meglobbant, mintha valaki alattomban eloltani akarná. Mondhatom, nem
a legkellemesebben éreztem magam ebben a nagy kongó szobában, ahol szegény
királynőnk halála óta virrasztanom kellett, mert a királynak néha éjfélkor
is eszébe jutott, hogy valakinek levelet írasson. Egyszer Zsigmond királynak Krakkóba,
máskor Miksa császárnak Bécsbe, hol meg Szapolyai uramnak ibi-ubi. Nem
szerettem nagy urakkal levelezni, mert ugyancsak vigyáznom kellett királyom
mondanivalóira, jobban szerettem az ilyesmit a káplán úrra bízni. Én már
levelet csak a végvári kapitányoknak írtam legszívesebben, akikkel kedvem
szerint gorombáskodhattam.
Az éjszaka múlott, a folyosókon a pádimentumot kopogtatták az alabárdosok,
mintha azt az üreget keresnék, ahová a király eldugta a pénzét a hitelezők
elől; messzire, valahol Budán, kondult egy harang kettőt-hármat - nem
vagyok barátja az éjjeli harangozásnak, mert holtak vagy haldoklók jutnak az
eszembe. És ebben a percben valóban bekövetkezett, amitől rettegtem: a
király bő szárú lengyel papucsai csoszogtak végig a folyosón.
Ezeknek a papucsoknak a hangját minden más papucsétól meg lehetett
különböztetni a palotában. Talán még a talián Balbi tanár - a legképmutatóbb
barát - se tudott úgy csoszogni, mint a mi szegény királyunk Anna királyné
halála után. Ah, meglátogatott bennünket az Úristen, amikor Anna de Foix
királynénkat, XII. Lajos francia király unokahúgát elvevé tőlünk olyan
betegségben, amelyet minden pórasszony átlábolni szokott. Ki hallott már
olyant, hogy egy királyné gyermekágyas betegségben meghalhasson? A jóság
költözött el vele a budai palotából.
A király léptei közeledtek, és az én hátamon futkározott a hideg, hogy
miféle nagy úrnak kell majd az éjszaka levelet írnom. A szárnyas ajtó, amelyet
még Mátyás király hollómadarai őriznek, felnyílott, és a király a terembe
lépett. Az orromat a kalamárisba dugtam.
- Skríba - szólott királyom -, hová lett már megint innen a barát?
A megszólításra felállottam, és szokás szerint jobb térdemre ereszkedtem
uram előtt.
- A barát aludni ment.
- Dobzse! - felelé királyom.
Nem mertem a királyra nézni, mert ezen az éjszakán szomorúbb volt, mint
bármikor ama Szent Jakab-havi nap óta, amikor a királyné utoljára csókolta meg
a kezét, és lázas ajkaival azt suttogta: "Vigyázz a gyermekeinkre!" -
Szakállát azóta nem nyíratta, haját nem fésülte, gyászruháját nem változtatta.
A szeme tétovázva tapadt a levegőbe, mintha gondolatai nagyon messzire
járnának. Maholnap két esztendeje lesz ennek. A búskomor királyt talán én, a
szegény deák szerettem legjobban a palotában, mert sohase felejthetem el neki,
hogy a podolini kolostorban neveltetett.
A király közelebb lépett a pulpitushoz, mintha ott valami keresnivalója
volna. No, majd megkapom a magamét a káplánomtól, ha az írások nem lesznek
rendben. A király sóhajtozva, panaszosan, szinte nyöszörögve beszélt:
- Elmentek a levelek a magyar főrendeknek? Elment a levél Benedettinek,
a velencei követnek? Maholnap elérkezünk Szent Mihály havába, és még mindig nem
érkezett meg a francia király követe, aki hírét hozná, hogy a király szívesen
veszi kis vérrokona megkoronázását. Úgy látszik, ti itt nem teljesítitek
parancsaimat! Nem külditek el a leveleket, amelyeket kívánok! De majd egyszer
felnő a fiam, és hátulköti a sarkatokat. Vigyázz, te skríba, de vigyázzon
magára a barát is, hogy a fiamat meg ne haragítsátok, mert azt nem nevelem
olyan béketűrő embernek, amilyen én voltam világéletemben.
Nem mertem felelni a királynak,
mert nem is tudtam volna neki mit mondani. Nem mertem szólani akkor sem, amikor
a pulpitusról a földre szórta az írásokat, és reájuk taposott.
- A fiam, az én Lajos fiam majd
rendet csinál ebben a palotában, mint akárcsak Szent Lajos a maga országában!
Kukta, kályhafűtő, várkapitány, barát, hopmester mind repül innen,
mégpedig az ablakon keresztül, egyenesen a Dunába! Ha a fiam egyszer felnő:
vége itt a mihaszna életnek, az agárnyújtózkodásnak, a madárfüttyutánzásának,
amikor a király aludni akarna. Megfizet nektek a fiam, vénülő ebek,
szennyes moslékban turkálók, istentagadók!
Én már tudtam - mert a két
esztendő előtt bekövetkezett szerencsétlenség óta sokszor
virrasztottam egyedül a király mellett a palotában, amíg az udvari népek
elmentek Budára mulatni -, hogy uramkirályom még mindig nem készült el a maga
éjszakai mondókájával, amely nagy magányosságában a száján kikívánkozott.
Ahogyan valóban folytatta is, amikor papucsos lábaival az iratcsomagokon
taposott:
- Ezekben az írásokban csupa
hazugság van, mert mindenki hazudik, aki írni tud. Az írást azért találták ki,
hogy a betűk elrejtsék a szárnyaik alatt a rókafejű embereket, az
alattomos gazokat. Írhat nekem Szapolyai György uram onnan a hegyek közül
akármilyen szerencsekívánó leveleket, én jól tudom, hogy őkelmének
bélgörcsei és vértódulásai támadtak, amikor hírét vette, hogy a királynak fia
született. Hát talán Miksa császárnak higgyek, aki a nagy orrával egész
életében azt szimatolta, hogyan foglalja el a magyar trónust, és biztosítsa azt
a maga pereputtyának? A császárnak lehetnek jó aranyai, mert a gurki bíbornok,
Lang Máté ért az aranycsináláshoz, nem úgy, mint az én Bakóczom, aki csak
megenni tudja az aranyakat, hogy a haskója nem szakad meg tőle. Vagy talán
a veresborképű Perényi Imre nádornak higgyek, aki nagy orrán viseli minden
vadpecsenyének a színét, amely ebben az országban található? Egy
vaddisznócombért eladná étvágyasságában az összes Jagellókat; vagy talán guthi
Országnak, a kamarásomnak kedveztessek majd a fiammal, aki minden reggel olyan
mohósággal ostromol pénzért, mint egy szarkatermészetű gazdasszony? Vagy
tán Bornemissza kincstartómnak, aki mindennap megtagadja tőlem a pénzt,
még ha kamatot kínálok is neki, mint az uzsorásaimnak. Dobzse! Majd felnő
a fiam - fejezte be könnyes, nagy sóhajtással királyom, Ulászlóm a szavait, és
félreállott a lábával az írásokról, amikor azokat felszedegetni kezdtem a
földről.
Ezenközben felmászott a holdvilág
a palota bástyáján, odalent a kapunál éppen őrségváltás volt, az
alabárdosok éjfél után már álmosabban kopogtattak a folyosókon. Egy bagoly
huhogott valahol messzire, talán éppen a rácok negyedében, akik még mindig
adósak voltak a királynak a bordézsmával, aminek én adtam meg az árát száraz
kortyaimmal.
A folyosón hangos
sarkantyúpengés, ajtócsapkodás, döngő férfihang hallatszott. Valaki elég
érthető nyelven karcosan káromkodott, hogy semerre nem találja királyomat.
A királyom, Ulászlóm egy darabig
lehajtott fejjel állott, mert valamely imádságot kellett befejeznie magában,
amit mindig megtett, amikor az ellenségei ellen kitört. De az imádság
lepergett, és akkor a király felemelte a fejét, amely hasonlatos volt egy
százesztendős remete fejéhez. A szemében régen látott tűz villant
meg, és felkiáltott:
- Mi ez, te deák?! Csapszék lett
a palotámból?!
Nem mertem az írásaim
szedegetéséről felemelni a fejem, mert a sarkantyús lépések már a küszöbön
hallatszottak. Az udvarmesterünk apja, a vén Buzlai Mózes nyomult be, a
mentéjével ugyancsak jól végigsúrolva az ajtófélfát, hogy az véres maradt
utána.
- Uram, királyom - kezdte ez a
ragyavert képű, tigristekintetű, dupla farkasfogas öregember azon a
hangon, amelytől rettegtek a muskétások, akik valamely rossz fát tettek a
tűzre -, most jövök a Székelyföldről. Végre behajtottam a nyakas
székelyeken az ökördézsmát, amellyel a királyfi születése óta tartoznak. Sok
vérbe került.
- Hol vannak az ökrök? - kiáltott
fel hirtelen királyom, Ulászlóm, és a szakállához kapott.
- Odalent áll a csorda a Duna-parton, itatják őket a legényeim a hosszú
út végén.
A király most felemelte a
hangját:
- Vigyázz az ökrökre, te
vén Buzlai, mert azok az ökrök többé nem Dobzse Lászlóé, akinek a válláról a
kabátot is le lehet venni! Nem Bakócz Tamásé, a prímásé, aki tudja, hogyan
lehet az ökrökből aranyat csinálni; de még csak Perényi uramé sem, aki egy
ültő helyében megeszik egy ökröt. Ezek az ökrök a fiamé, a királyfié,
Lajosomé. Azzal pedig nem lehet tréfálni, mint velem.
Így beszélt vele a király,
ökleit rázogatva, aztán mintha megint megragadták volna hajánál, üstökénél
fogvást azok a gonosz szellemek, amelyek a királyné halála óta benne lakoztak:
beszaladt a szomszéd szobába, onnan a harmadikba, és a Hollós Mátyás nagy
kapuit mind tárva-nyitva hagyta maga után. A negyedik szobában, amelyet
neveznek vala a királyné kápolnájának, égett az éji mécses, amelyet X. Leó pápa
őszentsége küldött vala királyfiuk születésekor, hogy éjszakái
zavartalanok legyenek a gyermeknek. A király itt a Zsigmond király által
ajándékozott lengyelországi medvebőrökhöz futott, és kiemelte a gyermeket
az ágyból, aki itt tisztára fürösztött, eleven bárányok között aludt, hogy
melege legyen az éj hűvösségében. A király karjára vette a két esztendejét
immár megközelítő királyfit, és tenyerével eltakarta a riadtan visító
gyermek száját.
- Ezé az ökörcsorda, hékás,
Buzlai! És ezé lesz itt minden élet, amely két koronám alatt lélegzik.
A vén gonosztevő
letérdelt a királyfi elé, követém én is példáját.
|