2.
KIRÁLYI TÖRTÉNETEK
Egy napon így szól vala
hozzám káplánom és derék jó uram, Szerémi György úr:
- Deák, a rongyos gúnyád
helyett valamely jóravaló ruházatról kell gondoskodni, mert Pozsonyba megyünk
mulatozni.
Én persze tudom már vala a
lemásolt levelekből, hogy miért megyünk Pozsonyba, de arra nem
gondolhattam, hogy én is helyet kaphatok a vendégségben, ahol az asztal végén
is zászlósurak ülnek. A nagy orrú Miksa (a németek császára) és a hosszú bajszú
Zsigmond (a lengyel király) és a mi urunk, Ulászlónk, adának egymásnak
találkozót virágvasárnapjára Pozsonyba. Sohase látott még koldusdeák ilyen
lakodalmat, talán be is lehetne szüntetni a budai palota kosztját, amelyet a
cifra, kardos, nagy bajuszú konyhamester amúgy is szűkecskén méreget - nem
javult ez az ember semmit azóta se, mióta királyunk-urunk levágatta remetehaját
és bozontos szakállát, s többé senki se merészeli Dobzse Lászlónak csúfolni. Az
ördög győzi a juhos kását! Talán csak maga a király - de hát ez egy Jagelló.
Pozsonyba érkeztünk
szerencsével, és mindjárt az első este az asztal végén ülhettem a
vacsoránál, amikor a hosszú bajuszú Zsigmond lengyel király a mi urunknak,
Ulászlónak a következő történetet mesélte el vala az asztalfőn:
- Vala egy falunak egy
kovácsa, akit az ő nagy és sok tolvajságaiért akasztófára ítéltek. A
köznép magára vette ennek az ügyét, és instált a kovács életéért ilyen okból:
hogy nekik szükségük van az ő szántóvető munkájuknál egy jó kovácsra,
ez pedig igen jól érti a kovácsmesterséget. De az elöljárók azt felelik, hogy
annyi szarvas vétket nem lehet büntetlenül hagyni. "Ez is igaz - mondának
a parasztok -, de vagyon is falunkban két takács, nekünk pedig egyre is alig
van szükségünk, inkább az egyik takácsot kell a kovács helyett felakasztani."
Urunk-királyunk jóízűt
nevetett a lengyel király történetén, mert már javában megtanult nevetni is
azóta, miután a királyfit kétesztendős korában Székesfejérvárott magyar
királynak megkoronáztatta. Búskomorsága elmúlott, mert a kis királynak olyan
pártfogói voltak, akik soha az életben nem hagyják el. Örökké állani fog a
Jagelló-ház: ezt ígérte Miksa császár, X. Leó pápa és Zsigmond lengyel király.
A budai zsidók nyomban pénzt hoztak a házhoz, még nekem is jutott néhány
koronázási érem, persze a kisebbek közül. Koronás gyermek ül vala
bölcsőben ez érmeken, amíg birtokomban voltak.
Hát nem mondhatnám, hogy
rosszul töltöttük az időt Pozsonyban, csak éppen Bakócz Tamás esztergomi
bíborossal volt baj, aki a sok összegyülekezett püspök és előkelő
uraság tiszteletére mindennap hosszú nagymiséket mondott a Szent
Márton-templomban. Igaz, hogy a nagymisét végig kellett hallgatni a három
királynak: Ulászlónak, Zsigmondnak és Lajosnak is (amikor a
kilencesztendős kis király a fáradtságtól elaludt), no de a nagymise után
mi, kisebb udvari emberek legalább szabadságot kaptunk arra az időre, amíg
az urak délután két óráig tanácskoztak Ulászló király palotájában. Voltak ott
legalább ötszázan is: királyok, bíbornokok, püspökök, tanácsosok és
főurak. Én persze ezalatt a lófuttatásra jártam, amelyet mindennap a
mezőn rendeztek. A mi urunk-királyunk kétezer lovassal érkezett Budáról,
Bakócz prímás hatszázzal Esztergomból, a lengyel király ezerötszázzal
Krakkóból, mégis a Szapolyai György gróf lovai voltak a leggyorsabbak, pedig
őkelme csak néhány száz lovassal érkezett vala Szepesből. Negyven
lófuttatás volt Pozsonyban, és mind a negyvenszer György gróf nyert; aranyozott
ezüstserlegeket, aranybrokátos posztókat küldött hazájába. Nem Isten hírével
van ez, mondám magamban, amikor a lófuttatásban kifáradva a bormérő helyre
húzódtam. Nagy ördög ez a Szapolyai.
No de az utolsó napon,
amikor a bőséges tanácskozásban már alaposan összevesztek az urak, hogy
egynémelyik már a kardja tokjával kezdé verdesni a pádimentumot, végre a tanácskozás
színhelyén maradott higgadt püspökök, bíborpapucsos érsekek, no meg a mindenütt
lábatlankodó udvari titkárok megkötötték a három király egyezségét,
szövetségét, barátságát. A lengyel király a tanácsból nyomban a lófuttató térre
sietett, mert nagyon bántotta őt az a hír, hogy György gróf lovai és
lovasai ügyesebbek az övéinél. Hosszú bajszát morzsolgatta, és indulatosságában
a koronát is félrecsapta a fején.
- Hát jöjjenek elő
most a törökjeim meg a moszkovitám, hadd lássuk, tud-e velük valaki versenyre
kelni!
Persze senki nem tudott a
király moszkovitájával versenyre kelni. Ez a moszkovita egy csupasz képű,
tömzsi, labda nagyságú emberke volt, úgy kapaszkodott fel a ló hátára, mint
valami majom. Dehogyis tette volna kengyelbe a lábát, mint ahogy mi magyarok
szoktuk. Csak gubbaszkodott a török paripák leggyorsabb futása alatt is. Két
lóval futtatott, és futás közben hol egyiknek, hol másiknak a hátára ugrott,
akármilyen messze távolodott egymástól a két paripa. György grófnak egy vadásza
utánozni akarta a moszkovitát, de hanyatt esett a lóról, úgy húzták ki a
pecérek a pályáról.
Zsigmond király láthatólag
felvidámodott az eredményen, két kézzel morzsolgatta a bajszát.
- Most pedig jöjjenek
elő a tatárjaim!
A tatárok csimbókos
szakállaikkal és üstökeikkel, apró lovakon nyargaltak a térre, és kétszer olyan
hosszú nyilakat vettek elő, mint amilyeneket a magyarok közönségesen
használni szoktak. Hát azt már azelőtt is tudtuk a históriából, hogy a
tatárok nagyon jól tudnak bánni a nyilakkal, már a Mohi-pusztán megmutatták
szerencsétlen Béla királyunk idejében. Ezért néhányan megint csak a
bormérőhelyre mentünk, hogy szájunk keserűségét eloszlassuk. Mire a
városba értünk volna estefelé, mindenfelé lehorgasztott fejű, szomorú
emberekkel találkozánk. Rossz sejtelmektől gyötörve futamodtam a palotáig,
ahol káplánom és uram, Szerémi György ugyancsak gondba merülve ült megszokott
helyén, azon a fapadon, amelyen gondolkozni szokott.
- Nagy szerencsétlenséget
mondanak az emberek erre a kongresszusra, amelyről azt hittük, hogy
ünnepélyes szövetségkötésével megfélemlíti a szultánt.
- Mi történt, az istenért?!
Ifjú királyunk...
- Ifjú királyunkkal nincsen
semmi baj, Bornemissza uram, a várkapitány vigyáz rá, együtt a többi gondjaira
bízott kincsekkel. Ellenben hirtelen három haláleset történt, amelyből
rosszakat jósol az emberi fantázia. Ma híre jött, hogy Bertalan, münsterbergi
herceg, akit a császár kiküldöttjeként idáig hiába vártunk Pozsonyba, hajójával
elmerült a Dunán, és halálát lelte a hullámokban. A Duna fenekén vannak azok az
ajándékok, amelyeket a császár küldött a kis királynak, vagy tán még rosszabb
helyen: martalócok kezében.
Ekkor elszóltam magam, amit
később megbánék:
- Jó lett volna egy kis
ajándék, mert a lófuttatáson minden pénzemet elnyerte György grófnak a deákja,
aki gazdájának lovaiban bizakodott.
Káplánom látszólag nem
figyelt ekkor szavaimra, tovább folytatta panaszait:
- Ugyancsak hirtelen halál,
mint a hírek mondják, gutaütés érte Bécsben Fürst Vitust, amint
kongresszusunkra igyekezett volna. Nagy kár érte, mert ez a bölcs férfiú
előre látta a hasznot, amely a hármas szövetségből származik, ha azt
sikeresen megkötjük a szultán ellen.
Vigasztalám káplánomat:
- A végvárak
főkapitánya Tomory. Nem
lehet ott valami baj most sem, mert hiszen odahaza maradt.
- A harmadik baljel, amely arra
ösztönzé különösen a babonásabb krakkói uraságokat, hogy a kongresszusról
gyorsan hazamenjenek: Messericzi János morva kapitány halála. A kapitány szép,
szőke bajszával, bátorságával, határozott, kemény szavaival mindenkinek
tetszett a kongresszusban. Ma délben, mikor éppen azt fejtegette, hogyan
kellene a közös hadakat megszervezni, amelyek mindig meg tudnák védelmezni
Magyarországot a török ellen: hirtelen sarkon perdült, mintha éppen
fáklyatáncba akarna kezdeni ez a nagydarab ember, aztán elvágódott a széke
mellett. Nekünk már csak annyi dolgunk volt, hogy a Szent Márton-templom
harangozójáért üzenjünk a lélekharang miatt.
...Talán még pénzveszteségemnél
is jobban lesújtott káplánom híradása. A morva kapitány nem volt gőgös
ember, a királyok távozása után vacsoránál szívesen szóba ereszkedett az
alsóbbrendű népességgel is az asztal végén. Talán éppen ez a sok méltatlan
barátkozás zavarta meg a kapitány egészségi állapotát.
Este mindannyian borús
hangulatban érkeztünk meg a palota nagytermébe, ahol a három királyoknak és
kíséretüknek volt terítve. A húsvéti sódarnál - mert éppen húsvét volt -
Ulászló urunk és királyunk a következő történetet monda el Zsigmond
királynak:
- Flórencban élt vala egyszer egy
kilencesztendős fiúgyermek, aki rendkívül nagy eszéről és
tanulmányosságáról volt nevezetes. A flórenci fejedelem elhozatá egyszer ezt a
gyermeket, hogy a mailandi követet vele gyönyörködtesse. És megkérdezte, hogy
mit tartana a gyermeknek csaknem természetfölötti elmebeli képességéről? A
mailandi követ azt feleli, hogy az ilyen okos gyermekek, ha egyszer
felnőnek, többnyire ostobákká lesznek. Erre mindjárt mondta a kisfiú a
követnek: az úr is kicsiny korában igen okos gyermek lehetett.
Zsigmond lengyel király fejedelmi
udvariassággal nevetett urunk-királyunk történetén, míg mi, az asztal végén
ülők hamar észbe kaptunk, hogy ez a parabola nem vonatkozhatik másra, mint
a mi kilencesztendős királyunkra, Lajosra, valamint a császári követre, a
gurki bíbornokra, aki a kongresszus alatt nem mindig bánt kellő
tisztelettel kis királyunkkal.
Ezért néhány kapitány, aki napját
a lófuttatásnál töltötte, hirtelen vivátozni kezdett, süvegét a levegőbe
dobálta, serlegével az asztalt verdeste. Hiába nézett Ulászlónk az asztal
végére, a zaj nem csillapodott, a császári követ bíborpiros lett. Bornemissza
uram pedig hátulról megérintvén a kis király vállát az asztalnál, azt javasolta
neki, hogy ideje volna aludni menni.
A kis király felállott, és
végigment a palota nagytermén. Amerre elment, a magyar urak mind letérdeltek,
és aranyos köntösét csókolták.
Pozsony a rákövetkező
éjszakán félig leégett. Azt beszélték, hogy a bíbornok titkárai nem tudták vala
megbocsátani a királyunk elmés történetét.
|