3.
NÉGY KIRÁLY BESZÉLGET
...A negyedik királyt -
mint már ilyenkor lenni szokott -, Miksa császárt hiába vártuk akkoriban
Pozsonyban Ulászlóval, Lajossal és Zsigmonddal, a lengyel királlyal - a császár
egymás után küldte ugyan követeit, de maga nem szívesen indult el abba a
városba, ahol annyi haláleset és tűzvész történt. A császár babonás,
nyitott mezőségen akar találkozni királytársaival, mert attól tart, hogy a
pozsonyi tűzvész megismétlődik.
Egyébként is nagyon unni
kezdtük magunkat a félig leégett városban, a részegességek miatt a pozsonyiak
bezáratták a bormérőhelyeiket, a verekedések miatt a polgárok nem szívesen
tették lábukat az utcákra, a zsidó kalmárok elmenekedtek a pénzeikkel, az
asszonyokra bevakolták az ablakokat. Mit csináljon annyi tétlen vitéz ember egy
ilyen városban?
Nagyon örvendtünk tehát,
mikor a követek hírül hozták, hogy Miksa császár a harti erdőnél,
Trautmannsdorfnál várakozik reánk. Elmehettünk Pozsonyból, anélkül hogy
valamely nagyobb bajba keveredtünk volna.
A harti erdőért nem
adnám oda a mi visegrádi erdőnket, ahol uramkirályom, Ulászlóm vadászott,
amíg ebben gyönyörűségét lelte. Úgy látszik, sok fatolvaj lakik
Trautmannsdorfban, mert ritkácska volt az erdő.
De már oda is értünk az
erdő szélére.
Mi jöttünk Ulászló és Lajos
királyunkkal Bruckból, ahol az éjszakát töltöttük volna, ha lett volna éjszakai
nyugodalom. Zsigmond király a maga lengyeleivel Hamburgban éjszakázott, de a
lengyel urak szemei most is, mint Pozsonyban, veresek voltak. Maga Miksa
császár Bécs felől jött a császári várából; sem Stein Maquard bambergi
préposton, sem Crispinianuson, sem a többi bécsi urakon nem vettem észre, hogy
valamely különösebb elfoglaltsággal töltötték volna az éjszakájukat.
A három gyaloghintó három
irányból érkezett meg az erdő széléhez, és a hintóvivők ügyességét
bizonyítja, hogy egyik se előzte meg a másikat. A királyok nem szálltak ki
hintójukból, úgy nyújtottak egymásnak kezet.
Miksa császár már öreg
ember volt, de olyan egyenesen ült hintájában, mintha lécet nyelt volna.
Mindamellett ravasznak, óvatosnak, gyanakodónak látszott ez az öregember, aki
nem teszi a lábát olyan helyre, ahol a csizmáját elveszíthetné, inkább olyan
helyre lép, ahol még egy pár csizmát találhat. Míg a mi Ulászlónk, mióta
búskomorságából kigyógyult, mindenre csak vidám beleegyezéssel integetett, míg
Zsigmondnak, a lengyel királynak olyanformán volt kipödörve a bajsza, mintha
mindenkivel csókolózni akarna.
"Nem - gondoltam
magamban -, nem sok hasznunk lesz ebből a találkozásból."
Ámde a három öreg király
mellett feltűnik ím egyszerre a mi kis királyunk, Lajosunk, aki lóháton
léptetett vala a találkozóra.
No hát, aki ezt a
kilencesztendős gyermeket látta, annak csak könnybe borulhatott a szeme.
Bíborral átszőtt aranybrokát ruha volt az aranypáncélos lovon ülő kis
királyunkon; olyan volt, mintha a nyári égboltozat bárányfelhői közül
szállott volna egyenesen a földre. Körülötte a magyar és cseh országnagyok
olyan tündöklően, mint a hold körül a csillagok. Nem, dehogyis ezek az
urak voltak azok, akik az éjszaka Bruckban borban fürösztötték a szakállukat.
- Vladiszlausz! - szólt az
öreg Miksa császár, amikor Ulászlónak kezét nyújtotta.
- Szigiszmondusz! - mondá,
amikor aranykesztyűs kezét a lengyel király felé nyújtotta.
- Ludovikusz! - kiáltott
fel az öreg császár, amikor tündöklő kis királyunkat az arany ló hátán
megpillantotta, és két kezét kitárta.
Kis királyunk egyetlen
ugrással a földön termett, letérdepelt a császár előtt, és annak jobb
kezét megcsókolta.
- Atyám! - kiáltott fel
szívhez szóló hangon, hogy az erdő szélén álló magyarokban megremegett a
szív. Kétezerhatszázan voltunk itt lóháton, ebben a pillanatban mindnyájan
szívesen meghaltunk volna kis királyunkért.
Miksa császár, mint valami
vén aranyműves, a két kezébe vette Lajosunk két halántékát, és hosszasan,
összehunyorított szemmel elnézegette őt gyaloghintaja párnáiról.
- Fiam! - monda ki
meggondoltan, rekedten, szinte fuldokolva Miksa császár, mint akár Fugger
Budán, midőn uramkirályom, Ulászlóm megbízásából titkon néhány
ékszerdarabot zálogba vittem az elmúlt években. (Mi magyarok megint csak
összenéztünk, hogy együtt vagyunk-e mind a kétezerhatszázan, mert most meg az
idegen császárért is meghaltunk volna.)
Ezután vadászat volt a
harti erdőben. A vadászok, nyulászok, madarászok, foglyászok és egyéb
léhűtők, akik bőségesen voltak mind a három császár kíséretében,
elmehettek zabot hegyezni, mert egy öreg kerülő olyan ügyesen hajtott fel
egy vén vadkant az erdő mélyéből, hogy a királyoknak gyaloghintaikat
sem kellett elhagyni, hogy közeli szemlélői lehessenek a vén vadkan küzdelmének
az elbocsátott sinkorán ebekkel. Igaz, hogy legalább egy tucatnyi eb ment
dögrovásra, amíg a kan megadta magát az utolsó döfésnek, amelyet éppen a mi kis
királyunk, Lajosunk adott neki a térdéhez illesztett vaddisznótőrrel,
midőn a vadsertés még egy utolsó rohamot kísérelt meg. Gyaloghintóikban
valóban meg lehettek elégedve az uraságok, különösen Zsigmond, a lengyel
király, aki a vadászat ideje alatt is bőségesen hajtogatta orvosságos
üvegét, amitől mindig jobb kedve lett.
Miksa császár megemelte a
jobb kezével az aranyláncon nyakában függő aranygyapjút, mire vadászok,
urak, léhűtők eltakarodtak az erdőszélről, és a négy király
egyedül maradott, hogy beszélgessenek a maguk módja szerint. (Vörös volt a
pulykaméregtől Bakócz prímás uram, mert őkelme azt hitte magában,
hogy urunk-királyunk, Ulászlónk nélküle még "dobzsét" se tud
mondani.)
A királyok beszélgetése
után meghozták a rendelkezéseket, hogy melyik király hol töltendi az éjszakát.
Mi Ulászlónkkal, Lajosunkkal és Anna királykisasszonyunkkal itt maradtunk
Trautmannsdorfban, mert nekünk volt a legnagyobb pereputtyunk. A lengyel
királyt az encersdorfi kastélyba vezették a hopok, míg Miksa őfelsége a
laxendorfi várba vonult. A mi uraink nagyon irigykedve csóválták a fejüket,
amikor hírét vették, hogy Bakócz uramnak és kíséretének is külön kastély jutott
Margarethenben. Mi lesz a világból, ha már egy pap is így komázik a
királyokkal! Beszélgetnivaló volt tehát hajnalig, amíg útnak kellett erednünk
Bécsbe. Én leginkább arra emlékszem, hogy Bécsben minden ember trombitált, mert
bizony elővett a buzgóság lovam nyergében. Későbben azt mesélték a
bécsi cimborák, hogy Miksa császár másfélezer aranyforintot költött el a
trombitásokra, illetőleg a három király méltó fogadtatására.
...Ha eddig nem tudtuk
volna, itt Bécsben már minden bormérőhelyen beszélték, hogy kettős
jegyváltás lesz a várban, azért szabad a magyaroknak az utcán is emelgetni a
fokosaikat, ha valamiben nem tudtak megegyezni egymás között. (Bezzeg a lengyel
vitézeket már rendre intették az alabárdosok meg egyéb éjjeli bakterok, akik
azért lábatlankodnak minden bormérőhely körül, hogy az embernek elrontsák
a mulatságát.)
A nagy hasú bormérő,
akinek cégérében naspolya piros bogyói virítottak, hamarosan barátom lett, ilyenformán
hallottam, hogy minket voltaképpen azért hajtottak fel Bécsbe, mert Miksa
császár valamelyik távollevő fia (Károly vagy Ferdinánd) nevében el akarja
magának jegyezni a mi kis királykisasszonyunkat, Annát, akit batáron,
frájokkal, szolgákkal, szolgálókkal magunkkal hoztunk, holott otthon a budai
palotában a jó királyné halála óta többnyire csak a konyhán volt neki a helye.
- No, hát ez derék dolog,
hogy a lányunkat férjhez adjuk, úgyse volt valami jó dolga az asszony nélküli
palotában! - mondták a magyar cimborák, és a nagy hasú bormérő hordóit jól
megkongattuk.
(Volt ugyan borporciónk a
bécsi várban is, de mi már csak olyan emberek vagyunk, akik, ha inni akarunk,
kocsmába megyünk.)
Igen ám, de a bormérő
másnap egyéb újsággal is kedveskedett. Miksa császár, a leggazdagabb uraság,
ameddig a szem ellát és a gondolat elrepül ezen a keresztény földrészen,
annyira megkedvelé kis királyunkat, Lajosunkat, hogy feleségül adja hozzá az
unokáját, Máriát. No, hát erre a Mária hercegkisasszonyra mindnyájan nagyon
kíváncsiak voltunk, mert előbb-utóbb ő lesz a királynénk, ha az
Úristen is úgy akarja.
Láthattuk is nemsokára,
mert a hopmesterek egy napon csak parancsot adtak a várkapu őrségének,
hogy a magyarokat, ha azok kiszökni akarnának a várból, feltartóztassák, mert
estére bál lesz az udvarnál, nehogy valaki lerészegedve megjelenjen.
Szent Jakab havának
tizenkilencedik napja volt e napon, a nap oroszlán jegyében kelt fel, vasárnap
Szerémi György, uram és káplánom az igazságtalan sáfárról prédikált az udvar
népének - estére meglátjuk jövendőbeli királynénkat.
A vacsorát csak
mértékletesen fogyasztottuk, pedig még tartott azokból a vadakból, amelyeket a
trautmannsdorfi erdőben suttyomban elejtvén, magunkkal hoztunk. Csupán
Perényi nádor uramról pletykálta a cselédség, hogy vacsora után felhajtotta a
maga pint borát, mert anélkül nem tudna a lábán állni.
És vacsora után, amikor
megtisztálkodva, kimosakodva, megfésülködve, kakasléptekkel bevonultunk vala a
báli terembe, látjuk ám, hogy a szála közepén egymagában áll egy
tízesztendős leányka, szőke hajú, fekete szemű és fehér
arculatú, mint ahogy azokat az angyalokat ábrázolják, akik Máriát a mennybe
segítették.
A leányka hosszú pillájú
szemét lesütötte a nagy gyülekezet közepette, és csak akkor merészelte a szemét
kinyitni, amikor a mi kis magyar lányunk, Annánk játékos kedvvel
hozzáfutamodott, megcsókolta az apró kontyocskába kötött haját, a dugdosott kis
fehér kezét, majd a fénylő homlokát, aztán a száját, mint ahogy a leányok
szoktak csókolózni. Akkor átölelték egymást, és ott állottak a négy királyok
trónusai előtt: Anna és Mária. A jövendő. A boldogság. A szép
Magyarország.
Bizony jól tették a
hopmesterek, hogy a magyar uraknak nem adtak bort a vacsorájukhoz, mert így is
nagy volt a lelkesedés.
|