4.
ANNA LÁNYUNKAT FÉRJHEZ ADJUK

Budán nem volt táncmulatság a palotában, mióta szegény királynénk meghalt, ugyanezért mindnyájan bámészkodtunk, mikor a bécsi várban egy táncos estébe pottyantunk. Talán még maga Korlátkövy Péter uram, a hopmesterünk se tudta, hogy mit kell valójában csinálnunk, pedig két napig is tanácskozott Miksa császár udvarmesterével, Schmihoi Prothesilausz úrral, akinek olyan ruházata volt, amilyent mifelénk sohasem láttunk. Tarka volt, mint a búbosbanka, amely a tengerentúlról szokott Budára költözködni tavasz jöttével. Annál jobban tudták a dolgukat a német uraságok, akik itt a nagy császár udvarában növekedtek, és mindenféle ceremóniákban járatosak voltak.

Mindjárt a szála közepére pottyan vala négy uraság égő gyertyával a kezében, és járni kezdi a táncot, amúgy nagyúri módon, ahogyan nálunk Ulászlónk idejében senki se tudott táncolni. Hajladoztak, finomkodtak, lejtettek Mansfelt és Versterburg grófok, mintha egész életükben nem tanultak volna egyebet, mint táncot. Kázmér, a lengyel herceg meg a mecklenburgi herceg némileg ügyetlenebbül tartották az égő gyertyát a kezükben, amit azért kellett fogni, hogy egymásba ne kapaszkodhassanak a tánc közben.

- Beste lelke! - dörmögte mellettem guthi Országh Ferenc úr, aki a végeknek volt a bánja, most is valahonnan Nándorfejérvárról jött meg, ő másféle táncokhoz volt szokva.

Igen ám, de ekkor csak a német hopmester intésére kiugrik a középre a mi kis királyunk, Lajosunk is, vele együtt Anna lányunk, és az aranyos gyertyával kezükben ugyancsak lejteni kezdik a táncot, pedig mondom, nálunk nem volt táncmester a palotában, aki ilyesmire megtanította volna őket. Nyomban utánuk Vilmos bajor herceg jövendőbeli királynénkkal, Máriával ugrott ki a sorból.

Nem tudom, hogy a többi magyar urak mit gondoltak magukban, én könnyfátyolos szemmel, öreg deák módjára csak sóhajtoztam, gyengültem, erőmtől elárvultam. Legszívesebben meghaltam volna azon az éjszakán, amikor a királyi gyermekeket táncolni láttam. Mi vár még rám, rongyos életemben? Elhiheti-e szavaimat a rácvárosi mélypincés, ha valaha megint hazakerülök Budára? Királylányok táncolnak vala az öreg deák előtt... Nem kell boroskancsó-val megmámorosítani magamat erre az éjszakára, amúgy is olyanokat fogok álmodni, mintha az anyám ringatna.

Pedig még nagyobb dolgok következnek vala bécsi időzésünk alatt, hogy barátomat, a piros bogyós bormérőt csak amúgy kutyafuttában kereshettem fel, és most ő meresztgeti a szemét amaz újságokon, amelyekkel én szolgálok neki. Hiába, az ilyen bécsi bormérő akármennyit tud is a világról, mégiscsak olyan szegény ember, aki a maga négy bolthajtása alá van szorítva egész életében, legfeljebb a kapuőrök dobnak neki oda egy-egy szót azokról a csontokról, amelyeket az urak vacsorájáról az udvarra vetettek.

Mert most már itt volt Mária Magdolna napja is, amelyet a püspökök, de a császár titkos varázslói, csillagászai különösen alkalmatosnak javasolnak arra nézve, hogy a jegyváltásokat megkössék.

Káplánom és uram, Szerémi György úr egy rocska vízzel öntött le ágyamban, mert nagyon ellustultam Bécsben, miután senkinek se kellett leveleket írnom, mind együtt voltak a királyok.

- Jegyváltás lesz délelőtt, te hétlusta! - kiáltotta főnököm, mire talpra ugrottam, és egy bécsi cimbora frakkjába kapaszkodtam, aki elvitt a Szent István-templomba.

Jó uram, aki majd e feljegyzéseket olvasod, ne csodálkozzál azon, hogy az aranyos ködtől, amely szememre hályogként ereszkedett, alig láthattam valamit (a karzatról) az eseményekből, ünnepélyekből. Darab ideig csak uramat-királyomat, Ulászlómat figyeltem, aki bizonyosan most van először ebben a nagy, zegzugos templomban, ahol legfeljebb a sekrestyések ismerik ki magukat. Királyom-uram, Ulászlóm egy aranypiros székben ült a nagy oltártól jobbra, és csendesen malmozott az ujjaival. Nem volt ő hozzászokva Budán ennyi mulatozáshoz, bizonyosan nagyon kívánkozott már haza, még ha az uzsorások a kölcsönbe adott pénzükért veszekednének is vele. Megint csak szomorú volt, mint szokott néha az ember az olyan ünnepeken, amikor az egész világ azt várja tőle, hogy örömében a bőréből bújjon ki. Csak malmozgatott, mintha a lelke valahol messzire járna, annál a holt asszonynál, akit élete végéig nem tudott elfelejteni.

Amikor könnytől hálás szemem nagy nehezen elvontam bús királyunkról, két kis piros imaszéket vevék észre a templom szentélyében, Ulászlónk lábánál. Mennyei angyalok ruházatában térdepel vala itt a két kis mátka, Anna lányunk és Mária - jövendőbeli királynénk, akik korban alig különböznek egymástól. Anna lányunk az idősebb nővér, Mária az elkényeztetett kisöcs, aki a legnagyobb imádkozás közben is rászól az idősebb nővérre, hogy igazítsa meg kontyában a hajfésűjét.

Zsigmond, a lengyel király egy másik trónuson nyilván azon töri a fejét, hogyan mehetne a nagy oltár háta mögé, hogy szokásos orvosságából egy receptre valót elfogyasszon. Még itt, a Szent István-templom szentélyében, a háromembernyi szentképek és arkangyalok társaságában sem tud lemondani ama szokásáról, hogy bajszát még hosszabbra vonja.

No de most jön Miksa császár a sekrestye felől, aki bizonyára fő-ceremóniamestere mindezeknek a szertartásoknak, mert neki dukál tudni a dolgok sorrendjét, mint házigazdának, nem pedig nekünk, szegény elárvult magyaroknak és lengyeleknek.

- Egy tartományért nem adnám azt a ruhát, ami a császáron van! - szisszent fel Bornemissza uram, a mi budai kincstartónk, pedig zsidó módra értette a kincsek értékét.

Hát meg kell adni, Miksa császár annyi kincses holmit öltött magára, amennyit mi Budán együtt sohasem láthattunk. Fugger jutott eszembe, a mi zsidónk, aki bizonyosan csuklani kezdene, ha ennyi ékszert látna egyszerre. Istenem, mennyi aranytallért lehetne kapni Fuggerunktól azokért a gombokért, amelyek a császár palástját összetartották! Ha csak egyetlen gomb leesik róla, már megérte, hogy az ember söprögető alsekrestyés legyen világéletében a Szent István-templomban.

A bécsi püspök mondta a misét, amikor is a mi Bakócz Tamásunk, a nagy misemondó, bírálgató szemmel nézegetett, mert tudnivaló volt, hogy a magyar prímás tud az egész világon legszebben misét mondani. No de elment a bécsi püspök a maga papjaival, ministránsaival. Bakócz uram kiegyenesedett, most következett az ő dolga: az esketés, amelyet messze, messzire az elhagyott magyar hazában, Szepes pirosló ormaitól (mintha Szapolyai uram gyújtatná ott örökös őrtüzeit a magyar trónus felé) a déli végvárakig - ahol Tomori rongyos katonái a kölykét védő farkas elszántságával állnak szemközt a fészekbe lopakodó törökkel - végig a Dunán, amely bús dallamú sajkásokat ringat már annyi esztendő óta Buda alól a végek felé, végig a Tiszán, amelynek kanyargásainál a magyarok keserűsége bölömbikahangon búg Mátyás királyunk óta - végig minden hitvány kis fűszálon, amelyet már a hajnali napsugár se tud megaranyozni, nehogy kedvet kapjon valamely nagy uraság a leszakításához: most következett az esketés, amelyet várva várnak emberek, állatok, madarak és növények szerte Magyarországon, mert minden reménységük a megváltozásukért ebben van.

Az öreg Miksa császár a koronával a fején az oltár elé vezette a tizenhárom esztendős Anna lányunkat, mintha nagyapa vezetné kézen fogva az unokáját, és letérdepelt a nagy oltár lépcsőjére. A világhatalmú nagy úr, olyan koronás köntösben, amely Magyarország sok vármegyéjével felér, valamint a mi kis hamupipőkénk, akit néhány hét előtt csak olybá vettünk a budai palotában, mint a cinkét, amelyet a tél közeledtével az unatkozó kapusok szobájukban kalitkába szoktak zárni.

Bakócz uram, a prímás, tudta a maga dolgát. Olyan gyorsan végezte el az egybekelést a szegény kis magyar lány és a gazdag öregember között, hogy a szemünknek se volt ideje megrebbenni. Kislányunk, Annánk a Szent István-templom oltára elől már mátkaként lépdelt a sekrestye felé, mátkája a vén Miksa császárnak vagy valamelyik fiának. Szegény bolond deák létemre, hol összeszorult a szívem a szomorúságtól, hol meg a torkomban kopogott az örömtől. Zavarodottságomban megint csak uramat-királyomat, Ulászlómat kerestem a tekintetemmel. Hiszen az ő kislányát esketé most az imént a prímás uram a nagy orrú, kesztyűjét levonó császárral. Uramkirályom, Ulászlóm még mindig csak az előbbi egykedvűséggel ült a helyén, mintha az egész dolog nem érdekelné, két hüvelykujját csendesen mozgatta egymás körül. Nyitott szemmel álmodott.