5.
ELMÚLTAK ÖRÖKRE A SZÉP NAPOK

Az apám pénzverő volt a királyi pénzverdében, nehéz testi munkája volt, mert ő vágta ki vala amaz érmeket, tallérokat, dukátokat, amelyek később annyi szomorúságot okoznak fenn a palotában. De apámnak mégis könnyebb dolga volt, mint nekem.

Szerémi György, uram és káplánom ugyanis azt a rendelkezést adá, hogy most bizonyítsam be, hogy nem hiába ettem kenyeret az udvari háztartásban, írnám meg jövendőbeli királynénk, Mária hercegkisasszony szépségét és valóságát azoknak is, akik nem látták vala a dominát a bécsi eljegyzésen, a Szent István-templomban.

A domina nem hasonlított egyetlen magyar virághoz sem, amelyet otthon látni szoktunk kertekben, rétekben, országutak mentén. Olyan virág volt, amilyent mi magyarok még eddig sohasem tapasztalhattunk.

A bécsi cimborák, akik a világi dolgok állásait mindenkor jobban ismerik, mint mi, szegény budaiak, elmondták vala, hogy ez a Mária kisasszony, a mi jövendőbeli királynénk, voltaképpen olyan famíliából származik, amely famíliának az a teendője, hogy királyokat és királynékat szüljön a különböző országoknak. Aminthogy tudunk családokról, amelyek száz éveken át tiszttartósággal, pénzforgatással, kőmívességgel vagy harci kapitánykodással foglalkoznak - ilyenformán volt az, hogy Mária hercegkisasszony családja az uralkodást választotta mesterségének. Uralkodni nagy dolog, talán még nagyobb tudomány kell hozzá, mint az oktalan állatok, medvék, farkasok, oroszlánok szelídítéséhez, mert az ember minden fenevadnál veszedelmesebb jószág. Mária jövendőbeli királynénk atyafiai nagyon jól értik vala az uralkodás tudományát, Burgundiában, Spanyolhonban, Kasztíliában, Szicíliában, Belgiumban megmutatják vala, hogyan kell a mindenféle állati szenvedélyre hajlamos népességet kormányozni. Mária apja bizonyos Szép Fülöp nevű király volt, aki Brüggében lakott, mindig nagy kutyaütő bottal járt, ámde a halállal még ő sem birkózhatott meg. Anyja ama kasztíliai Johanna volt, akinek az elméje férje halála után darab időre éppen úgy elborult, mint a mi Ulászlónké a felesége halála után. "De hát éppen az ilyen gyermekek szoktak rendkívüliek lenni - vigasztaltak a bécsi cimborák. - Nagyon jó dolog az, ha az Úristen elveszi az apának vagy az anyának az eszét, mert annál többet pótol maradékaiban."

Mária éppen olyan sudár termetű volt, mint Lajos, pedig egy évvel (azaz kilenc hónappal és kilenc nappal) idősebb volt a kis királyunknál. Halovány arcú, barna hajú, csinos lányka. Széles karimájú, piros kalap volt a fején, amelynek spanyolosan lapos karimáján mindenféle gyöngyök, aranyékszerek csüngöttek. Fekete, kivágott ruhája volt, amely ruha aranyfonállal volt telehímezve. Csak a mellénél volt ezüsthímzés, ahol kikandikált a lángveres alsóruha. A lángpiros alatt fehérlett a nyakban a ráncokba hajtott, finom ing, amely csaknem füléig ért.

Az ajka csókra termett volt a lánykának, amennyiben alsó ajka jóval duzzadtabb volt, mint a felső. Úgy láttam, hogy Miksa császárnak és hozzátartozóinak is ilyen ajkuk van. Sokkal inkább látszék ő fiúnak a gyülekezetben, mint a mi szegény Lajosunk.

A bécsi cimboráktól még azt is megtudtam, hogy ez a mozgékony, fürge, nyugtalan pillantású leányka, aki gyanakodva nézett a nagy szakállú magyar urak felé, amint azok tetőtől talpig megmustrálták, hogy otthon legyen miről beszélgetniök - ez a leányka annyit tud enni, mint vadászat után az urak. Akármilyen ebédporciót küldenek fel neki a konyhából a szakácsok, mindig kevesli. Igaz, hogy napközben legalábbis annyit lovagol, mint egy fiatalember.

Ámde beszélhettek nékem a bécsi cimborák, akiknek persze sehogy sem tetszett, hogy az ő szép lányuk Magyarországba kerül - én nyomban, annyi idő sem telt el belé, amíg kis királyunk a hercegkisasszonyt a szentélyből az oltárig vezette, olyan változáson mentem át, amilyent életemben idáig sohasem éreztem. Zsibbadozni kezdett a szívem a palástom alatt, hogy egy márványoszlopba kellett kapaszkodni. Hiába korholtam magam: "Te bolond, semmi diák, éppen te veszítenéd el itt az eszed, amikor az ország főurai mind olyan nyugodtak, mintha mindennap látnának ilyen derék leánykát! Nézd Bakócz uramat, akinél szebb pap nincs talán az egész világon sem, milyen nyugalommal tárja ki áldásra a két karját az oltár felé lépdelő gyermekek előtt. Nézd Perényi nádorispán uramat, akinek egy árnyalattal sem vörösebb az arca, mint mindenkor szokott. Nézd uradat és káplánodat, Szerémi György urat, aki az oltárnál áll, és azért ügyel, hogy majd egyszer mindezeket a ceremóniákat jegyzékbe tudja foglalni..." De hiába biztatám magamat, a szédület nem múlott el rólam azon ideig, amíg a templomban voltunk. Szerencsére Bakócz uram gyorsan végzett az előzetes házasságkötéssel a gyermekek között, hadd induljanak el a császári futárok a bécsi Burg udvaráról az eljegyzés hírével a világ négy tájéka felé, Spanyolországba és Magyarországba, a pápához és a francia királyhoz - miután már amúgy is kora reggel óta járatták a lovaikat. A futárok szétnyargalnak a szélrózsa minden irányába, amikor a Szent István-templom nagy harangja elkondul.

Az egész szertartás alatt talán egyetlen ember volt a templomban, aki hasonló izgalmasságot érezhetett. Ez pedig királyom, Ulászló volt, aki fiának láttára nyomban abbahagyta a malmozást, a két kezével megragadta a karosszék két támláját, előredőlt, és olyan szemeket vetett az esküvő gyermekekre, mintha életének legnagyobb eseménye következett volna el. Én még a magam baja mellett is királyom állapotára gondoltam, mert a mihaszna udvari orvosok ilyenkor sehol sem mutatkoztak. Pedig ki tudná, nem kellene-e a királyon eret vágni? Az ilyen öreg embernek már nem való az izgalom.

Ezután Miksa császár ült le trónusába, és a három király kivont karddal állt őrt körüle. Kétszáz vitéz járult eléje térdet hajtva, akiket a mai nap emlékére egyenként aranysarkantyús lovagokká ütött. Bizony, elfáradhatott ebben a császár, de legalább a lovagok nem felejtik el vala tán, hogy micsoda hűséggel tartoznak a mi kis Lajos királyunknak is. Vajon lesz-e idő, amikor szükség leend a lovagok hűségére?

Én már nagyon örültem, amikor végre kiszabadulhattam a templomból, mert Szent Jakab havában még az olyan nagy templomban is meleg van, mint a bécsi Szent István-templom. Barátomhoz, a vadrózsabogyós bormérőhöz menekedtem, és bár nem voltam valami nagy barátja a söritalnak, e forró nap után erőt vettek felettem a sörös csizmák, hogy délután már a lovagjátéknál sem jelenhetek meg. A bormérés egy hűvös sarkában az asztalra hajtottam a fejem, és hazaálmodtam magam Magyarországba, Budára. Persze azt álmodtam, hogy a szerencsés esküvő hírére a kalmárok pénzeszacskóikkal várnak a kapuknál, és még nekem is kölcsönbe adnak egy zsák pénzt, ami olyan nehéz, hogy a vállamon se bírom elvinni. Késő este volt, amikor felébredtem, ugyancsak a nyakamba kellett venni a lábamat, hogy az esti lakodalmi vacsorához megérkezhessek. Az asztalfőn Lajosunk ült Máriával. Az ilyen fejedelmi gyermekek minden fáradságot elbírnak. Még táncoltak is vacsora után, persze most már egymással, ami igen szívderítő látvány volt.

Királynőmön a táncban kivágott, brokátos ruha volt, magosan álló gallérral, vállán és mellén háromszoros gyöngysorral, hasított ruhaaljakkal, fején sűrűn recézett fejkötővel, és a fejkötőn egy magas karimájú, kissé ferdén álló kalap, amely drágagyöngyökkel volt ékesítve. Felejthetetlenül szép, kidomborodó, keskeny orra és magasan ívelt szemöldöke, hosszúkás arca megint csak olyan varázslattal volt rám, hogy álmatlanul töltöttem az éjszakát, habár a sok mulatozásban, utazásban, szertartásban már olyan elcsigázott voltam, hogy már azt hittem néha, hogy a bormérésben felejtettem a lábamat.

Pedig még mindig nem mehettünk haza Budára, mert üres kézzel nem akart elengedni a császár. A két királykisasszony mindenféle posztókat és a császár képével vert arany tallérokat kapott ajándékba. Királyom, Ulászlóm se maradhatott erre hátra. Kapja magát, előhívott engem, és levelet kezdett diktálni Máriához, jövendőbeli királynőnkhöz.

Megírám a levélben, hogy Máriánk huszonötezer magyar forint évi jövedelmet kap ezután Ulászlómtól, mert neki ajándékozza a máramarosi sóbányákat, Huszt várát öt várossal, Körmöcöt az arany- és ezüstbányákkal és más öt városokkal.

- Királyi ajándék - dörmögtem magamban, és azt néztem, hogy fejezném be a levelet, amikor a királyom, Ulászlóm hirtelen a vállamra csapott.

- Megállj, diák, ne mondhassa senki, hogy a magyar király zsugori módon viselte magát! Írjad még oda, hogy Óbudát is Máriának adom. Csehországból pedig legyen az övé az Elbe folyó melletti Hrades, Chrudin, Duuort és Jazoyr.

Ilyen nagylelkű volt mindig királyom, Ulászlóm.

Beírtam a levélbe a mondottakat, habár éppen azok a cseh birtokok nem sok jövedelmet hoztak abban az időben, de a szép, ifjú királynőnek majd csak fizetnek talán, ha már az öreg Ulászlónak mit sem fizettek.

Most már javában mehettünk volna haza Budára, mert virágvasárnap óta a csizma se ment le a lábamról, pedig már Jakab havának vége felé jártunk, amikor előállanak csak egyszerre a bécsi udvar csillagjósai, jövendőmondói, boszorkánymesterei, és azt mondják, hogy nem addig van. Meg kell próbálni, hogy a négy király közül melyiknek van szerencséje, mert addig nem eresztenek bennünket útnak. Általános várakozás közben estére, vacsora után ostáblázni ültek le a királyok és a királynék. A királyok és királynék elővették az arany- és ezüstérméket, amelyeket előtte való napon emlékbe kaptak Miksa császártól. Az asztalfőre maga a császár ült, és egy ládácska aranyat készített maga mellé. Az udvari emberek, főurak, papok tisztes távolból nézték a királyi mulatságot, csupán Gersei Pethő uramnak, a mi gyermekeink, Lajos és Anna kamaramesterének volt szabad az asztal mellett tartózkodni, hogy a játékban segédkezzen a gyermekeknek. Mária, jövendőbeli királynőnk olyan gyakorlottan pörgette meg az elefántcsont karikákat, mintha gyermekkorától fogva ezt csinálta volna. No, legalább lesz valaki Budán, aki majd a pénzeszsák főurakat néhanapján megkopasztja. Ulászlónk úgysem tudott kártyázni.

Ki mondhatná el örömünket, amikor a játéknak vége volt, a császár pénzesládája kiürült, és mi magyarok maradtunk nyertesek. Nyert Ulászlónk, Lajosunk, Annánk és jövendőbeli királynőnk, Mária is. Miksa császár és Zsigmond lengyel király voltak a vesztesek. - Most már valóban igyekeztünk haza, Budára.