6.
EGY JÓ ÖREGEMBER HALÁLA

Most már aztán javában ráértünk a lábunkat lógatni, miután Bécsből Budára érkeztünk.

Mintha mindenkit kicseréltek volna itt a bécsi szép napok után - hiányzott a gazdag házigazda, Miksa császár; Zsigmondnak, a lengyel királynak pedig többé hírét sem hallottuk, megaprehendált őkelme, miután Ulászlónk a bécsi játékban elnyerte volna néhány tallérját. Hát persze, a lengyel úr nem veszteni jött Bécsbe.

Királyom, Ulászlóm Budára érve, nyomban ágynak dőlt, mert mint mondá, csak most kezdi érezni, hogy mennyire kifáradt vala az öregembernek nem való dáridóban. Panaszkodott a gyomrára, a mellére, a lélegzetére, csak néha lehetett megvigasztalni, hogy nincs oka a búsulásra, mert hiszen fiát kiházasította, lányát férjhez adta.

- Igen, de mit ér az, ha a lányok nincsenek itthon, Budán, hanem az innsbrucki apácakolostorba vannak csukva?! - kiáltott fel panaszosan királyom, Ulászlóm, és öregember módjára keserves sírásra fakadt.

Hát az igaz, hogy a császár rendelkezésére a két kisasszonyt, Annát és Máriát az eljegyzési ünnepélyek végeztével nyomban batárba ültették, jóformán még csak el sem búcsúzhattunk tőlük, már viszik vala őket Innsbruck felé, sötét, szomorú zárdába, ahol majd bőségesen elmélkedhetnek jövendő életükről.

Mi talán még többet szomorkodunk vala Budán, mint a lányok a kolostorban, mert nekünk igazán elvitte a kedvünket a gólya, mióta a betegség beköltözött a palotába. Hiába jönnek vala a püspökök, a főurak a király látogatására, de még hiába mutatkoznak vala a bujkáló zsidók is a palota környékén, akik a régi adósságokat szívesen megtetéznék, ha a király egészségi állapota jobbra fordulna, mert ki tudhatja előre, hogy az ifjú királynak lesz-e majd kedve fizetgetni atyja kontóit? Királyomnak, Ulászlómnak már adósságot se volt kedve csinálni, pedig ezzel legszomorúbb napjaiban is fel lehetett vidítani.

- No - mondom -, vége a világnak - amikor felejtkezés céljából felkerestem rácvárosi barátaimat. - Nem jó dolog, amikor egy nagy fa kidőlni készül, mert maga alá temeti a kis cserjéket, bokrokat, hitvány fácskákat is, amelyek alatta békességben növekedtek.

Éppen március volt, a hó olvadni kezdett a budai hegyekben a hosszú tél után, az öregemberek mindenfelé hangosabban köhögnek a városban, mintha azt akarnák megmutatni, hogy nem mentek el a téllel, amikor csak nagy sürgés-forgás kerekedik a palotában, Bakócz prímás uram érkezett meg a szokásos hatszáz lovasával Esztergomból. A prímás nem sokat kérdezősködött, hanem egyenesen bement a királyhoz, aki betegágyából riadt tekintettel fogadta a hatalmas papot.

- Ulászló - kérdezte a prímás -, elkészültél a halálra?

- Szeretnék már az Úristen előtt állani - felelé összekulcsolt kezekkel uramkirályom, Ulászlónk, hogy mindnyájan sírva fakadtunk, akik a szobában voltunk.

Bakócz uram pap létére tudta, hogy kell ilyenkor folytatni a szót, amelyhez egyikünknek se lett volna ereje:

- Gondoskodtál gyámokról, helytartókról, tanácsadókról, akik majd fiad nevében vezetik az ország ügyeit, amikor te már nem leszel?

Ulászló ekkor a betegágyból felém vetette bágyadt tekintetét, és fáradtan így szólott:

- Mondd el, deák, mit csináltunk az álmatlan, hosszú éjszakákon, amikor mindenki aludt a palotában.

Erre a prímás öklelő pillantása elé léptem, elmondtam, hogy igenis gondoltunk a kis király jövőjére, mert titkon minden éjszaka leveleket írtunk. Íránk Miksának, a császárnak, aki Lajosunkat a trautmannsdorfi erdő szélén fiának fogadta, írtunk X. Leó pápának, írtunk Zsigmondnak, a lengyel királynak...

- Az ország rendei nem fognak beleegyezni az idegen gyámokba. Az ország rendei nem szövetkezhetnek senkivel Magyarország érintetlensége ellen. Itt a magyarok akarnak tovább is rendelkezni, nem pedig idegenek - felelé most Bakócz uram azon a gyönyörű hangján, amely túlemelkedik az orgona búgásán, amikor az oltár előtt megszólal.

Én majdnem a föld alá süllyedtem az idegenbe küldött levelek miatt, de királyom, Ulászlóm is nyugtalankodni kezdett a takaró alatt.

- Prímás, hagyjál békességben meghalni.

A papnak még dörgőbb lett a hangja:

- Nem hagyhatod itt az országot, amelyben annyi esztendeig uralkodtál, hogy itt a legnagyobb zavar maradjon utánad! Az ország rendei amúgy is gyanakodva nézik, hogy évek óta idegen frigyeket, idegen barátságokat kötöttél. Szapolyai csillaga fog felragyogni, és a Jagellók napja lehanyatlik.

- Mit tegyek? - kérdezte az öreg király, és fogai összevacogtak, keserves jajok szálldostak ki mellkasából, mintha minden szívdobbanása borzasztó fájdalmat okozna. Szemei kidülledtek, és keserű szemrehányással, haraggal nézett körül mindnyájunkon, akik életben fogunk maradni utána is. Irtózatos volt ebben az órában uramkirályom, Ulászlóm arca, hogy mindnyájan meghökkenénk attól az elkeseredettségtől, amely vonásaira telepedék.

- Mit tegyek? - kérdezte, és végső erőfeszítéssel felült ágyában az előtte álló prímás előtt.

- Tedd jóvá hibáidat! - felelé kérlelhetetlenül az érsek.

- Én hibát nem követtem el! - hördült most fel uramkirályom, Ulászlóm. - Mindig jót akartam, hamisság nem volt bennem azok irányában sem, akik megcsaltak, és a hátam mögött Dobzsénak gúnyoltak. Senkit meg nem ölettem, pedig az összes urakat ki kellett volna pusztítanom. Ah, mily botor voltam, hogy nem követtem dicső elődöm, Mátyás király útját az elszántságban és szigorúságban! Várakra, jószágokra, grófságokra kellett volna mennem, hogy erőt mutassak a konspiráló uraknak. Nesze neki, nesze neked! Vérnek kellett volna lábom nyomán járni, hogy megfékezzem ezeket a nyakas, alattomos, kaján, rosszlelkű urakat, akik a nemzetet szipolyozták. De én mindig csak jó, türelmes voltam. Mondd, prímás, mit bánjak meg itt a halálos ágyamon? A vért, amelyet nem ömlesztettem, a szegénységet, amelyben egész életemben részem volt, a megaláztatásban, amelyet a magyaroktól nyertem, és a még megalázóbb külországi barátkozást, amelyet éppen a magyarok miatt kellett keresnem?

Bakócz uram türelmetlenül legyintett a király szavai alatt.

- Egész életedben eladtad magad. Az kell, hogy nem lehetnek itt idegen gyámok, tanácsadók, fülbesugdosók a kis király mellett. Magyarokat bízzál meg ezzel. Erre kérnek személyemben az ország rendei. Nem akarjuk, hogy a fiad is koldus legyen, mint te voltál egész életedben.

Ki tudja, meddig tartott volna még az ördögűzés a haldoklóval, ha királyom, Ulászlóm nem int vala nekem, a szegény, térdeplő deáknak, és fülembe parancsot suttogott, írnék nyomban levelet, amelyben a kis király nevelő gyámjául kinevezi Bakócz uramat, Bornemissza János uramat, a kincstartót, György brandenburgi őrgrófot és Frigyes őrgrófot, aki itt királyi nagybátyja udvarában lengyeleskedett, különösen a lovasjátékokban volt nagy mester.

- Siess, diák, mert erőm elhagy! - suttogta a király, és én szaladtam végig a folyosón, anélkül hogy egyetlen pillantásom lett volna a folyosóra benyomakodó uzsorásokra, továbbá a papokat sem vettem észre, akik mind felgyülekeztek a király haldoklásának a hírére, és az öklüket rázogatták felém, mintha én lennék okozója valaminek.

(Nem felejtettem el, még az iramodásban sem, a király szemét, amely zöld és vérrel aláfuttatott volt, mint valami zöld saláta, amelyet piros káposztalevelekkel szórnak be. Az a régi jóság, amelyet valaha e szemben tündökölni láttunk vala, elbújt a megerőltetés véres erecskéi mögé, zöldbe, epébe, gyűlölködésbe.)

A levelet gyorsan megírtam, a király vonagló kézzel aláírta, a prímás zsebre tette, most már ott maradhattunk a haldokló mellett, aki a fal felé fordult.

- Dobzse! - mondta, mikor a félhold benézett a szoba ablakán, amarról délkelet felől, mintha csak Szulejmán szultán parancsából jött volna el kémlelődni a budai palotába, vajon meghalt-e már a magyar király.

Mi letérdepeltünk az ágy körül, és a haldokló imádságát mondogattuk, már ki hogyan tudta. A szövétnek lángját lengette a tavaszi szél, a király a takaró felett imára kulcsolta két kezét, a szemét lehunyta, és az arca, amelyen újra kinőtt a nagy, bozontos, ezüstös szakáll, mozdulatlan volt. Most legalább megláthattam, hogyan várja egy jámbor keresztény ember a halált. Nyugodalommal és szent áhítattal.

De most egyszerre csak felnyitotta a király vérrel aláfutott szemeit, és alig hallhatóan monda:

- Valaki jön.

Mi nem hallottunk lépteket sem az udvaron, sem a folyosókon, de hát bele kellett nyugodnunk, hogy a haldoklóknak élesebb a hallása, mint a miénk. Mert néhány perc múlva valóban sarkantyús lépések közelednek az udvaron, az őrség álmos hangjára rádörrent egy kemény hang:

- A királyhoz.

Már elérik a lépések a grádicsot, már a folyosón botorkálnak végig, és félelmetesen megállanak a küszöb előtt, mintha a kilincset keresgélné az éji vendég. Én keresztet vetek magamra, mert látom, hogy az ágyban uramkirályom felemeli fejét, amelyről azt hittük, hogy már semmi erő sincs benne. Felemeli a fejét, és úgy néz az ajtó felé, mintha onnan valami szörnyűséget várna...

Az ajtó felnyílik, és sárosán, fövegesen, köpönyegesen belép a szobába egy végvári vitéz, amint azoknak a futároknak volt szabadságukban a király elé lépni, akik fontos hírt hoztak.

- Nándorfejérvárból jövök - szólt a lovasember tompa hangon. - Piri pasa szüntelenül ostromolja a várat, mi pedig már kifogytunk mindenből.

- Hol a fiam, Lajosom? - kiáltotta a király hirtelen felülve az ágyban.

Valaki elszaladt Lajosért, akinek gyámjai nem engedték, hogy atyja dísztelen haldoklásának tanúja legyen. Mi többiek a királyhoz siettünk, mert a király kimászott az ágyból, és nagy fájdalmai miatt az ágy szélére kuporodott. Jobbról én öleltem át uramat-királyomat, balról az ismeretlen nándorfejérvári vitéz. A királynak zakatolt az egész teste, forró gőz ömlött belőle, a két térde táncolt.

- Jaj! - kiáltott fel, és kiugorva karjainkból, talpra szökkent, gyorsan megfordult sarkán, és összeesett az ágy előtt a medvebőrön.

Mire felkaptuk, már nem volt benne élet.

Így halt meg ágyon kívül az utolsóelőtti Jagelló, mintha kínhalálával előre példázná ama szomorúságokat, amelyek majd utána következnek.