7.
BUDÁRA HOZZUK A KIRÁLYNÉT
Én bizony már régen nem hittem
volna, hogy csak annyit is számítok a budai palotában, mint az a pókháló, amely
Ulászló óta maradt valamely sarokban, amikor megint csak rám mosolygott a
szerencse, ez a ledér, amelyről azt hivém, hogy örökre elhagyott.
Éppen tíz napja volt, amikor
szünetelt mindenféle udvari vadászat a hegyek között, sőt lovagjáték sem
akadt délutánra. Végre egy napot a tizenöt éves király palotájában,
gondolataiba merülve is töltött. Ennek a gondolkozásnak pedig az lett az
eredménye, hogy egyszer csak így szólott nevelőjéhez, Balbi professzor
úrhoz, akit a római pápa küldött a nyakára:
- Meg akarok házasodni. Elég volt
már a jegyességből. Azt akarom, hogy végre mellettem legyen Mária, akit
lelkemből szeretek.
Balbi, ez a ravasz pap, akit
mindenki titokban azzal gyanúsított az udvarnál, hogy gonosz ösztöneinél fogva
nem átallotta, hogy szemet vessen a szép, ifjú királyra is, kijött a király
szobájából, és táskás, préposti kezeivel felpofozott mindenkit, akit útjában talált,
különösen a szerencsétlen apródokat, akik mindig megkapták a magukét a kövér
perelőtől.
És mikor a kis király egyszerre
csak kezdett a szerelemről, a szépséges Máriáról ábrándozni, többé nem
lehetett őt még csak a hálóval való madarászásra se elcsalogatni, pedig
olyan madarászunk volt (egy öreg, mezítlábas, madártollas süvegű német),
amilyen talán még Szapolyai uramnak se. A solymárunk - egy lenge, bodros
hajzatú, poétás arculatú fiatalember - mindig megríkatta az asszonynépet, annyi
zsákmányt hozott a solymászásból. A visegrádi vízivárban, amelyet némelyek
Salamon tornyának is mondanak, dudálhatott a szél, a kürtök nem verték fel az
erdőség csendjét. A konyhamester illegethette magát a gyúrófájával,
amelyet a kard mellett viselt, a király nem törődött vele, a király
szerelmes volt.
Talán még a vadaskerti vadászat
volt az a mulatság, ahová el lehetett vinni a bánatos királyt, aki
legszívesebben egész nap ablakánál állott, és a budai hat-hét tornyokat
olvasgatta, mint már az atyja is cselekedte. A vadaskerti vadászatra ellenben
mégiscsak elment, mert itt nem kellett sokat mozognia, csak fel kellett állnia
egy olyan nagy kocsira, amelyre a magyar címer volt festve, és a kocsin állva
mindent lehetett látni az eseményekből. Kétöles palánkkal volt bekerítve a
térség, ahová már napokkal előbb az udvari vadászok behajtották a vadakat,
és kezdetét vette a vadászat. A kutyák és a vadászok behatoltak a palánkok
közé, és a szabad térségen, a király szeme láttára bántak el a vadakkal. Itt
döfték le a feldühített vadkanokat, amikor azok égnek meresztett sörénnyel meg
akarták rohanni a vadászokat. Itt kergették meg az őzeket, szarvasokat,
hogy néha órákba tellett egy-egy vén szarvas leterítése. A palánkon kívül víg
élet folyt, hordók álltak csapra ütve, lacikonyha mellett üldögélt az
asszonynép, a fáradt vadászok nagy kancsókat hajtogattak, a kutyák nagyokat
ugráltak az odavetett koncok felett. Néha csak az este vetett véget a
mulatságnak, de a király hazafelé menet már megint csak szomorú volt, hogy
megint csak a bánat jégkérge ült mindenkinek a szívére, aki őt szemügyre
vette.
Az én szívemen is komor jégkéreg
volt, nem tudtam nevetni azóta, mióta uramkirályom, Ulászlóm karjaim között
lehelte ki lelkét. Engem még a vadkan se mulattatott, amelyet elölről és
hátulról jól megtámadtak a betanított ebek, hogy a bugyogós ujjú vadász két
szűk nadrágos lábát megfeszítve, hosszú nyelű késével oldalról torkon
döfje a disznót.
Balbi prépost úr azonban hiába
verte az apródokat és más fiatalembereket, a király egyre azt hangoztatta, hogy
meg akar házasodni, mert unja az életét.
Nem volt mit tennünk - útra
kellett indulnunk Máriáért, ama innsbrucki kolostorba, ahol a hercegkisasszony
már évek óta várja, hogy valamikor érte jönnek. Az utóbbi időben tán még
nehezebb lehetett a várakozás, mert hírét vettük, hogy Anna lányunkat már két
hónappal előbb elvitte volt a kolostorból Miksa császár fia, Ferdinánd, és
meg is esküdött vele annak rendje és módja szerint.
Balbi prépost úr egy napon csak
kiadja a rendelkezést, hogy a deák, aki már járatos a külföldi utazásokban,
pakoljon és induljon vele ama messzi kolostor felé a jövendőbeli
királynőért. A deáknak persze nagy öröme tellett a parancs
végrehajtásában, mert a deák nagyon örvendezett vala, hogy Budáról elmehet,
ahol már a csatlósokat se tudták a maguk pénzéből fizetni, hanem a
brandenburgi gróf fizette helyettünk az utolsó várkapust is.
- Aztán vigyázzatok a királynéra,
nehogy útközben valami baja támadjon - szólt Lajos király búcsúzásnál, de a
tarisznyánkba elfelejtett útiköltséget adni.
Szerencsére ott volt a prépost -
az ilyen prépostnak, még ha idegen is Magyarországon, mindig van pénze. Azt már
ő tudja, honnan.
A prépost nagy orrú, vastag ember
volt, aki leginkább hintón szeretett utazni, mert neki nem volt olyan
sürgős a házasság, mint a királynak. Én hol a kocsis mellett üldögéltem,
hol meg gyalogosan baktattam, de mégiscsak elérkezénk Innsbruckba. Csupa apáca
meg pap lakta a várost, ugyanezért a bormérők a nyári időben legyeket
fogdostak, és nagyon csodálkoztak, amikor bort kértem.
Akkor már ott tétlenkedtek Miksa
császár emberei is. Dietrichstein gróf, Roggendorf báró meg a sehonnan el nem
maradható pap, Speranzi brixeni prépost, akikkel aztán körülfogtuk a magyar
királyné kocsiját, és Innsbruckból egyenesen Bécsbe mentünk, hogy Miksa császár
még egyszer elbúcsúzhasson az unokájától. Én azt gondoltam magamban, hogy ennél
a búcsúzásnál a császár átadja majd nekünk azt a kétszázezernyi magyar
forintokat is, amiket móringba ígért, de a császár nem hívatott se engem, se
Balbi Jeromos prépost urat. A prépost megint csak kénytelen volt a maga mély
zsebébe nyúlni, hogy az utat folytathassuk, ami nem ment minden megjegyzés
nélkül. Ámde a prépost olaszul káromkodott, ugyanezért nem érthettem meg
belőle egy szót sem. Bécsből hajóval Pozsonyba mentünk, Pozsonyból
Komáromba megint csak kocsin utaztunk.
A királyné akkor tizenhat éves
volt, és kíváncsian nézegetett széjjel Magyarországon, amelyet akkor látott
először. Szép nyári idő volt, a Csallóközben itt-ott még arattak,
búzakeresztek álldogáltak mindenfelé, és fegyveres emberek éppen akkor
hajtották be a pozsonyi prépostnak járó dézsmát. Balbi uram, mert éppen ő
volt a pozsonyi prépost, hangos kiáltozással buzdította az embereit,
érthetetlen nyelven káromkodott, amin a királyné sokszor nagyokat nevetett.
Találkozánk magyar nemesurakkal is utazásunkban, akik a nyári melegben is
mentében, dolmányban lovagoltak, fehér haj és fehér szakáll nőtt ki vala
vörös bor színű arculatukból.
- Itt mindenki ősz ember
Magyarországon? - kiáltott fel Mária királyné.
- Mióta ősz hajú fiatal
királyunk van - felelt Balbi prépost úr.
A magyarok kerek, fekete
medveszemükkel gyanakodva nézték az idegen kocsikat, de meg nem ismerik vala
Mária királynét, tehát még csak a süvegüket se billentik meg.
Máriának olyan fehér arca volt,
mint az oltárterítő, a haja pedig éjsötét volt. Ugyanezért csodálkozva
nézegette ezeket a vérpiros képű, fehér hajú embereket. A Csallóköz
álomvilága apránként elmaradozott mögöttük, a prépost úr is jól kiveszekedte
magát a dézsmásaival.
- Nem kell búsulni - mondta -, a
nagyszarvi kastélyban ebéddel vár Sárkány főispán.
- De hiszen ma péntek van! -
kiáltott fel a királyné. - Mi Innsbruckban pénteken böjtölni szoktunk.
- Nem kell búsulni - ismételte
Balbi uram a fogai között -, ez is csak amolyan böjtös ebéd lesz.
Hát így is volt. Sárkány Ambrus
uram a királyné tiszteletére felhozatott Szalából mindenféle rákokat, amelyek a
levest nagyon megkedvesítették. (Én, miután a konyhamestert igen jól ismertem,
egy szakajtóval tétettem magam mellé, az asztal alá a rákból, amelyet nagyon
jól lehetett ropogtatni.) Aztán volt mindenféle hal, amelyet a Dunából csak
kifognak a halászok, amelyeknek a nevét sem tudnám elsorolni. De volt viza is,
amely közönségesen csak a Fekete-tengerben szokott tanyázni. A királyné ezen
nagyon elálmélkodott.
- A tengeri halak felúsznak
Komáromig, mi aztán itt megfogdossuk őket - nevetett étvágyasan a
főispán, és boldog volt, amikor Balbi uram panaszképpen felemlítette, hogy
ezek a jóízű halak eljöhetnének Pozsonyig is.
Másnap este értük el hajóval az
óbudai partokat, ahol Batthyány Ferenc, Mosa László, Rétházi Lukács és más
nemesurak átvették tőlünk a királynét épségben, egészségben,
dicsőségben, olyan szépséges szépen, amilyen királynéjuk még nem volt a
magyaroknak. Látszott vala az óbudai kikötőben várakozó urakon, hogy nem
tudnak betelni Mária királyné szépségével, a szemüket dörzsölik, mintha
álmodnának, a sarkantyújukat verdesik, mintha valamit nem akarnának elhinni.
- A dunai szirén! - kiáltott fel
Rétházi uram, aki öregember létére megengedte néha magának, hogy hangosan
gondolkozzon.
Királyném, Mária ekkor, ezen a
nyári alkonyaton frájai és kisasszonyai közül kilépett a partra. Igen gazdag
ruházat volt a testén. Fején fekete bársonyból való nagy barett, amelynek
bélése aranyszövésű volt. Ruhája ugyancsak fekete bársonyból készült,
bő ujjú, aranysárga borításokkal. Patyolatinge ráncba szedve most is a
nyakáig ért, és a gallérja fehér volt, arannyal átszőve. A gallérjába
virágok voltak hímezve, valamint egy férfi és egy női alak. Nyakában
lelógó, vastag aranylánc, derekán aranyos öv, a kezében fehér kesztyűk.
A magyar urak csak meghökkentek,
mikor ezt a tüneményt partra szállani látták. A szakállukhoz, bajszukhoz
kapkodtak, mint már ilyenkor szokás.
Balbi uram, a pozsonyi prépost a
királyné oldalán ballagott.
- Itt Budán is minden férfi fehér
hajú? - kérdezte a királyné, a fehér bajszú magyaroktól meglepetve, és ijedten
a prépost karjára tette a kezét.
A prépost bólongatott.
- Az országban mindenütt Lajos
király uralkodik, így Budán is, tehát a magyarok fehér hajúak, mint maga a
király, akinek már tízesztendős korában mutatkoznak vala az apró fehér
fürtei.
- Különös - rebegte a királyné -,
hogy egy fehér hajú ember lesz most a férjem, amikor én egy nálamnál fiatalabb
gyermekkel jegyeztem el magam.
- A király sokat szenvedett -
monda a prépost, és papos mosoly ült a szájára. - Sokat szenvedett éppen
felségedért, akit nem láthatott.
Mária királyné most megállott, és
egy zománcos ékszert csatolt le nyakláncáról, amelyet a prépostnak nyújtott.
- Fogadja el az egyház javára.
Szegény Lajos, én mindig gondoltam rá.
A hajóhídon kardcsörtetve jöttek
a király kiküldött urai. Fehér szakálluk tündökölt a nyári alkonyatban.
|