8.
A KIRÁLYNÉ PÉNZT KERES
Hát volt már királynénk, csak
éppen pénzünk nem volt. Néha még annyi se, mint az öreg király alatt, aki
valamely úton-módon mindig tudott magának meg udvartartásának valamely ebédet
szerezni, ha másként nem, meghívatták magukat vendégségbe.
Én már csak olyan ember vagyok,
hogy nem törődöm azzal, ha a csizmám rongyos, a ruhám pedig úgy éget, mint
a szégyen, de ebédelni mindennap szeretek, mert aki nem ebédel, az nem ember.
Azt könnyen megkörnyékezi mindenféle betegség, csüggedés, csalárdság, hamisság.
Az éhes ember hazudja a legnagyobbakat.
Most már nagyon ritkán
ebédeltünk...
Igaz, hogy a királynak,
Lajosunknak és a királynénak nem nagyon volt erre gondolata, mert hiszen
ők napestig aludtak, de annál többet szomorkodtunk mi, régi udvari
emberek, akik még Ulászló urunk alatt se maradtunk éhkoppon. Zavartuk is
Bosnyák Mátyást, akkor konyhamesterünket, hogy kérne pénzt vagy alamizsnát a
Budán tartózkodó főuraktól és főpapoktól, hogy harangszóra legalább
megteríthessünk. Az ügyes szakács egyszer a pécsi püspöktől száz márkát
hozott. Nyomban levágattunk egy hízott tulkot. Bort hozattunk a Rácvárosból, és
nagy dínomdánomot csaptunk, amelynek csak az este vetett véget, amikor
népesedni kezdett a palota, készülődés történt az esti tánchoz.
Akkoriban Brandenburgi György
őrgróf úr, a királyi palota főrendezője nem tudott aludni a
kísértetektől és lidércnyomásoktól éjszakának idején - vénecske volt már a
főúr -, ugyanezért éjszaka mindenkinek ébren kellett lenni a palotában, a
királynak és a királynénak is. Igaz, hogy Brandenburgi hálás volt ezért, hogy
éjszaka segítettek neki a virrasztásban, talán ötször is tálaltatott egy
éjszaka szakácsával, bor és mulatság mindig volt bőségesen. Vén korhely
volt az őrgróf, aki semmit nem sajnált magától, se a táncot, se a szép
lányt, se a jó falatokat, mert az volt a szavajárása, hogy amúgy is csak
egyszer élünk. Mit tehetett Lajos királyunk, ha napjában mégiscsak jól akart
lakni, mint hogy engedelmeskedett főudvarmestere akaratának. Mert estére
volt mindig pecsenye az asztalon, mintha valami varázsló lett volna
Brandenburgi.
Máriánkról, királynénkról már
Bécsben hallánk, hogy nagyon szeretett enni-inni, szívesen nyújtózkodott hát
napestig ő is az ágyban ama jó vacsora reményében. A budai kereskedők
már amúgy sem adtak hitelbe semmit, legfeljebb zálogra, ami mindig kevesebb
lett. Ha Lajosunk, szegény feje, felébred vala napközben, mindig csak arról
tanácskozik feleségével, kitől és hogyan lehetne pénzt szerezni.
Királynénk, Mária ilyenkor néha hangosan kiáltozott, hogy elsomfordáltunk az
ebédlőből, nehogy a királyi szobákból hallatszó szavakat megértsük.
- Én Németalföldről jöttem
ide, ahol minden polgárnak háza és vagyona van. Ott csinálják a brabanti
csipkéket és a flandriai tapétákat. Posztót és vásznat. Ott veszik az angolok
és spanyolok a hajóiknak való árbocfákat. Mi áruljuk a legjobb paripákat és a
heringeket. A legkisebb házban is ezüsttálak, velencei edények állnak a
pohárszékeken. Az asszonyok génuai vászonba és atlaszba öltözködnek. Ebédre
mindenütt van pisztráng, lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, füge, datolya,
narancs, és a bor Ciprusból jön. És mit találtam itt? Lovagokat és megint csak
lovagokat, akik mindig azt hiszik, hogy a középkorban élünk. Olyan hosszú
sarkantyúkat hordanak, hogy majd kiverik egymás szemét. Ennivalója pedig a
királynak sincs. Ha nem szeretnélek, bizony régen itt hagytalak volna. De
szeretlek, te szegény árnyékkirály.
No, most aztán Lajosunkon volt a
sor, hogy a fejét törje, kitől kellene pénzt kölcsönözni, hogy legalább a királynénak
adhasson pénzt, ha már senkinek sem adhatott.
A királlyal délután néha
elbújtunk olyan szobában, ahol senki sem akadhatott ránk. A király bízott
bennem, mert elégszer mondtam tanácsot az apjának, amikor a koronához tartozó
jószágokat pénz hiányában megterheltük. Zálog volt Budán, Pesten, Kassán,
Pozsonyon, Nagyszombaton, Bártfán, Eperjesen, Sopronon. Kölcsönt vettünk
Óbudára, Esztergomra, Szebenre, Szegedre, hogy a jó Isten bocsássa meg a
bűnömet. Zálogba tettük a kunokat és jászokat - képzelem, milyen nagyot
néztek ezek a keményfejű emberek.
- Pénzért kell írni, deák - monda
a király, és ilyenkor a hangja megint csak nagyon hasonlítgatott ama márkiéhoz,
aki azért növesztette meg a szakállát, mert azt hitte, hogy abban van a
zsidóknak az ő nagy pénzcsináló tudományuk. Lajosunknak még csak
kétcsimbóknyi szakálla volt, nem alkalmatos arra, hogy valaki is tépegesse gond
miatt.
- Kért az apám pénzt a pápai
nunciustól, Burgiótól? - kérdezte a király.
- Kért - feleltem -, harminckét
forintot vissza is fizettünk neki, amit futárokra adott kölcsön.
- Kért pénzt az apám kölcsön
Fortunátus Imrétől, a Fuggeroktól, a budai zsidó hitközségtől?
- Mindenhol ott vannak a
leveleink.
- Hát a pannonhalmi
apáttól?
Megcsavartam az
emlékezetemet.
- Attól nem kértünk.
A király erre rendelkezett,
hogy nyomban írnék levelet Máténak, a pannonhalmi apátnak, háromszázhúsz forint
kölcsön érdekében, mert a király szerette azokat a számokat, amelyek nem
végződnek kerek összeggel.
- Papnak van pénze. Kösd le
neki a tolnai adókat.
Írtunk még más leveleket
is, mert a király leginkább levélben szeretett kölcsönkérni. Kértünk pénzt
Széchy Tamástól, Eperjes, Korpona, Kolozsvár és más városoktól. Némelyek
küldtek, némelyek nem küldtek. Nem rajtam múlott, mert nagy gyakorlatom volt a
kölcsönkérő levelek írásában. Még Ulászló urunktól tanultam.
Bakócz prímás urammal már
könnyebb volt a dolgunk. Nála becsaptuk a királyi udvar ezüstkészletét. Jött is
a kölcsönpénz, mint a karikacsapás.
Egyszer amikor javában
írnánk a kölcsönkérő leveleket, csak benyit ám a szobába Mária királyné,
és rajtacsíp, amikor éppen a pozsonyi vámot meg a máramarosi sóbányákat vetjük
zálogba Salamon Imrénél, akit neveznek vala Szerencsésnek is.
- Uram, királyom, szívesen
jótállottam érted idáig is minden adósságodban - kezdte a királyné -, de most
már elég volt a sok jóból. Eleget gyötrődtél, szenvedtél, gondolkoztál,
hogy még a fáklyatáncnál sem lehetett hasznodat venni, az étvágyad pedig
veszedelmesen csökkent. A kisasszonyaim már azt mondogatják, hogy valami nagy
teher nyomja a lelkiismeretedet, azért böjtölsz olyan napokon is, amikor
böjtölni nem kellene. Már fehéredik a szakállad is, mint valamely öregemberé.
Pedig még tizennyolc esztendős se vagy. Ezentúl majd én veszem kezembe a
dolgokat, eleget tanultam a flandriai kereskedőktől. Deák - fordult
most hozzám az égi tünemény -, ezentúl csak azokat a leveleket szabad
elküldened, amelyeket én is lepecsételek a gyűrűmmel.
- Máriám! - rebegte
királyom, Lajosom, és megcsókolta azt a kezet, amelynél szebb nem volt egész
Flandriában.
- Most majd én fogok pénzt
szerezni! - folytatta a királyné, és előhozatta az ostáblajátékot, hogy
néhány fordulót játsszon Lajosunkkal.
Én futamodtam az
ebédlőbe, mert már hírét hallottam, hogy Csehországból pénzt hoztak a
követek, ugyanazért valamely ebédre is van kilátás, ha ugyan az udvarmesterek
el nem lopták az egész pénzküldeményt, amint ez már szokásuk volt.
A királyné két délután
ostáblázott királyommal, Lajossal, amikor is sokszor elhajtják maguk
mellől a Brandenburgi őrgróf követeit, akik a vacsorához vagy a
fáklyatánchoz vagy a színielőadáshoz invitálták őket. Csak egy hosszú
szakállú innsbrucki embert tűrnek meg maguk körül. Az innsbruckiról hamar
kitudódik, hogy bukott kereskedő, aki darab ideig börtönben is ült a
hazájában. Most pedig azért jött Budára, hogy a királyné vagyonát rendbe
szedje. No hiszen, lesz is majd baja a budai tiszttartóval, aki évek óta nem
számolt el sem Visegráddal, sem Solymárral, sem a Megyerig tartó szigettel, de
Kos- és Csepel-szigetekkel sem. Bornemissza uram is dúlt-fúlt mérgében, mert
nagyon sok királyi kötelezvényt, miután azt előbb betisztátlanítja, vágott
a hitelezők arcába, mikor fizetésre került a sor. Az innsbruckit
néhányszor jól megdögönyözték a Rácvárosban, a főurak gyakrabban jönnek
vala a palotába a maguk palotáiból, hogy hírmondást halljanak az innsbrucki
kereskedő szándékairól, terveiről. Sok sötét arcot látni a folyosón,
különösen a püspökök barátai közül.
Uram, káplánom, Szerémi
György is kifakadt:
- Kíváncsi vagyok, hogyan
akar az a nő pénzt keresni, akit a rendek hallatára maga Verbőczy
uram is latroculának, magyarán latornőnek nevezett az
országgyűlésben! Jobb lesz, ha gyorsan visszamegy a "csibefalók"
városába, amíg a magyar urak el nem veszítik a türelmüket.
Ámde királyném, Máriám most
már hangosan hirdeté vala, hogy majd rendet csinál a budai palotában. Elég volt
a koplalásból, a tolvajkodásból. Három férfi volt ebben az asszonyban.
No, hát nemsokára
elkövetkezett a rendcsinálás ideje, amikor megérkezett Rómából VII. Kelemen
pápa levele, aki megengedte, hogy a budai templomok egyházi kincseit a szegény
magyar király kölcsönbe veheti a maga udvartartásához. A budai elöljárók
nyomban tömeget küldenek vala a palota elé, amely hangosan kiáltotta, hogy a
pápai nunciust és a velencei követet nyomban el kell kergetni Budáról, mert
csak ők járhattak közbe a pápánál. Brandenburgi György őrgróf, aki a
mulatozás mellett szerette a könnyebbfajta csetepatét is, hatvan lovasát a
kiáltozókra küldte, mire nagyon csendes éjszaka következett Budán.
- Most pedig talpra
mindnyájan! - kiáltotta el magát éjfélkor királyném, Máriám, amikor a
fáklyatáncban szünet volt. - Hozzuk el az ölünkben, a hátunkon az egyházi
kincseket, mielőtt azokat a papok eltüntetnék a budai rejtekutakban. Én
parancsolom, Mária, Magyarország s Csehország királynéja, Miksa császár
unokája. Pénzt kell szerezni a királynak!
Királyom, Lajosom csak
álmélkodva nézte darab ideig, hogyan kerekednek fel a táncosok, udvaroncok, a
lehűtők, a semmittevők, a kóborgó lovagok, a színészek és a
királyné kisasszonyai, akik eddig különböző függönyök megett
rejtőzködtek, megfelelő férfitársaságban, hogy a királyné parancsának
eleget tegyenek. Elöl szaladt kivont karddal ama Brandenburgi őrgróf, aki
soha életében nem volt elrontója a jó tréfának. Mögötte mindazok a németek,
akik királynénk után apránként Budára szivárogtak. Vidám kenyérpusztítók, akik
mindig jókedvűek voltak. Tán akkor is, midőn meg kell halniok.
Én uram, királyom mellett
maradtam a palotában, amelyet ebben az órában nem őrzött senki. Uraság, vendég,
szolga, testőr a budai templomokat járta, hogy az egyházi kincseket az
éjféli órában összeszedjék... A pápa megengedte.
Hajnalban egy tárházra való
ezüst volt együtt a királyné lakosztályában. Én nem láttam, mert ilyesmit nem
szeretek nézni; ahány kehely, keresztelőmedence ezüstből volt Budán,
azt elhozták.
Korán reggel, mielőtt
a királyné aludni ment volna, megjelent a palotában az innsbrucki huszonöt
némettel, akikről később tudtuk meg, hogy tanult pénzverő
legények. A legények zsákokba rakták az ezüstöt, rezet, vasat, és elvitték a
királyné házába, a Keresztelő Szent János utcába.
Így kezdődött a
pénzhamisítás.
|