9.
A KIRÁLYNÉ RENDET AKAR CSINÁLNI

Mondom, a pénzcsinálást a Keresztelő Szent János utcájában kezdtük, ahol Mária királynénk házat örökölt vala az apósától. Jó nagy ház volt, megfelelő pincével, amely pince nagyon alkalmas lett volna arra is, hogy benne borosedényeket elhelyezzünk. De inkább pénzt vertünk.

Mária királyné egyszer estefelé így szólt hozzám:

- Te vén deák, te ismerheted a házat, amelyet apósomtól örököltem. Szeretnék oda titkon ellátogatni. Hadd nézzem meg, mit csinálnak a pénzverőim.

Királyném parancsára nyomban talpon voltam.

A királyné bő kapucinus köpönyeget és nagy karimájú kalapot tett a fejére, elindultunk a kerten át alkonyattal.

Buda szép város volt, még Mátyás király építtette szépnek. A királyné akkor járt először gyalogosan a városban, jobbra-balra nézegetett, és minden palotáról megkérdezte, hogy vajon az kié volna. Szalkay László uramnak, az egri püspöknek több palotája is volt egymás mellett, mire a királyné csendesen ezt mondta:

- Úgy tudom, hogy kancellár uramnak csak egy gazdasszonya van. Az a bizonyos Heléne, akit Csehországból szöktetett el a Brandenburgi, akitől aztán Budán szöktette el a hölgyet Szalkay uram. Minek Helénének ennyi palota?

Erre én bizony nem tudtam válaszolni, mert sohasem ismertem az asszonyok gondolkozását.

Így érkeztünk el a házhoz, a Keresztelő Szent János utcába, ahol az előre várható nagy kalapálás helyett csendesség fogadott bennünket. Még csak annyi zaj sem volt a királyné pénzverőműhelyében, mint egy falusi kovácsműhelyben.

- Mi dolog ez?! Nem veritek a pénzemet? - kérdezte lángoló szóval a királyné az innsbrucki bukott kereskedőt, amikor az valahonnan előkerült.

A bukott kereskedő, akire a pénzverés volt bízva, malmot csinált a két kezéből.

- Mindennek Szalkay uram az oka. Ő tette gonosz hírűvé pénzünket, kisütvén róla, hogy több benne a réz, mint az ezüst. Öt pénzünkért csak egy Mátyás-pénzt adnak Budán. A kereskedők még azt is megtetézik, mert ők csak harminckét pénzünkért adnak öt Mátyás-tallért. A külföldi kereskedők, akiknél pénzünket elhelyezni akartuk, százötven pénzünkért kínálgattak egy régi magyar forintot. Abba kellett hagyni a pénzverést, mert ráfizettünk minden éremdarabra.

- Hát már én nem csinálhatok semmit szerencsével? - fakadt ki királyném, és nagyon szomorúan sietett vissza a palotába, hogy alig tudám őt követni.

A bástyánál éppen Szalkay László urammal találkoztunk, aki ott esti sétálgatását végezte, mert szeretett jó étvággyal leülni a vacsorájához. A kancellár szép derék ember volt, de mégis inába szállott a bátorsága, amikor a királyném ezzel a szóval fordult hozzá:

- Mondja csak, püspök uram, mi baja van magának az én pénzemmel?

Szalkay uram nagyot nyelt.

- Nálunk, Magyarországon, a királynék nem szoktak pénzveréssel foglalkozni.

- Átengedik azt a kancellárnak - tódította gúnyosan királyném.

Szalkay uram ravasz róka módjára sunyított és kertelt:

- Királyné őfelsége eddig megelégedett a maga cserebere üzleteivel. Eladta az egyik falat, vett helyette másikat. Tenyésztett Féltoronyban ménlovakat, amelyekért nagy árat adtak külföldön. Piacra küldte a vadászzsákmányt, amit a Buda vidéki vadászatoknál ejtett. Belátom, hogy Magyarország királynéja nem árulhat tojást a budai piacon, hogy konyhapénzre tegyen szert, de a pénzcsinálást mégiscsak jobb a férfiakra bízni, azok értenek hozzá.

- Én gyermekkorom óta önálló vagyok. Unom ezt a tétlenséget itt Budán! - lángolt fel megint királyném szava.

- Én ugyan az ország kancellárja vagyok - felelt alattomos ravaszsággal az egri püspök úr -, de azért kellő engedelemmel tanácsot adok a királynénak is. Tegye felséged ugyanazt, amit azelőtt tett, amikor az ifjúi temperamentuma nem unta a palotabeli unalmat. Keljen útra felséges férjével Csepelre, Zsámbékra, Visegrádra, ahova olyan nagyon szeretett járni. Ott van Pozsony, Magyaróvár, Diósgyőr, ahol kastélyai, várai vannak a magyar királynénak. Sehol úgy nem lehet solymászni Magyarországon, mint Csepelszigetén. Királyné őfelségének mindig kedvezett a szerencse a karmos madárral.

Királyném most szembefordult a bástyán a kancellárral. Körül mély csend volt már Budán, a tornyok elmondogatták a maguk hangos mondókáit, most a csillagok szikráztak néma nyelvükön. Mint a csillagpor, úgy világított a királyném szava:

- Akármit ravaszkodnak, ármánykodnak a magyar urak, nem engedem tönkretenni a királyt. Ne felejtsék el, hogy én Csehország királynéja is vagyok. Hatalmam van Prágában is. Meg fogom menteni a királyt! Még az én életem árán is.

Ó, hogy szerettem volna akkor térdre borulni királyném előtt, és a ruhaszegélyét megcsókolni! De én csak szegény szolga voltam, akinek az esti sötétségben majd a palotába kell kísérendni királynéját.

Az egri úr azonban nem engedett, makacskodva rázogatta a fejét.

- A királyon nem lehet segíteni! Tisztában kell lenni ezzel, mielőtt bármire elhatároznánk magunkat. A minap itt járt Budán a császár, a lengyel király és az osztrák főherceg követe, három olyan lovag, akik más királyi udvaroknál is megfordulnak, s egyértelműleg konstatálták, hogy amíg királyunk korban fejlődik, szellemileg hanyatlik. Meg van rontva erkölcseiben. Udvarnokai nem tisztelik, és nem félik. Bárki szabadon beléphet akkor is a királyhoz, amikor az mezítelenül tartózkodik szobájában. A tanácsüléseken szórakozott. A templomban nem imádkozik. Vadászatok, mulatságok foglalják el egész idejét.

- Lelkem, jó uram, szegény Ludovikuszom! - tört fel most a királyném hangja, mint a megsebzett madáré, és hátat fordítva a kancellárnak, a palota felé sietett, hogy alig tudtam követni kapucinus köpenyegét, amellyel elfödte arcát is. Én pedig azt gondoltam, hogy régi királyaink alatt már javában el volna választva az ilyen egri úrnak a feje a törzsétől, aki a királyáról így beszél.

Ámde a palotába érve, csakhamar gondolataim támadtak. A király orvosa, ama nagy szakállú, nagy bajszú Wirth György kidülledt szemével baljóslatúan sietett végig a folyosón.

- A király rosszul van. Hírek érkeztek a végvidékről! - súgta a fülembe egy alabárdos, akivel a Rácvárost szoktuk látogatni.

Mire a konyhába értem volna, hogy vacsorámat biztosítsam a sok léhűtő elől, aki szokás szerint a konyhai folyosón várta az ételek megfövését és megsülését, már tudtam is a rossz hírt, amely királyomat ágyba döntötte: a török szultán kétszázezer emberrel átlépte a Szávát, Nándorfejérvárt körülkerítette.

- Óó - hallottam a gombócevőket (mert éppen az volt vacsorára) -, nem olyan veszedelmes az a kétszázezer török! Ezer magyar széjjelkergeti az egész hadsereget.

Csak éppen a konyhamester, aki régi jó barátom volt, és tudott mindenről, ami az udvarnál történik, súgott valamit a fülembe, amitől karikát hányt a szemem.

- Szathmáry György uram, akinek a legtöbb aranya volt Budán, a nándorfejérvári futár megérkezése után nyomban nagy ládákat küldött a budai Fuggerokhoz, hogy azt németországi rokonaihoz továbbítsák. Azonképpen Szalkay László uram is pénzt pakolt egész nap. Valahová elküldte ő is a tallérjait. Talán Csehországba, ahonnan gazdasszonya, Heléne asszonyság származik.

Bizalmas suttogásomat a király ajtónállója zavarta meg. Jönnék azonnal a királyhoz szerszámaimmal, pedig még hozzá se nyúlhattam ahhoz a sütőben piruló kacsához, amelyhez már tegnap magam készítettem el az ugorkasalátát.

- Vigyázz a kacsára! - súgtam a konyhamester fülébe, és a királyhoz siettem.

Szegény Lajosunk bizony rossz bőrben volt. Haloványfehéren, zilált hajzattal, könnyben úszó szemmel feküdt nyugágyán. Egyik oldalán az orvos állott, másfelől Mária királyném.

- A nádort, a kancellárt, az urakat mind ez ideig hiába vártam, majd magam diktálom azokat a leveleket, amelyeket még az éjjel el kell küldened a pápához, aki egyetlen jóakarója Magyarországnak, V. Károly császárnak, leghatalmasabb rokonomnak, Zsigmond lengyel királynak, atyai jóbarátomnak, sógoromnak, Ferdinánd osztrák főhercegnek, a felsőlausitzi rendeknek, akik idáig híveimnek mutatták magukat. Írd meg mindegyik levélben, hogy a király jobban fél a magyarországi törököktől, mint a törökországiaktól, ezért kéri segítségüket. Írd meg, deák, hogy a király maga hajlandó fejét és személyét feláldozni, hogy országán és népén segítsen. A király elmegy a török ellen, még egy szál köntösben is. De védelmet kér a magyarok ellen, akik csak az ivásban, emberölésben, pénzgyűjtésben serénykednek. A nádor ellen, aki reggeltől estig és estéről reggelig részeg... Írjál Luther Mártonnak, a hitújítónak, Németországba, hogy eltöröljük azt a törvényt, amelyet a lutheránusok megégetésére hoztunk...

Királyném, Máriám ekkor felemelte liliomszár-kezét.

- Ezzel a levéllel várjál még, deák.

A király megadással bólintott.

- Hát várjunk!

Mintha csak boldogult atyját, uramat, királyomat, Ulászlómat hallottam volna ebben a percben, aki azt mondja: "Dobzse!"

Hát várjunk! De jött az öreg Bornemissza uram, Mátyás király korabeli mentéjében, és jelenti, hogy itt vannak a Szent György napi országgyűlés kiküldött követei, akik be akarnak tekinteni a királyi kincstárba, és vizsgálat tárgyává akarják tenni a kincstárnok számadásait.

- Én szívesen felnyitom előttük a kincstárt - monda az öreg Bornemissza -, mert abban ugyan nem találnak egy tallért sem.

- Eb ura fakó! - kiáltott most Mária királyném, aki német asszony létére ezt a magyar mondatot tudta legjobban kimondani. - Te megmutathatod nekik a lyukas zsebedet, de az én háztartásomhoz semmi közük! Hol van azoknak a követeknek a megbízólevelük?

Bornemissza uram átadta az írást. A királyné az ablakhoz ment, miután elkérte tőlem a tintába mártott kalamust. Ott nagy, verébfej betűkkel a papiroson keresztbe írta:

- Unus Rex, unus Princeps!

Egy király, egy fejedelem. A nemességnek nem szabad a király kincstárába nézni, mert az üres.

Hát ilyen a világi élet sorja. Égett a háztető a fejünk felett, mi pedig még sokáig mérgelődtünk a haszontalan nemesség tolakodó kíváncsiságán. Különösen Bornemissza uram csóválta nagy, mohos szakállát. A nagy mérgelődésben csaknem megfeledkeztem a kacsapecsenyémről, valamint a levelek megírásáról.