10.
SÁPADT ÚT MOHÁCS FELÉ

Pénteki napon indultunk el Budáról a török ellen, mert ezt a böjtös napot javasolták a papok, valamint királyném, Mária is szerencsés napjának mondja a pénteket. Ámde én, szegény diák, már kora gyermekségem óta ellenséges napnak tekintem a pénteket. Mennyi száraz babot kellett ennem a kolostorokban!

Csepelig még csak derekasan haladtunk, mert velünk volt királynénk is, aki egész idő alatt a király mellett ült a naszádban, és annak kezét fogta. Ha egy ilyen kéz nyom bátorítást a férfi kezébe, akkor a vesztőhelyre is nyugodtan lehet elmenni.

A csónakosok szomorú nótákat danoltak. Mint már az ilyen vízi emberek szoktak. Én nappal is - fene meleg volt Szent Jakab hava ebben az esztendőben - hideget éreztem a hátamban, amikor ezeket a nótákat hallottam. De beteg voltam attól is, hogy a királyném egész úton nem vette le a szemét a királyról, mintha örökre emlékezetébe vésni akarná királyom arcvonásait. Királyomnak a szakálla már javában göndörödött, bozontoskodott, mint akár az apjáé, mert borbélyt nem engedett magához az utolsó hetekben. Valahogyan megnőtt az orra is, mint a holtaknál szokás. Talán mert beesett lett sápadt arca.

A királyné fogta a király kezét, és a király hallgatta, hogy mit beszél az asszony:

- Ne félj, nem történik távollétedben semmi, csak jó. Thurzó Elek urammal meg Szalaházy püspökkel, akiket őrizetemre hagytál Budán, majd elbánok. Rendbe hozom a háztartást, kitakarítom a palotát ellenségeinktől, meg aztán ezek közül a bőrükben nem férő magyar urak közül is otthagyja egypár a fogát a csatában, minden kincsüket, jószágukat nem vihetik a másvilágra.

- Ne bántsd a szegény magyarokat - felelé az uramkirályom -, régen megbánták ők már azt, amit királyuk ellen vétettek.

- De én asszony vagyok, nekem nem kell nagylelkűnek lenni az ellenségeimmel szemben, mint ezt ti férfiak prédikáljátok. Én majd megfizetek nekik, ha másképpen nem, a tíz körmömmel, azokért a bántalmakért, amelyeket magyar királyné koromban Budán szenvednem kellett. Hej, urak, ti pénzeszsákok, ti püspökfalattól és hegyaljai bortól részegeskedők, ti gőgösök, akik a vadászebetekkel jobban bántatok, mint királyotokkal, majd jön még kutyára dér! Te csak azon igyekezz, hogy minél hamarabb hazakerülj Budára. A régi kályhafűtő sem lesz a helyén... Nemhiába vagyok a sváb császár unokája.

A naszád végében, a két könyökömre hajtva a vén fejemet, hallgattam királyném beszédét, mert azóta, mióta a hadjárat megindult, mindig a király közelében kellett tartózkodnom. Néha még sötét éjfélen is eszébe jutott neki vala, akihez segedelemért lehetne fordulni. Erdélyi vajda, erdélyi püspök, horvát bán, Ferdinánd, akik bizony nem sokat törődtek a mi nagy bajunkkal. Ámde vadászatok, mulatságok sem űzik el vala a kísérteteket királyom lelkéből. Leveleket kellett írnom még a visegrádi erdőből is, a vadkan elejtése után. Pedig ez az idő valóban nem arra való. Királyom, Lajosom éppen úgy kedvelte a levélírást, mint régi királyom, Ulászló. De az öregúrnak csak kölcsönkérési gondjai voltak. Pénzt mégiscsak könnyebben kaptunk kölcsönbe, mint sereget valahonnan a külországból.

Most is, alighogy elszundítottam volna a naszád végében, csak szólít ám királyom testőre, Kiskállói Vitéz János, aki Szabolcs megyéből jött, hogy a királyt a hadjáratba elkísérje. Levelet kellett írnom Ferdinánd főhercegnek - ágyúkért. Honnan vegyen ágyúkat Ferdinánd?

Tudtam, hogy Csepelen sokat fogunk sírdogálni, mert királyom nem engedte meg, hogy királyném útjában őt tovább is elkísérje. Szegedi Antalnak, a tábori prédikátornak és Ferenc-rendi apátnak kellett közbelépni, a káplánokkal együtt, hogy a királyt a királynétól el tudják választani.

- Sohasem látlak többet! - jajgatott királyném, amikor a papok nagy nehezen lóra ültették Lajosunkat.

Majláth István, a király étekfogója oda is szólott Horváth Gáspár királyi istállómesternek, hogy így járnak mindazok, akik asszonyt hadba visznek.

A királyné kendőjével sokáig integetett eltávolodó férje után, talán a folytonos hátranézegetés is volt az okozója, hogy a király nem vigyázott lova kantárjára, és a paripa az útban gödörbe lépett. A király leesett a nyeregből, a megsántult lovat pedig nyomban ki kellett irtani. Estvére Ercsiben a konyhatűz körül sokat beszélgettünk erről a dologról. Senki se merte jó ómennak mondani.

Most már lassabban mentünk. Az a háromezer ember, aki velünk jött, bizony nagy port vert fel a kánikulás országúton. Csak úgy találomra lehetett megmondani, hogy merre járnak az esztergomi érsek bandériumai. A felszálló porfellegben csupán a külföldi szerzetesek lobogói látszottak, akik olyanformán jöttek el messzi zárdáikból Magyarországba, mintha búcsúra jönnének; igaz, hogy mindegyiknek kard volt az oldalán.

Reggel a király gazdámat, káplánomat, Szerémi Györgyöt hívatja sátorába, és azt mondja vala neki, hogy nagyon rossz álma volt a királynéval. Hiába mondja neki káplánom, hogy ez mindig így szokott lenni fiatal házastársaknál, a király csak a kezébe hajtja a fejét, és tovább aggódik feleségéért. Végre aztán káplánom azt tanácsolja a királynak, hogy a derék Oláh Miklóst ültesse lóra, küldje el a királynéhoz Budára, hogy az vigyázzon biztonságára. Ezután nyugodtan utaztunk Pentelén, Dunaföldváron, Pakson, Tolnán. A királynak az álmai megjavultak. Igaz, hogy reggeltől estig kifárad a nyeregben, pedig alig megyünk négy mérföldet egy nap alatt. Napról napra sápadtabb az arca, amikor előjön sátorából. Enyingi Török, akivel ismeretségben vagyok még Ulászló uram idejéből, elmondja, hogy éjszakai testőrködési idején hallja, amikor a király álmában olyan panaszosan kiáltozik, hogy ő már sokszor kivont karddal akart nekimenni a kísérteteknek, de félő, hogy a király sátra körül bolyongó lelkek között a királyné lelkét is kettéhasítaná.

De azért csak utaztunk tovább, habár a tábori konyha nagyon megromlott. Régi barátom, a konyhamester ugyan esküdözött, hogy most is ugyanazokkal a szakácsokkal, kuktákkal, inasokkal főzeti az ebédet és vacsorákat, mint Budán, de én sok mindennek a hiányosságát kezdem vala érezni. Nem olyan fűszeresek többé a királyi konyha ételei, mint Budán megszoktuk, mikor minden este bál volt a palotában.

- A szájad íze romlott el, vén szamár - mondja konyhamester barátom. - A társzekerek a hadiszerszámokkal, ágyúkkal, lőszerekkel, felszerelésekkel ugyan messzire elmaradtak tőlünk. A hajók is csigalassúsággal jönnek utánunk, de a konyhára, pincére én vigyázok. Kérdezd meg a mi urainkat, hogy melyik nem rakta tele a bendőjét éjszakára, és melyik nem lett részeg a boraimtól?

No hiszen, részeg ember volt elég, még agyon is verdesték egymást, amikor összeperlekedtek. Hetykeséget és bolondságot ad az emberbe a borivás. Én mindig mértékletesen ittam, mert természetem olyan, hogy elbírja a bort.

Mohácsnál aztán találkozánk a kalocsai érsekkel, Tomori úrral, aki nagyon felkavarta még azt a kis étvágyunkat is, amely a hadba vonulás óta megmaradt. Ez a barát, aki komiszabb posztóból varrott csuhát hordott, mint a legrongyosabb szerzetes, legelőször is azzal állított be hozzánk, hogy hol maradtak a társzekerek a hadiszerekkel meg fegyverekkel.

- Útban vannak - felelt kis királyunk, és leginkább szeretett volna sátrába menni a kiabáló hadvezér elől, aki azzal kezdte, hogy mindent és mindenkit összeszidott.

Tomori ellenben nem engedett, és vele szembeszállani senki se mert, mert híres erőszakos ember volt. Nándorfejérvárnál már ismeretséget kötöttek vele a törökök, akik azt mondják róla, hogy a gonoszoknak a legravaszabbika és legderekabbja volt. Olyan volt, mint a kemény vas, mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha mint veszett kutyát agyonütötték volna, akkor is feléledt volna.

- Hol vannak az álgyuk?! - bömböli Tomori a király sátora előtt, és legjobb volt ilyenkor elmenni valamerre a mezőre, és lefeküdni, hogy az ember ne lásson és ne halljon semmit.

Királyunk, Lajosunk naphosszat könnyezett, mióta ez a kutya pap a táborba jött.