11.
SZEGÉNY MAGYARORSZÁG

- Hol vannak az álgyuk?! - tombolt tovább Tomori, hogy paraszti posztóból varrott csuhája keringett körülötte, mintha vergődő szárny volna. Ki merte volna ennek az őrjöngő papnak megmondani, hogy az álgyuk a dunai hajókon maradtak, mert nem volt elég időnk azoknak az elszállítására. Hadd hallja meg az igazságot mástól a pap, én bizony nem állok oda, hogy a pallosával kettéhasítson. Mióta hadba szállottunk, mindennap agyonütöttek néhány embert, mert a régi haragosok a hadiállapotot nyomban felhasználták arra, hogy bosszújukat kitöltsék.

- Mindegy az, hogy én verem agyon a cimborát, vagy a török - védekezett egy horvátországi nemesember, aki Batthyány bánnal jött a seregbe, és valamely elintézendő dolga volt More Fülöp pécsi püspök úr számadójával.

Uram, királyom egyetlenegyszer sem hívatott levélírás céljából. Nem írt már senkinek levelet, magába vonulva üldögélt sátorában, és őszülő szakállát és bajszát vájkálta a kezeivel. Még arra sem vidult fel, amikor Tomori némileg lecsillapodva visszatért délután, és jelenté, hogy nem kell már annyira félni, összeszedett valami nyolcvan ágyút, a csata további sorsát pedig majd csak eldönti a hagyományos magyar vitézség.

- Mert a magyarok élhetnek pulyán, de a halállal szemközt bátrak szoktak lenni - mondá orátori hangon a kalocsai érsek.

Királyom Tomori szavaira annyira-amennyire megnyugodott, különösen akkor, midőn Tomori nem követelte többé rajta az ágyúkat. Alkonyattal még sétálgatásra is indult a táborban, és sétájában mi, udvari emberek távolról követtük.

Hiszen voltunk mi itt annyian, amennyien már régen nem gyűltünk vala össze a török ellen. Voltunk vagy harmincezren, amennyi ember éppen elegendő lett volna egy kisebb hadjárathoz. Csak az okoskodók mondták, hogy most olyan nagy erővel jött a török, hogy meggyőzésére kevesen vagyunk. De hát mire való a magyar vitézség, amely sohasem ijedt meg a kétszer annyi ellenségtől?

Itt volt Tahy János, a várnai perjel a hadaival, Bánffi János, Pogány Simon, Erdődi, a zágrábi püspök. Minden vitéz nehéz vértekkel, sisakokkal, páncélokkal, bontónyársakkal, buzogányokkal, pajzsokkal, kardokkal felszerelve, ahogy dicső elődeink idején volt szokása a magyarnak hadba szállnia. A lovainkon hadipatkó, amely szétzúzza az ellenség fejét, íjas puska meg közönséges íj a gyalogosoknál. A királyi bandériumban azonban valódi puska is akadt.

Éppen szemlélődéseink alatt hoznak ám Nagynyárád felől a Pekri Miklós emberei egy csomó török foglyot.

- Kémkedtek a kutyák - jelentette Pekri Miklós.

Tomori uram szemügyre vette a foglyokat.

- Hm - dörmögte -, ezek nem kémek, ezek rendes janicsárok, látom, hogy spanyol lőfegyverük van.

Tomori uram Nándorfejérvárnál már elegendő törököt látott életében. Vallatóra vette a foglyokat a maguk nyelvén...

- Bali bég ezeknek a parancsnokuk, az pedig lófarkas csapatvezér. Jó lenne, ha Pekri uram visszafordulna Nagynyárád felé, amerről most jött, és a Németboly felé vezető országúton körülnézne, hogy nincs-e ott elrejtőzve valamely török sereg, amely bennünket hátulról megtámadhatna.

Pekri uram azonban nem az az ember volt, akinek egy barát parancsolhatott volna.

- Eb ura fakó, most jövök Nyárádról, és elhozám magammal az összes törököket. Menjen a fővezér úr maga, ha több törököt akar fogni.

Királyom csendesen hallgatta a perlekedést, még nem ismerte a magyar urakat eléggé ahhoz, hogy tudhassa, hogy a harc előtt egymás közötti veszekedéssel szoktuk feldühösíteni magunkat, hogy aztán a csatában megint csak egymás segítségére legyünk, és holtig tartó barátságot kössünk.

- Hát senki se megy Nyárád felé?! - üvöltött Tomori. - Bali béget kell kiugratni, hogy hátulról orozva ne jöhessen ránk!

- Itt vannak a vitézlő szerzetesek a rendekből és kolostorokból. Azoknak parancsoljon az érsek úr! - kiabált vissza Pekri uram.

Volt még ezen az estén több veszekedés is a táborban. Drágffy János országbíró veszett össze Horváth Simon főpincemesterrel, mert az elrejtette a borokat a vitézség elől. Tharczay János uram Henrik dolinai várgróf személyében korholta az egész csehországi nemességet, hogy kevesedmagával jött el a csatába. Legjobban szerettünk volna egymásnak menni, de aztán meggondolkoztunk, mikor híre futamodott, hogy reggelre csata lesz, hajnalban kell indulni, mert a török Mohács alatt van.

- Majd elvégezzük a dolgunkat csata után - mondogatták fenyegetőzve az országbíráék, főpincemesterek, várgrófék. Dehogyis gondolt volna arra valaki, hogy ez legyen az utolsó éjszakája ama hosszú nagy éjszaka előtt, amelyből aztán nincs visszatérés.

Fél szemmel szundikáltam én is királyom sátrának közelében, sehogy se ment a fejembe, hogy a csata előtt a királynak nem jut eszébe leveleket íratni. Itt is, ott is van még valaki, király vagy püspök, aki küldhetne hadakat, ha akarna. Moré uram, a pécsi püspök, ezer darab arannyal tölti derekán az éjszakát, azt is kölcsön lehetne kérni valami jó záloglevél ellenében. Sehogy sem tetszik nekem, hogy a király, mióta Budáról elindult, senkitől sem kért kölcsönt. Így tett az apja is, amikor halálát érezte közeledni.

A csillagok nagy messziségben pislogtak. Uram, Istenem, nézegeti-e valaki Budán is ezeket a csillagokat? Kölked község felől most kakasszó hallatszott. Azon vettem magam észre, hogy a meleg harmat kiverte a homlokomat, nemsokára üt az indulás ideje.

Batthyány és Tahy uram indultak el legelsőnek, mert nekik a jobbszárnyon legmesszebbre volt dolguk a csapataiknál. Kétezer ember várta már ott harci türelmetlenséggel a muladozó augusztusi éjszakát. A balszárnyra Perényi Gábor uram indult el, mikor még olyan sötét volt, hogy a sátrak köteleit sem lehetett látni. Búcsúzni jöttek az ébren levő, sátora előtt álldogáló királyomhoz Tharczay uram, aki a királyi kamarások háromezer főnyi seregét fogja parancsolni, Korlátkövy Péter uram, aki a főurak bandériumában tartja fenn a rendet. Trepka és Schlick a zsoldosokkal, szerzetesekkel, németekkel, csehekkel, tótokkal már éjfélkor elindultak.

- Hát mi hova megyünk, uramkirályom? - kérdeztem felséges uramat, amikor az írószerszámaimmal előbújtam a sátor mögül.

- Te, vén deák, csak maradj mellettem, mert hátha lesz valami üzennivalóm a királynénak akkor is, midőn már nem tudom mozgatni a kezemet - mondá királyom, és az éji esőtől megfehéredett arca, szakálla, haja világított a szürkületben. Talán Urunk, Jézusunk volt ilyen, amikor a Golgotára kísérték.

A páncélok, vértek, fegyverek ezüstözve, fénylően együtt voltak a sátorban.

- Ezt a mellvértet - mondta Szerémi uram és káplánom, amikor a királynak segédkezett az öltözködésnél - tegnap kipróbáltam az egyik török fogoly lőfegyverével. Nem lyukasztja át a golyó még tíz lépésnyiről sem.

Így öltözködött királyom talpig vasba.

- Ne felejtse, felség, a pecsétgyűrűjét - szólt káplánom, és a király jobb kezének a mutatóujjára felvonta az arany pecsétgyűrűt a magyar címerrel ékesítve. "Ludovici II. Regis" volt a pecsétgyűrű felirata; régi, boldog napokban hányszor nyomtuk ezt mindenféle levelekre!

A király, mielőtt sisakját fejére tette volna, letérdepelt a sátorban, meggyónt, imádkozott, és megáldatta magát gyóntatójával, káplánommal.

Még egy pillantás a király ezüst színű, fiatal arcába, mint valami túlvilági látományéba... Aztán ráborult a sisak a király fejére.

Mikor lóra ültünk, akkor eszméltem rá, hogy reggelizni el is felejtettem, pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, amikor dologba megyek.

Nagy, német ló volt a király lova, sógorától, Ferdinándtól kapta ajándékba, hogy teljes biztonságban igyekezzen a csatába. A lovat sokszor kipróbálták az ugratásokban, a vadászatokban, a lovagjátékokban. Nem hibázott az sohasem. A király vaskesztyűs kezében erősen fogta a kantárt, mert ilyen fogásra volt szüksége az oroszlán- és bikavérű paripának. Vajon meddig győzi erejével a király fékezni ezt a hatalmas állatot? Sehogy se tetszett nekem, hogy a csatában majd még a maga alatt levő lovával is birkózni kell a királynak. Jobban szerettem volna látni amolyan futó, hosszú sörényű, magyar lovon, amilyent Báthory István nádor, Bánffi János, Telekessy Imre, Erdődi Péter választottak maguk alá a csatába. Még Majthényi uram is, az udvarmesterünk, amolyan könnyű lovacskán üldögélt, amelynek nem a szügyében, hátában, hanem a lábában van az ereje.

...Ez a nagy német paripa lett aztán a vesztünk, amikor a csatának vége volt, és azt néztük, hogy merre meneküljünk az ordítozó törökök elől. Nagyon sokan voltak a pogányok, nem bírtunk velük. Annyian jöttek ránk, hogy némelyiknek a kezébe már nem is jutott fegyver, csak amolyan bunkó, amilyennel nálunk a Bakonyban verekedni szoktak. A királyom is levágott néhányat közülük, mert ott verekedtünk az első sorban. Én nem tudnám megmondani, hogy hány kutyafejű bukott el a kardom alatt. Nagy szomorúság volt az egész idő alatt a szívemben, nem tudtam kedvemre verekedni, mint hajdanában a végváraknál tanultam. Maroknyian voltunk a mindenfelől reánk özönlő pogányság között. Csak itt-ott látszott már végezetül egy magyar, az is földre tiporva, holtan, haldokolva.

Ki tudná, hogy mi történt tőlünk messzebb, ahová a szem el nem láthatott a tengernyi pogányság miatt? Vajon ott is úgy szorongatják a szegény magyarokat a kutyafejű sáskák, mint itt a középen, ahol királyomuram oldalán harcoltam? Talán győz Drágffy uram a jobbszárnyon? Talán tartja magát balról Perényi uram? De nekünk menekülni kellett, ha nem akartunk az egyre özönlő pogányság fogságába esni.

- Szegény Magyarország! - hallom csak egyszerre királyomuram jajkiáltását. Golyó találta a mellvértjét, de nem sebesíté meg.

Itt volt az ideje, hogy megragadjam a király lovának a zabláját. A szilaj német ló nehezen engedelmeskedik akaratomnak, beleizzadok, amire a lovat elkormányozhatom az első hadisorból, aztán neki a mezőnek, neki a pataknak, amely piszkosan, sárgán, Kis-Duna módjára kavarogva futamodik partjai között. A király lova nem akar ugrani. A megveszett bestia megtagadja az engedelmességet. Kétszer-háromszor vágtatunk neki az ugrásnak, a király lova félrerántja magát az ugrás előtt. Hogy jó példával járjak elöl, elhatározom, hogy én ugratok előbb a makrancos állat előtt. "Bele a sarkantyút!" - kiáltom uramkirályom felé. Az én lovam partot ér. Hátranézek. A király lova ugrás közben döglötten visszahanyatlik a partról a patakba. A patak partján az üldöző pogányság. A király elmerül a sáros vízben.