12.
MÁRIA UTOLSÓ ESTÉJE BUDÁN
- Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! -
dördült végig egy hang augusztus harmincadikán, éjszaka a budai palota
folyosóin. Burgio bíbornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából
ugrasztottak ki azzal a hírrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán el
akarja hagyni a palotát.
A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények, és
futólépésben viszik a Duna-partra, ahol már várakozik a teherhajó.
Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a budai
várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában egyetlen
fáklyát sem gyújtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra, hogy a gyanakvó
budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán még csak
annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király sorsát senki se
ismére. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta szívét szörnyű
nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben reászakadnak a falak.
A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott
öltözetben, és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik asszonyi
sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.
- Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem látni, mert valamennyien
olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka megvakulnak! Szedje rendbe
mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is elhagyom a palotát, ha egyedül
kell nekivágnom az utazásnak.
- De hát hová megyünk?! - sikoltozott a cseh Heléne, aki a legtekintélyesebb
udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.
- Talán Mohácsra, talán Pozsonyba... amint a király parancsolta utolsó
levelében. Csak innen el! - felelt Mária, és a két karja közé szorított
homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. - Sok rongyot ne hozzatok
magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott csak egy
ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére.
A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem
menekültek el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a
denevérek, és együtt röpködtek a futkározó frajokkal. Lángja és füstje nem volt
a tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami
madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a
tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk... A királyné minden erejét
összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves volt,
izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zúzták az uralkodás évei. De
néha jobb lélektelenül cselekedni.
- Vajon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a káplánokra? -
beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.
A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések
dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában, és a koporsókat egymás után
vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak... A királyné néha felrezzenve, a
folyosó ajtajához ugrott, és a holdvilágnál bizonytalanul mozgó szolgákra,
vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:
- A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban!
Vigyázzatok az ágyamra!
A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a rendháborításért,
vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy feszültek, mint a
hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha láthatatlan akasztófákon
függnének. A felszálló portól néha fuldokolva köhögött egy-egy vén katona, akit
éppen öregsége miatt hagytak hátra a palotában... Végre nagy kenderszakállával
kísértetként megjelent Bornemissza János, a várnagy, és a kulcsköteget a
királynénak nyújtotta.
- Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet ütöttem
a zárakra.
A királyné a földre dobta a kulcsokat.
- Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent távollétemben?! Akár a magyarok, akár a törökök?
Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.
- Felséged a magyaroktól
fél? - felelt búsan a várnagy.
- Elsősorban
előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek azoktól, akik gyáván
megfutamodtak a csatából, és most elözönölvén az országutakat, csorba nélkül
maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik. A pogány lassú és tunya, előbb
a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt újabb zsákmány után nézne. De a magyar
rablók esetlegesen már holnap itt lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad
az út!
A várnagy, aki talán az
egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem vesztette el a fejét a
csatavesztés hírével megérkező német szolga (Mária szolgája) láttára,
nyugodtan így felelt:
- Ha a király életben van,
akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani az ajtókon elhelyezett királyi
pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne többé vissza Budára: akkor mindegy
nekünk, hogy mi történik az elhagyott palotával.
- Hagyj békét, várnagy,
ócska bölcsességeddel! - türelmetlenkedett a királyné. - Tudom, hogy idegeid
ércből vagy pedig kőből vannak, nem pedig emberi húsból. Kerítsd
elő Thurzót! A pénzről akarok vele beszélni.
A várnagy hunyorított
pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli felfordulásban Máriát
megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol rejteget... Thurzó vérpirosan,
rekedten, támolyogva közeledett valamerről a királyné hívására. Nem volt
emberi alakja a daliának... Mintha az imént metszették volna le az
akasztófáról. A királyné két kézzel ragadta meg a kincstárnok vállát.
- Térj magadhoz, ember! Nem
látod, hogy gyönge nő létemre mily bátran viselem sorsomat? Én nem akarok
meghalni, mint ti itt valamennyien körülöttem! Élni kell Magyarországért, nem
pedig a halálba szökni a bánat elől... Mi történt a pénzemmel, ötven
mázsányi vert ezüstömmel?
- Csak tíz mázsáról tudok -
felelt fogvacogva Thurzó. - Negyven mázsát már régen elköltöttünk belőle a
királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami ezüst volt a budai templomokban,
abból mind pénz lett. Sokba került nekünk az, hogy a király maga ment el a
csatába. Fel kellett öltöztetni a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.
Mária a homlokára
szorította a két tenyerét.
- Szóval koldus lettem.
Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor Miksa császár hozományát hoztam.
Ó, hogy ezt a napot is meg kellett érnem! Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj,
mit vihetnék magammal a palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem
utaimban!
Thurzó mintha eszét
veszítette volna, csak némán nézett a királynéra, aki a vállánál fogva rázta.
- Bethlenfalvi! Térj
magadhoz, ember! Az éj múlik, reggelre, mire a budaiak észrevennék, messzire
akarok innen lenni, még ha csupasz életemet vinném is magammal. De Magyarország
királynéja vagyok, nem állhatok ki koldulni az országutakra.
- Tíz mázsa ezüst van a
lovak hátára pakolva, miután felséged lóháton akar utazni.
- A ló biztos, a hajó
bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?
Thurzó a két tenyerét
kifelé fordította, ami bizony elég érthető mozdulat volt, még a királyné
is tanulhatott belőle.
- A korvinák! - kiáltotta
most a királyné. - A korvinákról megfeledkezel, kincstárnok?! A negyedik
evangéliumot itt akarod hagyni a pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?
- A korvinákat még sohasem
vitték ki a várkastélyból - felelt hideglelősen Thurzó. - A Codex
aureus quatuor Evangeliorum és a szertartásoknál használatos Missale
című könyvek mindig a király hálószobájában őriztetnek.
- Most máshol lesz a
helyük! - kiáltott fel indulatosan Mária. - Elviszem a korvinákat zálogba, hogy
legyen valami emlékem abból a korszakból, amikor Magyarország királynéja
voltam. Ló hátára pakoltasd a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok
megszólalnának, indulunk, Thurzó.
A palotában növekedett a
nyüzsgés, mert a közeli palotákból is előkerültek az urak, akiket hű
szolgáik felvertek a hírrel, hogy a királyné szökni akar Budáról. Az eleven
zálog, akit Lajos király maga helyett Budán hagyott azoknak a
kételkedőknek a megnyugtatására, hogy nem menekedik el az országból a
törökök elől, az eleven zálog itt akarja hagyni Budát. De hiszen akkor
innen másoknak is el kell menni! Lóhalálában jött a veszprémi püspök, Szalaházy
László uram.
- Csakhogy még itthon
találom a királynét! - nyomakodott be a püspök a palotába. - Minden szentekre
kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig Budát, amíg biztos értesülésünk nincs
a királyról!
- Püspök úr, velünk tarthat
- felelt elszántan Mária. - Útközben szükségünk lehet bölcs tanácsaira.
A veszprémi püspök,
ismervén Mária hajthatatlan természetét, nem tehetett mást, mint engedelmet
kért, hogy palotájába siethessen az úti szükségletekért.
- A fejérvári kapunál
találkozunk, ahol Lógod felé visz az út! - kiáltotta a királyné, és
előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben felismerhetetlen legyen
az országutakon, amelyekre, íme, sorsát bízza. Ámde még a legegyszerűbb
ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy udvarhölgyének a háziruháját
vette elő nagy keserűséggel.
- Nem kell, hogy bárki is
felismerje Magyarország királynéját.
...És most, mielőtt
végleg elhagyta volna, még egyszer bejárta a budai királyi palotát, bánatainak
és örömeinek tanyáját... Nem fakadt sírva, mert lelke ezen az éjszakán örökké
acéllá változott, nem sóhajtozott, mert sóhajtani felejtett - csak megsimogatta
a falakat, az ajtókat, az ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.
- Isten veletek - mondta
halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez szerető barátság fűzte.
A várudvaron lódobogás
hallatszott, nyeregbe szállott az az ötven lovas, amely Máriát bujdosásában
elkísérendi. Bornemissza János kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.
- A lovak a bécsi úton
várnak, felség.
A királyné felrezzent
gondolataiból.
- Menjünk! - kiáltotta
elhatározottan a gyermekkirályné, és Budára mutatott ablakából. - Holnapra
úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények és a zsidók.
|