13.
HOL VAGY, LAJOS KIRÁLY?

Futamodásunkban Esztergomba érkeztünk.

Jól tudtuk errefelé az utat még a sűrűsödő, augusztusvégi éjszakában is, mert hiszen vadászatainkban gyakorta elkalandoztunk Esztergomig. A prímási palotában szállottunk meg, amelynek gazdája ugyan távol volt, de a kamrák, pincék telve voltak, így semmiben sem láttunk szükséget. A kapukat bezártuk, mert az utcákról dobpergés, lárma hallatszott. A budai németek, akik a királyné őfelsége német szolgálójától leghamarabb tudták meg a mohácsi eseményeket, nem tudtak otthon maradni a helyükön, hanem nyomban a királyné után indultak, amikor magunk is csak nagy nehézségek árán vergődtünk el Budáról Esztergomba. Mindig mondtam, hogy ezek a németek szerencsétlenséget hoznak reánk... S íme, egyszerre telve lett Esztergom az ő szekereikkel, málhás lovaikkal, jajgatásaikkal, utálatos lármájukkal. Nem csoda, hogy Orbánusz Endre, az esztergomi várnagy, aki amúgy is hajlamos volt a gutaütésre testi terjedelme miatt, kijött a sodrából.

- Hát már az ebédutáni álmot is elveszik az embertől ezek a budai németek?! - kiáltott fel, és mindjárt parancsot adott a huszárjainak, hogy csináljanak rendet a menekülők között.

- Maradtatok volna otthon, bestye férgei! - ordították a huszárok, amikor a piacon jól ellátták a budaiak baját. Aztán pedig a kocsik és poggyászok megvizsgálásához láttak, vajon nem hoztak-e magukkal a németek valamely tiltott portékát Esztergomba. A várnagy, akit mi udvari emberek magunk között csak amúgy Orbáncnak neveztünk, sok tiltott portékát talált.

Alighogy végeztek volna a huszárok a kocsikkal, már izgatott emberek futamodnak a Duna partja felől, hogy soha nem látott hajóhad közeledik a Dunán Esztergom alá, amelyet bizonyára a törökök küldtek előre abból a célból, hogy a várost elpusztítsa. Némelyek szerint hetvenhat hajó közeledik - nem látott még ilyent a világ.

Szeretek mindenféle látványosságnál részt venni, azért hamarosan otthagytam a jajgató budai polgárokat, akik váltig azt hangoztatták, hogy a budai hajók korántsem ellenséges hajók, hanem az ő hajóik, amelyeket tegnap eresztettek útnak. A huszárok erre még jobban megdühödtek.

- Tehát alattomban el akarjátok foglalni a várost?! - üvöltött Orbánc barátunk, akire Esztergom kulcsai voltak bízva.

A gályák valóban a víz színéig megtöltve portékákkal, bútorokkal, drágaságokkal, közeledtek Esztergom felé. Igaza volt annak az embernek, aki azt mondta, hogy hetvenhat hajót olvasott meg - hetvenhatot olvastam magam is.

A hajók kikötöttek a parton. Legelsőnek persze a királyné hajója, a budai palota kincseivel és a királyné komornáival. Tizenkét takaros nőszemély volt a hajón, egyiket-másikat jól ismertem Budáról, de nem mertem mukkanni, amikor Orbánc kiadta a huszároknak a parancsolatot, hogy a frájokat a várba kell szállítani, amelyik ellenkeznék, azt meg kell kötözni. Hát a szegény komornák nem is nagyon mertek ellenkezni, amikor éppen a legderekabb huszárok vállalkoztak kíséretükre.

Nem ilyen könnyen ment a sor a polgárok hajóival. Ezek a hajósemberek szeretnek verekedni, jól bánnak az evezőrudakkal a szárazon is, nem csoda, hogy nagy csetepaté kerekedett, amikor a várnagy legényei a hajók átkutatásához kezdtek.

- Ti vagytok az okai annak, hogy háború van! - ordította a várnagy a hajókon talált polgárokra. - Ha nem lettetek volna olyan gazdagok, a töröknek sohase jutott volna eszébe betörni Magyarországba.

Orbánc végigjárta a hajókat. Egyetlen magyar hajótulajdonost sem talált, valamennyi német volt. Ettől aztán még jobban felbőszült.

Magam siettem vissza a palotába, mert már meguntam a sok jajveszékelést hallani. Ki tudja, lesz-e nyugodalom a következő éjszakán, nem kell-e megint futamodásban töltenünk a pihenésre szánt órákat?

A palotában nagy felfordulás volt, még a szakácsok is a folyosókon tartózkodtak, ahelyett hogy a vacsorafőzéssel törődtek volna. "Talán már a vacsorázás is kimegy a divatból e nagy felfordulásban - gondoltam magamban -, pedig bőséges étkezés nélkül nem viselhetők el az izgalmak, amelyeknek valamennyien ki vagyunk téve."

Az izgalmat a palotában az okozta, hogy megjött Czettricz Ulrik, a király kamarása, aki váltig azt hangoztatta, hogy a csatában a király háta mögött állott, Aczél Istvánnal együtt. A király a csatából szerencsésen megmenekült, de a patakot nem tudta átugratni fáradt lovával. Aczél István, aki a király után ugratott, maga is odaveszett.

Ámde dominám, királyném fejcsóválva hallgatta Czettricz előadását, bár máskor szívesen szokott hitelt adni ennek a németnek.

- Hát abból mi igaz, hogy királyomat a Csele-patakon túl is látták? - kérdezte hirtelen a királyné. - Itt olyan hírek vannak elterjedve, amelyek szerint a király Bátára menekült, ahol Zápolya három kardszúrással megölte. Nem ez az igazság, Czettricz? Vigyázz szavaidra, mert börtön jár a hazugságért!

Czettricz Ulrik váltig erőlködött, hogy úgy igaz, amint ő elmondta a király halálát. A vízbe fulladt szegény jó Lajosunk.

Dominám szólott:

- Hát akkor hozd el nekem a holttetemet, mert addig nem hiszem, hogy a király meghalt. Menj Sárffy Ferenc uramhoz, a győri várparancsnokhoz, hogy adjon neked tizenkét lovast, akikkel elhozod a holt királyt nekem, mert addig nem tudom elhinni, hogy férjem nincs az élők sorában.

Azt beszélte a pletyka, hogy a királyné olyan erősnek mutatkozott, hogy egyetlen könnyet sem ejtett. De bezzeg nem tudta a haragtól sírását visszatartani, amikor a minden lében kanál pápai nuncius, Burgio báró hírül hozta neki, hogy mi történt komornáival.

- Hol van az esztergomi érsek?! - kiáltozta magánkívül dominám.

- Az érsek a csatatérről aligha fog visszatérhetni - felelt a báró. - Ám a fejvesztettség általános az országban a csatavesztés hírére. A királyné tudja tapasztalásból, hogy a mi hírnökeink és kémeink mindig gyorsabbak szoktak lenni, mint a királyéi. Ma délután már arról is jött vala posta, hogy az ország keleti részében bizonyos rozsályi Kiss Pál, Szatmár megyei főnemes rablóbandát toborzott, amely az Alföldön útját állja a csatából menekülőknek.

- Zápolya híve! - kiáltotta dominám.

- De hírt kaptunk Lesieczki Márton uram viselt dolgairól is, aki még Ulászló királyt szolgálta afféle koldus lengyelként. Lajos király mellett is éveket töltött. Hát ez a bizonyos Lesieczki is útonállásra adta magát.

- Azonnal íratni kell Tomieczkinek, a lengyel kancellárnak, aki gyámságot vállalt valaha Lesieczki felett - hallgattam egy sarokból dominám szavait. - De ugyan ki visz el levelet ily zavaros időkben Lengyelországba?

A pápai nuncius tovább forgatta a tőrt a királyné szívében:

- Azok a cseh csapatok, amelyek a cseh kancellár vezérlete alatt elkéstek a csatából, elfogták Brodaricsot. Saly János és Nádasdy uram, akik Budáról velünk indultak el, 6000 forintot vettek el a kincstártól, és azóta nyomuk veszett...

- Elég! - kiáltotta dominám. - Elég volt e veszett csürhéből, amely a szerencsétlenség e borzalmas óráiban is a maga önös céljaira gondol! Még az éjszaka továbbmenekülünk, mert amint hajóim nem voltak biztonságban Esztergomban, olyanformán nem érzem biztosnak életemet sem.

Tehát megint csak utazunk éjszaka. Mikor lesz már megállás a sötétségben?

A vacsorát csak amúgy sietve fogyasztottuk el, nem is volna méltó beszélni e vacsoráról. Inkább kulacsainkról gondoskodtunk az éjszakai útra. A pincében elég jó borokra akadtunk. Nem tudom, megköszönte-e valaki a vendéglátást, mert még éjfél előtt elindultunk Komáromnak.

Emlékszem, hogy ugyanezen úton, ugyancsak lóháton, jött néhány esztendő előtt dominám Magyarországba. Akkor is a király nélkül tette meg az utat, mert a királynak más dolga volt Budán. Most is más dolga van... Akkor Sárkány Ambrus uram nagyszarvasi kastélyában ebédeltünk olyan halakat, fekete-tengeri vizákat, menyhalakat, csukákat, amelyeknek az íze még ma is a szájamban van. Tudtuk, hogy minden Habsburg nagyevő, mert ez családi tulajdonságuk, de azt a drágalátos étvágyat, amelyet dominám mutatott Magyarországba való utazásakor, sohasem felejthetem el.

Komáromban találkoztunk a budai káptalannal, a papok magukkal hoztak mindenféle régi írásokat, csaknem egy hajót töltöttek meg ezek a régi kutyabőrök, holott ilyen zavaros időben bízvást szabadulni kellett volna e semmire sem jó cókmóktól. Dominám, nyilván a sok írás láttára, maga is kedvet kapott a levelezéshez, és miután nekem néhány levelet diktált mindenféle királyokhoz, Zsigmondhoz, Ferdinándhoz, V. Károlyhoz, hogy a hátam borsódzott bele, maga is levélírásba fogott ama Lamberg Jánoshoz, akinek mindig személyesen szokott leveleket írni, emiatt mindenféle megjegyzéseket tettek az udvari írnokok.

Sárkány uramat, a jeles vendéglátót nem találtuk Komáromban, másfelé volt neki dolga, talán ott, ahol szegény királyunknak. Ellenben előkerült endrédi Somogyi Ferenc uram, a komáromi és tatai vár kapitánya, de mielőtt bármi is eszébe jutott volna a jó úrnak, dominám, okulva az esztergomi példán, kemény hűségesküt vett ki belőle. A jó Somogyi csak nagyot nézett, hogy minek esketi őt oly nagy szigorúsággal a királyné. Persze hiába vakarta őkegyelme a fejét, amikor az esztergomi hírek elértek hozzá. Nem csaphatott fel rablónak.

Itt ért utol bennünket az a hír, amelyet egy hazugságairól ismeretes lengyel lovag hozott, hogy a király nehéz sebével Pozsony felé menekül.

- Akkor mi is Pozsonyba megyünk! - kiáltott fel szegény dominám, mert nem lehetett olyant mondani a férjéről, amit nyomban el ne hitt volna.

A pozsonyi utazásnak mindnyájan nagyon megörültünk, mert előre tudtuk, hogy ebben a gazdag városban végre kárpótlásra találunk nyomorúságos viszontagságainkért. Azonkívül Komáromban is kezdtek már mozgolódni azok a vitézek, akik nem mentek el Mohácsra.

- Előre tudtuk, hogy ti fogjátok elveszteni a háborút! - kiáltozták a mi legényeink után a komáromiak.

Sohasem ésszerűséges olyan városban maradni, ahol az embert háborúvesztéssel gyanúsítják. Vettük hát sátorfánkat, és harmadnapra, szeptember 3-án, egy kedves őszi napon, mély gyászruhában Pozsonyba érkeztünk. Bornemissza uram, aki velünk jött Budáról, előre utazott, hogy a pozsonyi várat, amelynek kapitánya volt, rendbe hozza a királyné fogadására. Ámde hiába kerestük Bornemissza uramat a pozsonyi kapunál. Egy követe állott a királyné elé, és ezt az üzenetet adá át:

- Bornemissza uram bezárkózott a pozsonyi várba, és nem hajlandó azt átadni másnak, mint az új királynak...

- A kincseim, a pénzeim! - kiáltott fel a királyné. - Mindenem erre az egy emberre volt bízva. Koldus lettem.

- A kincseket is az új királynak adja át Bornemissza uram.

Most már ott voltunk tehát az áhított Pozsonyban, a becsukott várkapuk előtt.

Végre a pozsonyiak megsajnáltak, és a Főtéren adtak valami kvártélyt, mert a király régi pozsonyi palotájában idegenek laktak. Most aztán kórusban kiáltozhattuk: "Hol vagy, Lajos király?"

Csakhogy a királynak semmi nyoma se volt.