RÁKÓCZI HARANGJA

ASSZONYOKRÓL

Híres-nevezetes asszonyok és férfiak, akik itt szerepelnek, majdnem kétszáz esztendő óta odalenn feküsznek a föld alatt; kezük összefonva, köntösük elporladva, hajdani szépségükből nem maradt meg semmi - csak emlékezetük. A kósza szél merengve jár a dohos sírboltokban, és a halottak koporsóikban a csendes éjfélen megmozdulnak, felébrednek.

Szép asszonyok sétálnak az egykori Rákóczi-várak romba dőlt bástyáin, míg a boltozatos folyosókon kuruc vitézek csörgetik a kardjukat. Nem olyan régen éltek még, hogy teljesen elfelejtette volna őket a nép, melynek emlékezete biztosabb és jobb a történetírók okmányainál. Kétszáz esztendő az emberi életben rengeteg idő, de a legendáknál semmi. Hipp-hopp! A mesebeli varázscsizmát húzza fel a nép fantáziája, ha a legendákra gondol.

Mátyás király mintha csak nemrégiben járt volna közöttünk. Rákóczi fejedelem lobogóit pedig tán még tegnap is errefelé lobogtatta a szél, a stresnyói országúton. A Felvidéken, ahol a hegyek ormáról a bástyák, várfalak messze tájakra bámulnak lőréseikkel és üres ablakaikkal, lépten-nyomon találkozunk a fejedelem emlékével. Nagy fák állanak a kis falvakban, ahol üldögélni szeretett; a patakok tükrében a holdas éjjeleken olyan arcokat láthatni, amely arcok már régen elporladtak; a városokban mindenütt akad egy megbámult falú, ócska ház, amely házban egykor, kétszáz esztendő előtt, valamely nevezetes személyiség lakott vagy ebédelt. A kuruc világ az ő legendáival, félig igaz, félig álmodott eseményeivel, vitézeivel és asszonyaival hasonlatos egy mesebeli aranybányához, amely bánya még sok száz esztendőkig látja el drágasággal a magyarság fantáziáját. A férfiak vitézebbek voltak, az asszonyok szebbek voltak, a szerelmek igazabbak voltak: a legendák ködén át egy egész magyar mítosz vonul fel előttünk, ha kétszáz esztendővel visszafelé megyünk az időben.

Valóban olyan legendás volt-e az a kor, hogy eseményeit, történeteit, szerelmeit csupán mesék és regék alakjában értheti meg a mai magyar? Ha az idők forgása, a nemzet lángolása, a szabadság szeretete naggyá és hősökké tette is a férfiakat, az asszonyok akkor is megmaradtak asszonyoknak. Az asszonyok - valamint a szép tavasz - mindig egyformák voltak. Évezredek múltak el a világ felett: a férfi volt tudós, gyáva, hős, nagyszerű, amint az idő és az időben felmerült eszmék diktálták, de az asszonyok minden időben egyformák voltak. Az asszony sohasem változott, mert az alaptermészete ugyanaz maradt.

A Rákóczi-kor asszonyai, amint itt sorban ellebegnek előttem, éppen olyan asszonyok, mint azok, akiket ma ismerünk, látunk...

Azazhogy talán mégse egészen olyanok, hisz kétszáz esztendő pora vonja be az alakjukat. Kétszáz esztendő pedig nagyon sok az asszonyok életében. Vagy nagyon rútak lesznek, vagy nagyon szépek.

Udvaroljunk kissé a holt asszonyoknak. Igaz, hogy mulatságosabb egy élő leányzó akármelyik középkori hercegnőnél, de hát nem mindig a realitás szempontjából kell felfogni a dolgokat.

A nagyszombati jezsuiták levéltárában találódik egy érdekes okirat, amely a detrekői kuruc asszonyokról szól. A jámbor páter, aki följegyezte a kuruc asszonyok dolgát, megjegyzi, hogy a detrekői asszonyok nemcsak a szépségükről, de az erényeikről is nevezetesek voltak. A Felvidéknek sok úriasszonya keresett menedéket a várban, amíg a háború zajongása kizavarta őket otthonukból. A férfiak verekedtek mindenfelé, az asszonyok csendesen fontak, szőttek a megerősített várban. Labanc nemigen vetődött erre a tájra, még Thuróczy uram, a várparancsnok is elment unalmában verekedni valamerre a hadaival. Minek őrizné a várat?

Pedig jó lett volna vigyázni a detrekői szép asszonyokra! Az asszony, különösen, ha szép is, unalmában mindjárt a szerelemre gondol. Az asszonyok pedig lassan-lassan unatkozni kezdtek. Amíg Stupovszki, a várparancsnok helyettese, a várőrző hajdúkkal a környéken kalandozott, az asszonyok elmerengve nézték a vár ablakaiból a lenn elterülő völgyet, síkot. Hogy ott már sohasem harsan meg a trombita? Legutoljára Ocskay uram járt erre. No, volt is akkor hét országra szóló mulatság! A mulatós brigadéros tábort ütött a vár alatt, és táborában szívesen látta a detrekői asszonyokat. Fújták a síposok virradatig, ropták a táncot a nyalka kuruc hadnagyok. A harcoló katonaság már abban az időben is jobban tetszett az asszonyoknak az egy helyben élő, mozdulatlanságra kárhoztatott várnépségnél. A tunya hajdútisztek csak káromkodni tudtak. Hol is tanultak volna meg az asszonyok nyelvén szólni, amikor esztendőszám csak a várfalakat bámulták. Bezzeg az Ocskay tisztjei értették a módját. Egyik nap a nyitrai asszonyoknak udvaroltak, hogy másnap már Beckón táncoljanak. Örökös mulatság, vidámság volt az életük; hogy néha-néha megkergették a labancokat, arról beszélni se tartották érdemesnek.

Ocskay László maga is nagy kedvelője volt az asszonyfélének, nem is egyhamar hagyja oda Detrekőt, ha váratlanul a táborába nem érkezik báró Szunyogh Lászlóné született Eszterházy Julianna grófnő. Budetin, ahol Szunyoghné az apósa kastélyában lakott, jókora futamodás Detrekőtől, de a féltő, szerelmes asszonyi szívek már abban az időben is távíró útján tudták meg azt, ami őket érdekelte. Szunyoghné hamarosan felpakolt, és ment Ocskay után Detrekőre. (Hallott már ő is az odavaló asszonyok szépségéről, erényéről, de talán, mert asszony volt, az utóbbiban nem nagyon bízott.) A hintaja éppen akkor gördült be Detrekőre, amikor Ocskay brigadéros éppen a hajdútáncot járta Thuróczy ezredesnével. Szunyoghné - a feljegyzések szerint szebb és rosszabb asszony nem volt az idő tájt nála - meghökkenve állott meg a fáklyával kivilágított udvar sarkában. Ocskaynak bortól, tánctól piros volt az arca, meg talán attól is, hogy Thuróczynénak meghasadt a ruha a vállán, és onnan bódító fehérség szikrázott a köntösből.

Julianna barnapiros arcát, amelyből sötét szemei éjféli fénnyel ragyogtak, elöntötte a harag pírja. A féltékenység elvakulttá tette, és hirtelen odaugrott a táncoló párok közé. Ocskaynak a vállára csapott. A brigadéros megfordult, és kedvetlenül mérte végig Juliannát.

- Azt hittem, Budetinban vagy - dörmögte.

- Jól hitted! - sziszegte Szunyoghné.

De már nem Ocskayval törődött, hanem azzal az asszonnyal, aki az ő szerelmesét elcsábította tőle. Gúnyosan végigmérte Thuróczynét. (Ábrándos, szőke asszony volt, tejszínű arccal, rózsaszínű nyakkal.)

- Az ezredes úr megörül majd, ha hírét veszi, hogy az ő drága hitvese milyen szépen járja a hajdúk táncát.

Az ezredesné halálsápadt lett. Tétovázva nézett a hatalmas asszonyra, aki gonoszul mosolygott.

Ocskay begombolta aranyhímes kabátját, és lesimította felbomlott fürteit.

- Julianna! - szólt most kemény hangon. - Megtiltottam neked, hogy Budetint elhagyjad, és te most mégis itt vagy! A Felvidék tele van labanccal. Bizony nem eresztenek tovább, ha megkaphatnak. Nyomban megfordulsz, és mégy vissza oda, ahonnan jöttél. Jávorka majd elkísér a vitézeivel.

Szunyoghné lesütötte a szemét. Remegni kezdett minden tagjában. Senki se ismert volna rá az előbbeni nősténytigrisre.

- Bocsáss meg, Ocskay - rebegte.

A brigadéros, aki semmiért se haragudott úgy, mint azért, ha mulatságában megzavarták, elszántan lépett hozzá.

- Grófnő, most az egyszer helytelenül cselekedett.

Megfordult, hogy parancsot adjon a grófnő visszakísérésére, de Julianna se volt az az asszony, akivel könnyen el lehetett volna végezni az efféle dolgot. A brigadéros karjába kapaszkodott.

- Nem megyek vissza, Ocskay. Budetin unalmas és veszedelmes, az öreg Szunyogh vagy káromkodik, vagy imádkozik, meghalok a nagy elhagyatottságban. Még barátném sincsen.

A brigadéros elnevette magát erre az állításra.

- Tudtommal a grófnőnek sohasem volt barátnője, mert nem hisz az asszonyok barátságában.

Julianna halkan beszélt:

- Igaz, László, de Budetinban mégse maradok. Tudod, Heister generális kószál a környéken, és az az utálatos vénember már régen megfenyegette az apósomat, hogy fölperzsel mindnyájunkat, miattam. Azazhogy miattad, László.

Ocskay gőgösen nevetett.

- Heister uram jól elbújjon, ha azt nem akarja, hogy csizmát szabassak a bőréből!

Az asszony átkarolta a férfit.

- Te vagy Rákóczi villáma. Te vagy a tűz királya. Ki ne félne téged? De én csak gyönge asszony vagyok. Engedd meg, Ocskay, hogy itt maradhassak Detrekő várában addig, amíg te értem jössz. Innen el nem mozdulok.

Ocskay nevetett.

- Ravasz vagy, Julianna! Ravaszabb vagy minden asszonynál, akit eddig ismertem. Azt akarod, hogy én menjek már tovább a hadaimmal. Jól van. Hajnalban útra kél a dandár, és te Detrekőn maradsz.

Egy kacagányos, farkasbőr kacagányos testőr legénnyel nyomban előhívatta Stupovszkit, a várparancsnokot. A lengyel - már akkor is voltak lengyelek Magyarországon - éppen Andrássy Pál urammal mérkőzött a lovagi teremben: boroskupák voltak a fegyverek.

- A grófnő itt marad Detrekőn. Jól vigyázzon rá kegyelmed, hogy a haja szála se görbüljön meg. Nemsokára visszajövök.

Stupovszki kapitány mélyen meghajolt a kuruc vezér előtt, akinek szerencsecsillaga akkor ragyogott a legmagasabban.

- Parancsára, brigadéros uram.

A várban és a vár körül még sokáig folyt a kurucok mulatsága. De Ocskay többé nem vett részt a vad tivornyában. A szép Thuróczyné is hiába várta azon az éjszakán a daliás brigadérost. Az sátorába vonult, és odarendelte Sigót, a legjobb tárogatóst. Ott fújta Sigó hangszerét virradatig a sátorban, hová a legények egymás után cipelték a boroskupákat. Ha a tárogató elhallgatott, egy csengő női hangot lehetett hallani a csillagos éjjel csendjében: Szunyoghné hangját, aki bús és vidám dalokkal mulattatta Ocskayt.

Mire a nap felkelt a hegyek mögött, a kuruc dandár már eltűnt Detrekő alól. Hová, merre mentek, senki sem tudta. A detrekői szép asszonyok unatkozva nézegettek alá a bástyákról: Rákóczi villáma és daliás hadnagyai messze jártak. Már a sóhajtás sem érte utol őket.

A szép Szunyoghné hamarosan berendezkedett a várban. A kis Thuróczyné csendesen háttérbe szorult; Szunyoghnénak engedelmeskedett a várőrség. Stupovszki naphosszat a mulatságát kereste. Nagy sor volt az akkor, a diadalmas Ocskaynak a kedvese lenni.

A detrekői asszonyok azzal bosszulták meg magukat a betolakodott Julianna grófnővel szemben, hogy elkerülték a társaságát. A két Buzinkayné, Pexa Istvánné, Kaluzsniné és a többi várbeli asszony ügyet sem vetett Szunyogh Lászlónéra. Mintha nem is látták volna. Hej, nagy mesterek abban az asszonyok, hogyan kell megbosszantani a nemükbélit, hogyan tehetik kiállhatatlanná az életét!

Szunyoghné lakott a vár felső traktusában, az alsó traktusban Thuróczy ezredesné. A felső traktusba nem tette be a lábát várbeli asszony, míg Thuróczynénál naphosszat nevetgéltek, mulatoztak. A szép Julianna dúlt-fúlt haragjában. Stupovszki kapitányt néha előkapta, és kemény szemrehányásokkal illette.

- Bélpoklos vagyok tán?! - kérdezte vad haraggal. - Miért kerülnek, utálnak engem, aki különb, szebb vagyok mindegyiknél? - Majd más hangon kezdett beszélni a lengyellel: - Tudod-e, hogy ki vagyok én, kapitány? Én vagyok a Rákóczi villámának a lelke. Ha én nem volnék, Ocskay se volna. Én vagyok a lelke, a gondolata, a bátorsága. Az én két kezem irányítja minden lépését. Amit én akarok, azt akarja ő is. Én vagyok az álma, én vagyok a sóhajtása; mikor a dandára élén fergetegként rohan a labancra, az én nevemet kiáltja, és kardját úgy húzza ki. Én vagyok az ő csillaga, én vagyok a szerencséje. Ha én akarom, még Rákóczi zászlóját is elhagyja...

Stupovszki hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Engedelmet, grófnő... A brigadéros úrnak felesége meg gyermekei is vannak.

Szunyoghné mosolygott.

- Dőreséget beszélsz, Stupovszki. Igaz, hogy van Ocskaynak hites felesége, igaz, hogy van két apró cselédje, de csak akkor látja őket, ha én küldöm, ha én megengedem. Az a szegény Tisza Ilona, bizony mondom, csak akkor csókolhatja meg az ő daliás urát, minden férfiak legelsőjét, ha én megengedem. De hát minek is annak az asszonynak olyan férfi, mint Ocskay László? Megérteni sem tudja az ő vitézi szilajságát, megérdemelni se tudja a tűz királyát! Csak legyen szépen otthon Ocskón, és nevelje hűségesen, gondosan a gyermekeket.

Az asztalról ebben a pillanatban egy nagy porcelán virágváza lefordult, és darabokra törött. Stupovszki odaugrott, és babonásán dörmögte:

- Grófnő, ez az Ocskayné gondolata volt. Az elhagyott, magányban sínylődő Ocskaynéé.

Szunyoghné dobbantott a lábával.

- Eh, akkor hagyja őt el Ocskay, amikor én akarom!

A lengyel kezet csókolt az asszonynak.

- Ne akarja azt sohasem, grófnő. Van Isten! Csak mi nem látjuk.

Julianna csúfondáros nevetéssel fordult el a várnagytól.

- Van: ördög. Majd megmutatom én, hogy ördög van, azoknak a némbereknek odalenn, akik ostoba nevetéssel gúnyolják naphosszat az Ocskay László lelkét, szeretőjét.

Összeszorította az öklét, és olyan mosoly vonaglott végig az arcán, hogy Stupovszki ijedten hátrált.

- Én az ördögöt jól ismerem! - kiáltotta Szunyoghné. - Nemsokára eljön a nyakatokra. Talán még az éjjel...

A lengyel keresztet vetett, és estére kilelte a hideg. Reggelre kelve nagy ijedelemmel hallotta Szeniczy György zászlótartótól, akinek éppen éjjeli strázsája volt a kapunál, hogy éjféltájban egy titokzatos alakot látott végigsuhanni a várudvaron. Hosszú köpönyeg volt rajta. A hold éppen felhő mögé búvott, de a zászlótartó világosan hallotta sarkantyúja csördülését a kísértet nyomában.

- Miért nem vágtad, aprítottad darabokra, te gyáva? - kérdezte Stupovszki hideglelősen.

Szeniczy megcsavarta lelógó bajuszát. Széles kardjára ütött.

- Az volt a szándékom. De aztán láttam, hogy a kísértet eltűnik az asszonyok traktusába vezető lépcsőn. Mégpedig ott is az emeletre ment fel, ahol a méltóságos grófnő lakik. Nem szokásom az asszonyok dolgába avatkozni, azért nem követtem a kísértetet.

Stupovszki levetette magát egy székre, ott jajgatott:

- Az ördögé vagyunk mindnyájan! Az ördög járt itt Szunyoghnénál, ahogy tegnap előre megmondta!

- Még sohasem hallottam, hogy az ördögnek sarkantyúja lett volna - vetette ellen a zászlós. - Ennek pedig sarkantyú is volt a csizmáján.

- Te bolond! Akkor annál rosszabb.

Stupovszki uramat nem csalta meg a rossz sejtelme. Három nap múlva a völgyben feltünedeztek a labanc seregek elővédei. Stahremberg tábornok szállt ki derékhadával, hogy Detrekőt a kurucoktól elvegye.

A sok labanc úgy ellepte a völgyet, erdőt, mintha a földből nőtt volna ki. Délutánra pedig, amikor megszólaltak a nehéz, faltörő ágyúk, a várban meglehetős rémület kerekedett. Stupovszki kapitány rendbe szedte a várnépet. Mindössze kétszáz hajdúja volt, azoknak is a nagy része öreg, törődött legény, akik még a Thököly Imre idejében voltak fiatal katonák. A fürge, gyors kuruc seregbe nem lehetett őket beosztani, de viszont szélnek se ereszthette őket a fejedelem, így kerültek a kiszolgált vén hajdúk a felvidéki várakba, megerősített városokba.

A szemle sehogy se tetszett Stupovszkinak. Félrevonta a hadnagyát, Verboy Istvánt:

- Megesz bennünket Stahremberg.

- Vagy mi őket - felelte a fiatal hadnagy.

- Legalább az ezredes úr volna itthon! - sóhajtott a lengyel.

- Itthon van az ezredesné őméltósága.

Stupovszki mérgesen köhintett.

- Tudom, hogy az neked elég, te huncut! De Stahremberg nem ijed meg a szoknyás vitézektől.

Amíg a várnép az udvaron sorakozott, az asszonyok se maradtak tétlenek. Jóvérű, bátor menyecskék voltak, nem ijedtek meg a maguk árnyékától. De meg mulattatta őket, hogy egyszer igazi háborúban vehetnek részt. Zrínyi Ilonát még nem felejtették el, ő volt akkor a példányképe minden magyar asszonynak. Fegyver és páncél akadt elegendő a vár kamarájában. Olyan is, amelyik ráillett az asszonyokra.

Egyszer csak jönnek az asszonyok a Thuróczyné vezetésével a hátulsó traktusból. Páncéling valamennyin, kard az oldalukon, sisak a kontyukon. Stupovszki kapitány azt hitte, hogy álmodik.

A kis szőke, gyermeteg Thuróczyné az aranyos páncélban, a villogó sisakban szinte megnőtt egy fejjel. Mellette két hajadon mostohaleánya. Nyomában a két gyönyörű Buzinkayné, Pexáné, Kaluzsni Ferencné. Egynémelyik öreg hajdú, aki még Munkács várában szolgálta Zrínyi Ilonát, vivátot kiáltott.

- Három évig csak mi is kitartjuk az ostromot - mondogatták.

Thuróczyné nyugodtan felelt:

- Legalábbis addig, amíg segítség érkezik.

Odafentről az emeletről a rostélyos ablakok mögül gúnyos mosollyal hallgatta ezt Szunyoghné. Ördögien szép arcán, mint megannyi gonosz manó útja, vonaglott a mosolygás ránca. A falat ugyancsak törték Stahremberg tekéi.

...Három napig tartott a harc. A várvédők csüggedten, fáradtan húzódtak a védettebb helyekre. Az asszonyok a pincékbe rejtőztek, csak Thuróczyné volt még a helyén. Lelkesítette, bátorította a hajdúkat, de azok mind kedvetlenebbek lettek. Esténként, amikor elcsendesült az ostrom, a várban végigsétált Szunyogh Lászlóné, és ilyen szóval fordult a csüggedőkhöz:

- Bolondok kendtek, hogy fel nem adják a várat. Stahremberg senkit se bánt kendtek közül. Neki csak a vár kell, nem a kendtek élete. Mit ér ő a kendtek rongyos életével? Legfeljebb Stupovszkit huzatja karóba.

- Mármint engem? - kérdezte ijedten a lengyel.

- Természetesen, mert kegyelmed lázítja itt a népségeket. Ha kegyelmed nem volna, már régen vége volna ennek a hiábavaló háborúnak. Kegyelmed lakolni fog.

- Kegyelem! - kiáltott a lengyel. - Én megadom magam.

- Stahrembergnek mondja ezt, kapitány uram.

Még azon az éjjel követ ment a várból a labanc táborba, reggelre pedig megnyíltak a várkapuk a labancok előtt. Stahremberg uram állott szavának: a hajdúkat szélnek eresztette, de a tiszteket és főként az asszonyokat foglyul ejtette. Csak Szunyoghnénak engedett szabad utat.

A kis Thuróczyné remegve hallgatta szobájából azt a beszélgetést, amelyet Stahremberg és Szunyoghné folytattak az ablaka alatt. A négylovas hintó már ott állott az udvar közepén, amely Julianna grófnőt volt elszállítandó Detrekőről.

- Tábornok úr ismer engem - kezdte az asszony -, tudja, hogy mindig hű császárpárti voltam.

Stahremberg megsodorta nagy deres bajuszát.

- Lehet, lehetséges. Én sohasem hiszek az asszonyoknak. Ámde a látszat azt mutatja, hogy a grófnő igazat mond, és ezért gondoskodtam, hogy megfelelő számú lovas kíséret szegődjön hintaja nyomába, nehogy bántódás érje.

- Lemondok az eskortról, tábornok úr, itt csak baj volna nekem, ha császári kürasszírok kísérnének.

Stahremberg évődve vágott közbe:

- Még akkor is, ha Adventy kapitányt rendelném ki az eskort vezetőjének?

- Még akkor is, köszönöm - felelt könnyedén elpirulva Szunyogh Lászlóné. - Régen volt az. Akkor még beértem a kapitányokkal, ma már csak brigadérossal elégszem meg.

Stahremberg türelmetlen mozdulatot tett.

- Mindig az a gaz Ocskay. Grófnő pedig megígérte, hogy vagy a kezünkbe adja Ocskay Lászlót, vagy császárivá teszi, és aranyláncot akaszt a nyakába.

Julianna suttogva, szenvedélyesen felelt:

- A kezükbe nem adom soha Ocskayt, mert szeretem, és ő is szeret engem!...

- Nono! - vágott közbe a tábornok. - Az utóbbi nem olyan nagyon bizonyos.

- De bizonyos - felelt a grófnő, és fölpirult az arca. - Aki engem megszeret, az örökre az enyém. Olyan asszonynak ismer engem, tábornok úr, akit cserélgetni lehet? Eszterházy Juliannát nem felejti el az, aki egyszer a szemébe nézett.

A tábornok udvariasan szalutált.

- Igaza van, grófné. Rendkívülibb asszonyt nem ismertem méltóságodnál. Csupa asszony. És azért félek én az asszonyoktól, mert ilyen példányok is akadnak közöttük.

- Az ígéret másik részét pedig még van időm beváltani. Hogy Ocskay labanc legyen, addig nagyon sok víznek kell lefolyni a Vágon. Nagy fa, erős fa, nem egy fejszecsapástól dől el. Villámcsapásnak kell annak lenni, amely megingassa. Azt a villámot pedig nem mérheti rá senki, mint az, akinek zászlaja alatt harcol. A fejedelem.

Stahremberg nevetett.

- Különöseket beszél, grófnő. Ön mindig rejtélyes, bizarr, érthetetlen volt. Engedje meg, hogy szerencsés utat kívánjak önnek. A legközelebbi viszontlátásra. A brigadéros úrral együtt.

Szunyoghné már a hintajába szállott. Körülnézett a várudvaron. Rabló labanc gyalogság fosztogatta az épületeket, de az elé a traktus elé, amelyben az asszonyok húzták meg magukat, fegyveres őrök voltak állítva, kik már messziről fegyvert emeltek a közeledő martalócokra. Valami kellemetlen, gonosz emlék torzította el a szép asszony arcát, amikor ezt a jelenetet látta. A lerészegedett labancokat puskatussal verték el az őrök az asszonyház elől.

- Tábornok, tehetne nekem egy szívességet.

- Parancsoljon, grófnő.

- Vonja be az őrséget az asszonyház elől.

Stahremberg gróf nyugodtan és határozottan felelt:

- Nem tehetem. A haditörvények tiltják.

Szunyogh Lászlónénak eltorzult az arca.

- Haditörvények? Olyan is van? Két év előtt, Beckó ostrománál csikorgó tél idején a részeg hajdúk letépték rólam a ruhát, és én ruhátlanul menekültem előlük, a havas jégen, a kétségbeesésbe. A részeg hajdúk utánam. Sorsom elkerülhetetlennek látszott, amidőn egy férfi toppant a vad horda elé, és engem megmentett. Ocskay László volt.

- Helyesen cselekedett - felelt a tábornok.

- Nos, az én kívánságom az, hogy szeretném látni ugyanígy menekülni a várbeli asszonyokat, ellenségeimet, gyűlölőimet. Tábornok, teljesítse kérésem!

Stahremberg megcsavarta a bajuszát.

- Engedelmet, grófnő. Én nem vagyok játékszer az asszonyok kezében!

Sarkon fordult. A hintó kirobogott a várból. Vitte Szunyogh Lászlónét - Ocskay László végzetét -, keserű csalódottságában, elvakult dühében, amint öklével fenyegette a várat.

Repült a hintó a girbegörbe országutakon. A kocsis, aki a hintó bakján ült, meg se mozdult. A lovak repültek maguktól. Hodolics alatt, ahol az országút eltér, a kocsis idegen útra fordult.

- Hová viszel, kocsis? - kérdezte Szunyoghné.

A kocsis a lovak közé csapott, aztán megfordult. Hirtelen levette arcáról az ősz szakállt és bajuszt. Szunyoghné szinte elsikoltotta magát, amikor a kocsisban Ocskay egyik legvakmerőbb hadnagyát, Jávorkát, a diákot ismerte fel.

- Te vagy az, Jávorka? Hogy kerültél ide? És most hová viszel?

Jávorka sötéten nézett az asszonyra.

- Ne kérdezze, grófnő... A brigadéros úr küldött az ön őrizetére, de fájdalom, későn érkeztem. Az árulást már nem akadályozhattam meg. Most elviszem oda, ahol megérdemlett büntetését elveszi az árulásért. Viszem Ocskay Lászlóhoz.

Az asszony kebléből egy nagy, mély, boldog sóhajtás röppent ki:

- Vigyél, Jávorka.

A kuruc sötéten dörmögte:

- Remélem, lesz annyi ereje a brigadéros úrnak, hogy széttapossa a fejét a szép kígyónak.

- Tapossa szét - rebegte boldogan az asszony.

A hadnagy megsuhogtatta az ostort. Vitte a négy paripa gyors iramban a hegyeken, völgyeken, erdőkön át azt az asszonyt, akinek fekete szeme, rubinpiros ajka, telt karja ölelése okozója volt annak, hogy két esztendő múltán elveszett a kurucok büszkesége, legszebbik virága, Ocskay László. Vitte a négy ló a kurucok végzetét, Eszterházy Juliannát úttalan utakon, sötét rengetegben pislogó tábortüzek felé, ahonnan a tárogató hangzott. Mikor hegyszakadékok, meredélyek szélén robogott el a kocsi, talán elég lett volna egy mozdulata a Jávorka gyeplőtartó, erős karjának, hogy a mélységbe zuhanjon terhével a hintó, és a magyar történelem talán másképpen íródik az utolsó kétszáz esztendőben. De a rossz asszonyokra az ördög vigyáz. Mert folyton sarkukban vagyon, leselkedik, megóvja őket idő előtti elbukástól. A hintó baj nélkül ért veszélyes útja céljához, Ocskaynak pedig egyéb dolga volt, mint számon kérni a Julianna árulását.

A labancot üldözte diadalmas csatákban Bécs kapujáig - míg messze Magyarországon az ocskói régi kastélyban egy szent nagyasszony, a hűséges hitves, hazaszeretetre, atyjuk tiszteletére oktatta az Ocskay apró cselédeit.

Az író leteszi a pennát.

A kuruc háborúk tündéri képe, diadala és szomorúsága midőn elvonul lelki szemei előtt, úgy látja, hogy az asszonyok akkor is olyanok voltak, mint mindig azelőtt és azóta. A Zrínyi Ilonák nagyságukkal, jóságukkal, nemességükkel nem építhettek annyit, amennyit egyetlen rossz asszony fel ne rúghatott volna a cipője sarkával...

A Rákóczi-forradalomban csaknem annyi volt a bámulatra méltó hős lelkű asszony, mint amennyi a férfi. Az asszonyok versenyre keltek a férfiakkal a haza szeretetében, bátorságban, kitartásban. Talán ha azok a hős lelkű asszonyok, a Zrínyi Ilonák nincsenek, a Rákóczi-szabadságharc nem is lett volna olyan nagyszerű, világraszólóan pompázatos. Az asszonyok az ő patyolat testükre felöltötték a csaták páncélját, majd a számkivetés hamuszínű köntösét. Rákóczi anyja, minden időknek egyik legbámulatosabb asszonya, esztendőkig védi Munkácsot. Háborúz, mint egy férfi, és bátorságot, hősiességet önt a nemzet valamennyi asszonyába. Magyarországon akkor minden nő Zrínyi Ilona szeretett volna lenni, s az ő nyomdokába léptek a hazaszeretetben. A történelem ezen a helyen, mintha eddigi mulasztásait egyszerre akarná helyrehozni, csapatostul jegyzi fel a hős asszonyok nevét. Hisz hős volt majd minden magyar asszony.

Aztán Törökország felől sóhajt a szél, a szélben a száműzöttek panasza hallik. A száműzetés sótalan kenyerét megosztják az asszonyok a férfiakkal. A Mikes Kelemen nénje minden magyar asszony: minden magyar nőnek Rodostóban járt az álma.

Nagy idők! Az asszonyok megmutatták, milyenek, amikor szeretnek, amikor a hazát szeretik. A magyar nő apoteózisa a Rákóczi-forradalom. Soha nem avatkoztak annyit a nők a férfiak dolgába, mint ebben az időben. Ha néha ártottak is, sokat használtak...

A felsővadászi Rákóczi-címert - vörös mezőben, hármas zöld halmon aranypallost tartó fekete sast - megfordították már régen: a kuruc világ a legendák világába lépett át alig kétszáz esztendő leforgása alatt. Az asszonyok, akik jók vagy rosszak voltak, egyformán eltűntek a föld porában. Csak árnyalakjuk kísért sok jó vitéz örök álma felett, akik halálának ők voltak okozói.