AZ ELTAPOSOTT TŰZCSÓVA

János magiszter csendesen helyére tolta a titkos ajtót, amelyen át a késmárki városháza toronyszobájába jutottak, s íme: az ajtó helyén egy nagy, aranyrámás kép tűnt fel, amely Lubomirszki herceget, a Szepesség egykori grófját ábrázolta.

Jávornoki, a főbíró, ülve maradt az asztalnál, kezével helyet mutatott a jövevényeknek.

- Nyomban szolgálok ebéddel - mormogta lecsüngő, vastag bajusza alatt -, mert úgy tudom, hogy avégett ereszkedtetek le csekély személyemhez.

A hatalmas barát fürkészve nézett Jávornoki semmitmondó arcába.

- Amiatt ugyan nyugodtan maradhat, főbíró uram. Nem olyan emberek vagyunk mi, akiknek a déli harangszóra mindig teríteni szoktak.

- Látom, hogy nem mindennapi emberekkel van dolgom - felelte nyomatékosan a késmárki főbíró. - Például a késmárki rejtekutakat, a föld alatt levő titkos folyosókat magam sem ismerem, pedig főbírája vagyok ennek a nemes városnak. A föld alatti utaknak a titkát mindig csak a legöregebb polgár ismeri. Hisz ettől függ a város biztonsága. Magiszter úr pedig olyan könnyedén jár-kel a föld alatt, mintha semmi titka sem volna Késmárknak.

János magiszter nevetve rázta meg a fejét.

- Bizony, előttem nincs titka Késmárk városának. Ha a főbíró uram nem sajnálja a fáradságot, és felüti a város régi krónikáit arról az időről, amikor Andrássy tábornok parancsolt a Szepességben, nyomára talál János magiszternek, akit akkoriban még Lomnic diák néven ismertek, és megmentője volt Késmárknak. Hát hogyne ismerném én Késmárkot!

- Veszedelmes tudomány! - dörmögte mogorván a főbíró. - Különösen, ha olyan embernek van ez a tudománya, akiben megbízni nem lehet. Azért régi törvényeink örökös fogsággal büntették azt, aki a város titkainak nyomára jutott.

A hatalmas magiszter felemelte a fejét.

- Én nem félek az örökös fogságtól.

A főbíró nem felelt, csak a méltóságát jelképező ezüstgombos botot forgatta a kezében, mintha attól kért volna tanácsot.

A magiszter körüljártatta a szemét a toronyszobában. A falon, Késmárk címerével szemben, egy helyen erőszakos vakarásnak a nyoma látszott. Mintha eltávolítottak volna onnan valamit, ami addig ott volt.

A magiszter arca kivörösödött, amint kérdezte:

- Miért távolították el innen a Rákóczi-címert, főbíró uram? Késmárk Rákóczié.

- Csak volt - felelte nyugodtan Jávornoki.

- Nem igaz! - kiáltotta a magiszter. - Késmárk örökös hűséget esküdött a fejedelemnek. Ez árulás, ez becstelenség! Késmárk a Rákóczié. Tegyétek vissza a címert a helyére!

- Ne tüzelj, magiszter! - felelt mogorván a főbíró. - Csak azt mondom neked, hogy ne tüzelj. Hagyd a halottakat pihenni.

- Rákóczi nem halott. Feltámadt újra a fiában.

A főbíró legyintett a kezével.

- A Rákóczi-név meghalt örökre. Hiszen az országgyűlés maga ítélte örökös száműzetésre Rákóczi Ferencet. Ezt a nevet kitörölték a történelemből. Volt, nincs. A nemzet felébredt mámorából, és Rákócziban ma már csupán megrontóját látja.

- Jávornoki! - pattant fel a barát, és orrcimpái remegtek. (Kanizsinak is ökölbe volt szorítva a keze.) - Előttünk ne mondj ilyent, mert torkodra forrasztjuk a szót!

A főbíró kelletlenül vonogatta a vállát.

- Az igazságot nem lehet eltagadni. Az ország már elfelejtette Rákóczit. Az a néhány öregember, aki még emlékezik reá, nem számít. Az öregembereknek meggyengült az eszük. A rengeteg véráldozatba került kuruc hadjárat elmúlt. A paraszt dalolva jár ekéje után, és a véres csatamezők helyén áldásos szántóföld van. Térjetek vissza ti is, ahonnan jöttetek, és hagyjátok nyugodni a nemzetet.

- Nyugodni?! - kiáltott fel a diák, és öklével az asztalra csapott. - Nyugodni, hogy megdermedjen halálos álmában, amidőn könnyen kezére rakhatjátok a rabbilincseket? Ez a nemzet nem a rabságra, hanem a szabadságra született. Fel kell ébreszteni a nemzetet újra, riadót fúvunk az alvók fülébe: Ébredjetek! Az álom, amelybe merültetek, a halál álma! Ébredjetek! A kis Rákóczi a határon áll, és hozza nektek a legdrágább kincset, a szabadságot! És ha már temető és csupa sírhalom volna is az ország, a riadóra a sírokból is kinyúlna egy kar és egy kard. Az utolsó magyarnak a kardja. És köszöntené a csillagot, amely a Kárpát felett ragyog.

Jávornoki nyugodtan hallgatta végig Kanizsi szavát. Aztán hideg, kimért hangon kérdezte:

- Ti tehát azért jöttetek, hogy lángba borítsátok újra az országot?

- Azért jöttünk - süvöltött a diák -, hogy az alvók fülébe kiáltsuk: Rákóczi fia a határon van!

- Azért jöttetek - folytatta a főbíró -, hogy újra meginduljanak a vérpatakok, és tengerként hullámozzanak az ország egyik határától a másikig.

- Jöttünk - felelt a barát - a hűséges Szepességbe, Rákóczi Késmárkjába, hogy itt tűzzük ki a felkelés zászlaját.

- Hát azt nem fogjátok megtenni! - kiáltott fel Jávornoki.

Ezüstbuzogányával a padlóra koppintott, és a toronyszoba három ajtaja hirtelen feltárult. Állig felfegyverzett katonák, szálas dragonyosok nyomultak a szobába.

A főbíró botjával a jövevényekre mutatott.

- Fogjátok el a felségsértőket. Ettől a perctől Késmárk foglyai vagytok.

A katonák megragadták János magisztert. A diák csodálkozva látta, hogy a hatalmas magiszter a legkisebb ellenállást sem mutatja támadóival szemben. Súlyos, nehéz láncok kerültek kezükre-lábukra.

- Félj a halottaktól, főbíró! - kiáltotta János magiszter.

Jávornoki csúfondárosan mosolygott.

- Félj Rákóczi fiától! - szólalt meg egy mély öreg hang, amely úgy hangzott, mintha a föld alól jött volna.

A rabokat elhurcolták, a főbíró parancsot adott, hogy a titkos ajtót a toronyszobában nyomban befalazzák. Aztán hazafelé ballagott Jávornoki a piacon keresztül.

A Thököly-tornyon rengeteg sok fekete varjú és csóka gyülekezett. A főbíró elgondolkozva nézte a sötét madarak gyülekezését. Csöndesen mormogta magában:

- Most még sikerült eltaposnom a tűzcsóvát, amit Késmárk békés házaira akartak dobni. Vajon holnapra nem repül-e új láng a házfedelekre? Én megteszem kötelességemet, és őrzöm tovább Késmárkot.