A KARDOK KIREPÜLNEK

A tanácsterem ajtaja felpattant. Kázmér lengyel diák sietett be az ajtón, és az arca nagy felindulást mutatott.

Jávornoki felemelte ezüstbotját.

- Hogy merészel ez a fiatalember a tanácsterembe lépni?! - kiáltotta haragosan.

- Harminc diáktársam nevében jövök. Harminc késmárki diák áll odakünn, és kard van mindegyiknek a derekán - felelt Kázmér diák. - Most még kérni jöttünk nemes főbíró uramhoz. Holnap lehet, hogy nem kérni jövünk többé.

- Mit jelent ez a fenyegetés?! - kiáltott sötét arccal Jávornoki. - Dőre ifjúság! Hogyan merészeltek férfiak tanácsában szót emelni? Nem emlékeztek-e már a vérpadra, amely Késmárk piacán állott?

- Mi a vérpadtól nem félünk, mert a csillag immár feljött a Kárpátok felett. Rákóczi fia a határon áll Havasalföldnél, és holnap talán már a haza szent földjét érinti lába - szólt izgalomtól haloványan Kázmér, a lengyel diák. - Engedd meg, főbíró, hogy a diákok a terembe lépjenek.

- Engedd meg - mondták egyszerre a tanácsurak.

Jávornoki ajkába harapott, és szótlanul intett.

Harminc egyforma ruházatú késmárki diák nyomult be a terembe a szárnyas ajtón. A kucsmájukat kezükben tartották. Ragyogott a szemük, és a köpönyegük szárnyát vállukra vetették, hogy a derekukra csatolt kard kivillant.

A diákok csoportjából most előlépett egy halvány arcú, magas termetű ifjúember, és a főbíró elé lépett.

A tanácsurak csoportjában heves mozgás támadt.

A főbíró előtt Jávornoki Benci, a főbíró fia állott, és Jávornoki András sápadt arca krétafehér lett. Eltakarta a szemét.

- Te is, fiam?! - kiáltott fel. - Vagy talán álmodom csupán, hogy az én egyetlen, tudós, jó fiam fegyverrel áll atyja elébe?! Nem, nem, az nem lehet, hogy a vér vízzé váljon, a fiú megtagadja apját!... Mondd, mit akarsz e helyen, fiam?

- Kérni jöttem! - kezdte Jávornoki Benci remegő hangon. - Eljöttem, mint fiú az apjához. Eljöttem, mint magyar ember egy másik magyar emberhez. Egy szent névvel jöttem ajkamon. A Rákóczi nevével.

A főbíró a fejét csóválta.

- Mégiscsak álom lesz ez! Hess, te rossz álom! Ugyan, miért nem ébredek már fel?

Jávornoki Benci megerősítette hangját:

- Nem álmodol, atyám. Valamint mi sem álmodunk, amikor a csillagot látjuk ragyogni a Kárpátok felett.

- Úgy van - dörmögött közbe Kozalik uram.

- Álmodtok! Valamennyien egy mámoros álomnak vagytok a rabjai - mormogta a főbíró. - Én nem értelek meg benneteket. Varázslat alatt vagytok mind. Az a hatalmas magiszter varázsolt el mindnyájatokat. Amióta az Késmárkra betette a lábát, azóta megmámorosodtatok. Mintha kábítóport szórt volna a késmárki levegőbe. De az én fejem tiszta, és mindent tudok. Helyemben maradok, és vaslakatot teszek a szívemre, kezembe pedig a törvénykönyvet veszem...

Aztán emelt hangon, hideg tekintetét fiára szegezve, nyugodtan kérdezte:

- Mi keresnivalód van e helyen, balga gyermek?

- Kérni jöttem - ismételte Benci. - Kegyelmet, szabadságot a fogoly kurucoknak. Bocsásd őket szabadon, atyám!

Jávornoki András keserűen kacagott:

- Tehát te is összeesküvő vagy?

- Kegyelmezz, atyám - ismételte Benci.

- Én már nem vagyok atyád. Bírád vagyok - felelt zordonon Jávornoki.

- Atyám! - esdekelt Benci. - Harminc fiatalember, harminc késmárki diák áll előtted. Ma még kérünk... De ki tudja, hogy holnapra nem feszítjük-e erős vállunkat a börtönök vasajtajának, hogy kiszabadítsuk foglyainkat!

- Árulás! - hörögte Jávornoki. - Darabontok! Elő, darabontok! A legsúlyosabb béklyót az összeesküvő kezére! Jávornokinak acélból van a szíve. Bírája lesz saját fiának.

Az öreg Siska János megtört léptekkel bicegett elő a sarokból. A teremben levő gyülekezeten az elszörnyedés moraja zúgott végig. A főbíró saját kezűleg vette le a legnehezebb rabláncot a terem faláról, ahol a láncok sorjában függtek.

- Reszket a kezed, Siska János? - kérdezte. - Nos, én magam teszem fel a rabság láncát e fiú kezére.

Így szólt, és a láncot Benci kezére csukta.

A harminc diák szinte megkövülve állott helyén, a tanácsurak elhalványodva néztek főbírájukra, aki kemény, elszánt arccal ült vissza székébe.

- Jávornokit senki nem fogja látni gyöngének - mondta. - Vezessétek el a foglyot!

- Még nem! - dördült meg egy mély, öreg hang a terem hátterében.

Rejtekajtó pattant, és a föld alól harminc ősz, öreg ember tolakodott be a terembe. Állig fölfegyverkezve, földszagú vének, mintha a sírból tértek volna vissza - a "késmárki halottak".

Legelsőnek a főbíró apja, a torzonborz, agg Jávornoki János nyomult be a tanácsterembe.

Az alkonyat ereszkedett már le Késmárk városára, de ez a téli alkonyat nem volt sötét, mint a többi. A piac közepén óriási tűzrakás égett, amely az egész várost megvilágította. Sötét alakok élesztgették a tüzet, amelyre csaknem egész fenyőfákat dobtak.

A tűz fénye megvilágította a tanácsterem minden zugát. A "késmárki halottak" kísérteties csendben állották körül a tanácskozóasztalt, a főbíró szinte megkövülve ült a helyén. A szeme, mint két parázs, ragyogott.

- Az élők után eljöttek a halottak - kezdte Jávornoki János, Késmárk egykori főbírája. - Eljöttünk, hogy fölemeljük szavunkat az élőkért! A sírból tértünk vissza, és ajkunkon egy név van: Rákóczi. Halld meg, főbíró, a halottak szavát! Hallgasd meg atyád szavát! Jávornoki András, "halott" édesapád kér, hogy térj vissza Rákóczihoz, kegyelmezz a fogoly kurucoknak.

- Nincs kegyelem - felelt tompa hangon a főbíró. - Amíg ezt az ezüstbuzogányt a kezemben tartom, addig a szívem acél, a kezem vas. Addig esküm kötelez, amelyet a szent Bibliára tettem, hogy Késmárkra háborúban és békében, nappal és éjjel vigyázni fogok. Hogy baj ne érhesse a nemes várost. És ti bajba akarjátok dönteni a várost. Élők és "halottak" egyformán. A "halottak" térjenek vissza, és legyen nyugalom a városban.

- Fiam - kiáltott föl Jávornoki János -, hallgasd meg ősz, öreg atyádat!

A férfiak tömegén át most egy lenge, gyermeteg leányalak suhant keresztül.

Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt.

Jávornoki Ágnes tört keresztül a tömegen, és hang nélkül, szótlanul leborult a főbíró lába elé.

- Leányom! - kiáltott fel a nagy, erős ember, és a hangja megtört. - Ágneském, mit akarsz te itt?...

- Én is Rákóczi leánya vagyok - felelt a mélységes csendben egy reszkető leányhang.

Jávornoki András a két karjával fölemelte a földről a zokogó Ágnest.

- Jöjjön, aminek jönnie kell! - kiáltott fel eltompult hangon.

Az ezüstfejű buzogányt az asztalra dobta. A nehéz bot döngve csapódott az asztal lapjához.

- Nem vagyok többé Késmárk főbírája! - szólt Jávornoki. - Érzem, hogy nem vagyok méltó e tisztségre, mert gyönge a szívem.

Az e szavakat követő mély csendben az öreg Jávornoki hangja dördült meg:

- A kardok kirepülnek!

Ugyanezt kiáltották a diákok is.

És mint égbe repülő sasok szárnycsattogása, pendültek meg az acélok, amint elhagyták hüvelyüket.

A toronyban hirtelen félreverték a harangokat, és vad, ijedt lárma hangzott a piac felől.

- Ellenség közeledik a város felé! - süvítette egy éles hang.

A harang tompán kongott a tűz világította éjszakában.