HOGYAN ÉLNEK TOVÁBB A HALOTTAK?

A késmárki diákoknak legelső dolguk volt a Thököly-vár foglyait kiszabadítani. János magisztert és Kanizsi diákot vállukra emelve vitték be a városba, és az egész város egy nevet kiáltott, a Rákóczi nevét. Vitték a két foglyot diadalmenetben, aki ahol érte, ott simogatta meg. János magiszter váltig kérlelte a diákokat:

- Fiaim, nagyon nehéz vagyok. Már gyermekkoromban azt mondták, hogy olyan nehéz vagyok, mint a só. Azóta pedig nemigen fogytam. Eresszetek le a vállatokról.

Kanizsit, a diákot azokkal a hírekkel boldogították, amelyek a Havasalföldről érkeztek, Rákóczi Józseftől. Nagy hadsereg élén vár ott Rákóczi fia. S azóta talán már az országban van. Hisz manapság olyan lassan haladnak a hírek!

- Ez aztán derék dolog! - mondogatta örvendő hangon Kanizsi. - Késmárk az első város az országban, amely a Rákóczi zászlójához csatlakozik. Hej, de meg is dicsér majd érte a kis gazdám!

Hanem hát a harang szünet nélkül kongott a toronyban. Úgy látszik, hogy a dragonyosok térnek vissza. Ide ugyan jöhetnek. Késmárknak jó erős kapui vannak, amelyeket nem egykönnyen lehet bedönteni. Különben is Jávornoki János - a "halottaiból" feltámadt öreg főbíró - vette át a főparancsnokságot a városban.

Az északi kapuhoz őrségre a harminc száműzött és visszatért öreg polgárt rendelték. A déli kapura a diákoknak kell majd ügyelniük. A többi lakosság öltözzék fegyverbe. Van ott a föld alatt elég fegyver, egy hadseregre való, és várja a további parancsot.

Harci zaj és lárma közepette ereszkedett le az éjszaka Késmárkra.

A nagy tüzet folyton élesztették a nagy piacon. Ott melegedett a lakosság apraja-nagyja. Senkinek se volt kedve lefeküdni. Gyönyörködtek abban a hatalmas Rákóczi-zászlóban, amely a régi torony ormáról lengett alá.

Siska János uram találta valahol a padláson, amikor még ideje volt arra, hogy a padlást bújja, mert bezzeg nem érne most rá. Fegyvertől zörgő vén daliává változott az öreg ezen az estén, és még a bajuszát is kipödörte.

- Kuruc lettem újra - mondta, és ragyogott az arca. - Nincs jobb dolog a világon, mint kurucnak lenni.

Csak az a harangkongás szűnne már meg. Olyan vészessé, rettenetessé teszi az éjszakát, hogy az embernek a szívére tódul a vére.

- Látod-e még a csillagot a Kárpátok felett? - kérdezte János magiszter Kanizsit.

A diák behunyta a szemét.

- Látom - felelte. - A szívemben is látom.

- Nekem olyan nehéz, sötét a szívem - felelt a magiszter. - Magam sem tudom miért, nagyon szomorú vagyok.

- Életem legszebb napja - mondta a diák. - Az első harc, az első háború, amikor kardomat kipróbálhatom.

- Én úgy érzem, hogy nekem az utolsó - felelt csendesen a magiszter. - Élve nem hagyom el ezt a várost.

- János magiszter! - kiáltott a diák. - Miért e csüggedés, ez a szomorúság? Rákóczi nevét harsogják újra a hegyek és a völgyek. A nap reggelre vérpirosan ébred, mert a szabadság országára fog alátekinteni.

- Messze van még a reggel - mormogta a magiszter, és többet nem szólt.

Hát a nap hőse, Jávornoki András, a leköszönt főbíró hol volt ez idő tájt? Otthon ült, a Fugger-házban, és hallgatta azokat a meséket, amelyeket Ágneske mondott neki. Gyermekmesék voltak azok, amelyeket a leányka valamikor öreg dajkájától hallott.

Éjszakára kopogtattak az ajtaján, és János magiszter lépett a szobába.

- Főbíró, én megbocsátok neked - kezdte a hatalmas magiszter. - Dél felé még szabad az út!

- Honnan tudod? - kérdezte szórakozottan Jávornoki.

- Onnan - felelt a magiszter -, hogy az öreg Jávornoki János a diákokat rendelte a déli kapuhoz, és az öregeket északra. Arról jön tehát a veszedelem.

- Jól ismered az apámat.

- Azt tanácsolnám tehát neked, hogy menekülj dél felé.

Jávornoki felállott és kiegyenesedett.

- Olyan ember vagyok én, aki menekülni képes? Nem, magiszter, Jávornoki sohasem menekül. Jávornoki a helyén marad, történjék bármi.

A magiszter megszorította a főbíró kezét, és szótlanul elment.

János magiszternak igaza volt. A visszatérő ellenség az északi kaput támadta meg napfölkelte előtt. Betörték a kaput, és egyszerre szabad lett az út a városba. A téli hajnal ködös világosságában az öreg Jávornoki János állott legelöl, mellette János magiszter. A rettenetes olvasó bal kezére volt csavarva, míg jobbjában meztelen kardot tartott.

A dragonyosok orkánként rohantak a kapura.

- Aki meghal, az tovább él! - kiáltotta az öreg Jávornoki.

Mögötte a harminc késmárki öreg polgár visszhangként ismételte a szavakat.

Akkor János magiszter szólalt meg az ő falakat rázó, dörgő hangján:

- Rajta, kuruc, rajta!

A téli ködben a dragonyosok meghökkenve rántották vissza lovaikat. Ismerték ők ezt a félelmetes kiáltást. Nemrégen hallották még fülükbe csengeni, és emlékeztek még reá, hogy erre a kiáltásra mintha földindulás támadt volna: úgy rohantak rájuk a kurucok.

De a rettentő földindulás most elmaradt.

- Gyávák! - ordított a dragonyosok kapitánya. - Hát nem tudjátok, hogy az utolsó kuruc is rég elveszett már?

- Még nem! - felelt János magiszter. - Csak közelebb gyertek, mindjárt megtudjátok.

- Előre, előre! - kiáltotta a dragonyos kapitány.

Az első dragonyos, aki beugratott a kapun, csak a másvilágon tért magához. De a második és harmadik is. János olvasója kaszált, mint a halál.

Most rohamot intéztek a dragonyosok a maroknyi seregre. János magiszter megforgatta feje fölött az olvasóját.

- Rákóczi! - kiáltotta háromszor, és hullott az ellenség, mint a répa.

A "késmárki halottak" Jávornoki vezetésével szemberohantak a lovasokra... Pengett a kard, csattogott a fegyver, de a vad harci zajon is áthallatszott a levegőben forgó vasolvasónak a halálos zúgása...

Amíg ez az északi kapunál történt, a déli kapunál Kanizsi őrködött a diákokkal. Pitymallatkor zörögtek odakívül a kapun.

- Ki van odakünn? - kérdezte a diák.

- Hírnök, Havasalföldről.

Gyorsan felnyitották a kaput. Egy lerongyolódott lovas bukott be a kapun. Sápadtan kiáltotta:

- Halálhírt hozok! Rákóczi József meghalt, mielőtt átlépte volna a határt!

Síri csend követte a hírnök szavait.

A város belsejéből vérvörös fény repült fel a hajnali égboltozatra, és vad harci zaj hallatszott. Felgyújtotta a várost az ellenség...

Jávornoki Benci átölelte Kanizsit.

- Nekünk nincs már egyéb keresnivalónk itt, diák, mint megkeresni a halált... Gyerünk az ellenség elé.

...Mire a vérvörös nap felbukkant a Kárpátok felett, egy égő, üszőkbe, füstbe temetett városra pillantott le. Az égő házak közepén mint egy fáklya, égett a torony, de a Rákóczi-zászló még sértetlenül lobogott rajta. Halottak borították az utcákat, de itt-ott még folyt a harc. János magiszter egy maroknyi csapattal hadakozott, de végre elnyomta őket a túlerő. A derék magiszter, a rodostói követ, méltóan halt meg hősi nevéhez. Húsz sebtől véresen roskadt össze a piacon, és ezt kiáltotta:

- Vivát Rákóczi!

A rommá égetett Késmárk piacán vérpadot ácsolnak az ácsok.

Reggelre megszólaltak a dobok, és a vérpadra egy sápadt arcú férfiút vezettek. Az arca sápadt volt, de a szíve nyugodt. A bakó megragadta, de ő eltolta magától a hóhért. Csendesen hajtotta fejét a tőkére, és így szólott az alant álló, koldussá lett késmárkiakhoz:

- Városomért, hazámért szívesen halok meg.

A bakó lesújtott.

Így halt meg Jávornoki András, az utolsó késmárki főbíró.

A dél felé vezető országúton két menekülő, bujdosó siet más tájak felé. Egy leányka és egy fiatalember. A leány Jávornoki Ágnes, akit Kanizsi diák élete kockáztatásával mentett meg az égő városból. Sietnek a néptelen, havas országúton. Körülöttük a néma, sötét erdők, felettük barna, jeges felhők, mögöttük a szülőváros. Egymás kezét fogják, és szívükben bátorság van.

Az országút völgynek ereszkedik. A menekülők eltűnnek a völgyben... Hagyjuk őket bujdosóútjokban. Hadd találják meg boldogságukat, ha ugyan még lehetnek boldogok a szabadság romjain.

A Rákóczi-felkelések utolsója volt a késmárki felkelés. A Rákóczi-nemzetség kihalt, vége lett a dicsőséges kuruc időknek.

De a csillag tovább is ragyogott a Kárpátok felett.

És századok múlva ragyog ma is.

Mert a ragyogó csillag nem tűnt le a Rákócziak halálával. Ott maradt ragyogva az égboltozaton.

Az a csillag a "szabadság csillaga".