|
RÁKÓCZI
HARANGJA
Olyan nagy harang tán a világon sincs, mint a debreceni öreg harang. Ezt az
öreg harangot - büszkesége a debrecenieknek - úgy hívják: Rákóczi. A nagy
fejedelem nevéről keresztelték el az öreg harangot.
Az öreg harang nemcsak abban különbözik a többitől, hogy százmázsás
testének a meglódításához legalább három emberre van szükség, hanem abban is,
hogy csak nagy ünnepen szólal meg. Mikor mély, zúgó szava száll a városon, még
a hortobágyi gulyás is meghallja a hangját, és azt mondja magában:
- Rákóczi beszél!
A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang
zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a
harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek
leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut az eszükbe.
Ennek a nagyharangnak pedig a története ez. Hallottam vagy álmodtam-e? -
mindegy. Aki a Rákóczi hangját hallja, az igaznak hiszi a történetemet.
Mikor II. Rákóczi Ferenc elindult az ő keserves bujdosásába, elbúcsúzva
itthon levegőtől, víztől, falevéltől, mintha érezte volna,
hogy sohasem látja meg az ő kedves országát többé.
- De legalább a hangom itt marad a tárogató hangjában - mondta a fejedelem.
A tárogató volt a kurucok hangszere. Fújták a tábortűz mellett, még
dínomdánomban is a tárogató hangja mellett táncoltak. Tárogató volt a szabadság
muzsikája.
Tudta ezt az ellenség is. Mikor Rákóczi Ferenc elbujdosott hazájából, az
ellenség kihirdette, hogy össze kell törni minden tárogatót. El köll égetni! Ne
maradjon a veszedelmes hangszerből egyéb, csak hamu.
Az ellenség parancsát végre is
hajtották. Aki nem engedelmeskedett, annak a fejét vették.
Nem maradt hát itthon még a
hangja se Rákóczinak.
Mikor hírül vitték a
fejedelemnek, hogy elégették az ő kedves tárogatóját, a rodostói remete
felsóhajtott:
- Már akkor igazán nem tudom,
hogyan fogja hangomat meghallani a magyarság!
Történt ugyanekkor, hogy a
debreceniek új harangot öntöttek. Addig is volt harangjuk, de csak amolyan
apró, amelynek szavát még a szomszéd utcában sem hallották meg. Azt határozták
tehát a debreceniek, hogy olyan harangot csináltatnak, amelynek hangját még a
szomszéd falvakban is meghallhatják. Hadd tudja a hortobágyi pásztor is, hogy mikor van dél.
Elkészült a harang.
Csudájára járt az egész város. Még olyan harangot nem láttak. Akkora volt a
harang, mint egy parasztház. Az ütőjét pedig négy ló is alig bírta
elhúzni.
- Ez aztán a harang! -
mondták - Tán még Nagyváradon is meghallják, ha szól. Hadd hallják! Tudják meg,
hogy Debrecennek telik ilyen harangra.
Mert a debreceni embernek
egyéb gondja sincs, mint bosszantani Nagyváradot. Századok óta vetélkednek már
egymással. Ha a váradiak tornyot építettek, a debreceniek még magasabb tornyot
építettek.
Büszkék voltak tehát a
debreceniek, hogy nagyharangjukkal "lepipálták" Nagyváradot.
Most már az a kérdés merült
fel: milyen nevet adjanak a harangnak? A harangot is meg szokták keresztelni,
mint az újszülöttet.
A városi tanács
gondolkozóba esett.
Először arra
gondoltak, hogy a harangot a polgármester nevéről Szakolczai Mihálynak
nevezik el.
- Szakolczai Mihály uramnak
- javította ki a polgármester.
Igen ám, de hogy lehet
uramnak hívni egy harangot? Az nem lehet. Az egész város, még a kanászok is
csak amúgy per Szakolczai Mihály emlegetnék a polgármester uramat. Elállottak
tehát a tervtől.
Egy városi tanácsos ekkor a
homlokára ütött.
- Nevezzük Jánosnak. Úgyis
annyi a János Debrecenben.
Egy másik tanácsos
közbevágott:
- Kend is János, én is
János, az isten is János, legyen hát a harang is János!
Ebben megegyeztek.
Történt, hogy amidőn a
harangot felhúzták a toronyba, egyszerre híre futamodott a városban, hogy
Rákóczi Ferenc meghalt Rodostóban a múlt hónapban.
A harang erre megszólalt.
Olyan mély, olyan bús hangon zúgott, hogy megrendült mindenkiben a szív...
meghalt Rákóczi! Azt siratja a harang.
A városi nép összesúgott.
- Rákóczi lelke szól a
harangból!
A harang szólt, szólt...
Rákóczi Ferencnek hazaszálló lelke a harang hangjában végigrepült a magyar
mezőkön.
Azóta hívja Rákóczinak a
nép a debreceni nagyharangot.
|