A MÉCSES ELALSZIK

ELSŐ RÉSZ: A CSÁSZÁR BARÁTJA

1.
MÜLLERGASSE NR. 6.

A kalendáriumok 1791-et írnak, és az idő késő őszre hajlik. Bécsben vagyunk az Angol Szállóban (mint ebben az időben nevezték: az ,,Anglétter"-ben), a második emeleten egy sarokszobácskában, ahol a vásott pamlagon vaskos könyvek hevernek szerteszét; a háromlábú asztalon, amelynek lábai karikába hajolnak, szintén könyvek és újságok; a sarokban egy kopott utazóláda bőrből készült fülekkel, amelyekkel a postakocsihoz szokás odaerősíteni a ládát, amely félig nyitott állapotában most ugyancsak ócska, sokat forgatott könyveket mutat.

Az ablaknál, amely a régi Grabenre néz, és benne az üvegeket ódon ólomereszték erősíti meg, egy férfiú áll, aki figyelmesen vizsgálódik az utcai élet zajgásában. Barna szerzetesi ruha födi a férfiú testét, de fekete bajusza és szakálla van. A lábáról is hiányzik a bőrpapucs, rövid lengyel csizma van a meglehetősen kopott csuha alatt. Harmincöt-negyven esztendősnek látszik a szerzetes, aki összefont karral áll az ablak mellett, mintha onnan az utcáról várna valakit, akinek meg kell érkeznie.

Az arc, amelynek haloványságát erősbíti a fekete haj és szakáll, az első pillanatra sem látszik érdektelennek, mindennapi arcnak. Mintha sok keserűség, fájdalom és csalódás volna írva arra a melankolikus ábrázatra, amelyből szinte szokatlan fényességgel világítanak ki a lélek lámpásai. Az orr keletiesen hajlott, és a vastag, húsos száj arról beszél, hogy ez a férfiú nemcsak a bánatot és keservet ismeri az élet viszontagságaiból, hanem megbecsüli az örömöket is.

Ha még közelebbről vizsgáljuk meg ezt az arcot, szemet és szájat, azt tapasztaljuk, hogy sok vad indulat, szenvedély, becsvágy rejtőzködik a halovány külső alatt. Mintha egy viaszfigura éledezne, amelynek erkölcsei, cselekedetei, indulatai a következő percben kiszámíthatatlanul és ismeretlenül törnek elő az életrekeltés révén. A homlok fehérsége és simasága észről, akaraterőről és nyugalomról beszél.

A férfialak türelmes mozdulatlanságán látszik, hogy ez az ember megtanult várakozni. Csüggedés és nyugtalanság nélkül hagyja, múljék egyik óra a másik után anélkül, hogy odalent az utcán észrevehetné azt, akit látni szeretne. A várakozó, reménykedő és terveket kovácsoló férfiú olyan hideg nyugalommal áll helyén, mintha odabenn, az indulatok és érzések tanyáján, minden a legnagyobb rendben volna. Pedig a homloka ráncain, az ajka csöndes mozdulásán, olykori mély lélegzetvételén meglátszik, hogy már nagyon régen vár az ablaknál valakire, aki neki nagyon fontos lehet.

Annyira elmerül gondolataiba, észre sem veszi, hogy háta mögött az ajtó fölnyílik, és egy hajlott hátú öreg úr lép a szobába, aki az udvari emberek spanyolos szabású öltözetét viseli, háromszögletes kalapját és csontfejű pálcáját a hóna alá szorítja, amíg félcipőjében nesztelenül lépked be az ajtón. A kiaszott testű, púderes hajviseletű férfiú borotvált arcából szokatlanul nagy orr mered előre. A ráncok és mélységes barázdák mintha csupán azért lettek volna arcán, hogy ez az orr még nagyobbnak lássék. Kék, vizenyős szemecskéi mélyen beesettek, mintha az orr végezné a szemek munkáját is: szimatolva nézdelődik széjjel a szobában, és fürgén, gyorsan pislog be a nyitott könyvekbe, nesztelenül és rendkívüli óvatossággal fordítja meg egy nyitott levélnek a hátsó részét, hogy az aláírót elolvashassa rajta; bekukucskál a félig nyitott ládákba, és a színes kabát ujjától félig elfödött keze szokatlan gyorsasággal fut végig a könyvek között. Ravaszkodva lebbenti félre a sarokban függő köpenyeg szárnyát, mintha arra volna kíváncsi, hogy nincs-e valaki vagy valami a köpenyegben. Aztán, miután semmi látnivalót többé nem talál a szobácskában, helyet foglal a pamlag sarkában, lábait keresztbe veti, és kedélyesen mosolyogva nézi hátulról a szerzetest, mintha annak a gondolatait akarná kitalálni.

Addig nézi a vizenyős szemével és hatalmas orrával a nyúlánk, vállas szerzetest, amíg az észrevehetőleg nyugtalankodni kezd. Előbb a kezét ereszti le melléről, aztán egyik lábáról a másikra nehezedik, majd valami belső kényszer folytán megfordul, és csodálkozva nézi látogatóját, aki most kedélyes nevetéssel vonja elő színes fedelű burnótszelencéjét.

- Kegyelmes uram! - kiált fel a szerzetes. - Ön itt van, és én hátat fordítottam önnek?

- Nem baj az, professzor úr - nevetett kedélyesen a kis öreg. - Én már láttam önt az utcáról az ablaknál állani, a botommal is intettem önnek, hogy jövök, jövök, várjon tehát, míg a nehéz emeletekre fölkapaszkodom, de megfigyeltem, hogy ön nem vesz észre, mélyen el van merülve gondolataiba, tehát legjobbnak véltem, ha türelmesen bevárom, amíg tisztába jön kínzó eszméivel.

- Semmiféle eszmékkel nem foglalkoztam, kegyelmes uram! - felelt most már hidegvérűen a szerzetes. - Eszméim többé nincsenek, a gondolkozással fölhagytam. Nem akarok már egyebet, mint biztos megélhetést valami olyan foglalkozás révén, amelyhez némi kedvem és hajlandóságom is vagyon.

- Kedves Martinovics professzor uram, ön ismét megvonta a bizalmát régi barátjától - mormogta csöndesen a kis öregember, és jókedvűen pattogtatta a burnótszelencéje fedelét. - Lássa, én egy kissé megértem önt. Ígéretem szerint nekem a Grabenen kellett volna jönnöm az ön lakásához, és én az Oroszlán közön fordultam be, mert régi rossz szokásom fölébredt újra: nem szeretem, ha előre látják, hogy jövök valahová. Az arcok miatt sem, és szavak miatt sem, amelyeket addig simára lehet esztergályozni. Meg kell önnek bocsátani egy öregember rossz szokását. Gotthardi kormánytanácsos, az ön régi barátja, már nem tud megváltozni. Kedves Martinovics, beszéljünk tehát egymással őszintén: ön nagy szívességet készül tenni a császárnak!

- Valóban minden szívességre készen volnék, ha őfelsége kegyes volna tőlem ezt elfogadni! - felelt meghajolva Martinovics.

- Látom, hogy újra valamely könyvet készül forgalomba bocsátani. Ha jól emlékszem, egyszer beszéltünk is erről a könyvről: József császár testamentumáról.

- Kegyelmes uram, a legszebb tervek sohasem valósulnak meg - felelt alázatosan a szerzetes.

Az öreg uracska jóízűen nevetett.

- Ah, ön még mindig a régi, tanár úr, sima nyelvvel, hideg szívvel vezetné félre öreg barátját. Az a könyv már régen megjelent, mégpedig francia nyelven és névtelenül. Amiben ön mostan töri a fejét, az másféle munka. Az a munka nem fog rossz vért szülni azon a helyen, ahová adresszálva van. Bizalmas jelentésekből már hallottunk is egyet-mást a magyarországi főrendekhez intézett képzeletbeli beszédről. És őfelsége, Lipót császár, kegyesen alájegyezte az ön udvari vegyésszé való kinevezési okmányát, íme, fogadja tőlem.

Gotthardi kormánytanácsos a belső zsebébe nyúlt, és ottan keresgélt, miközben csöndesen vizsgálta a szerzetes arcának elváltozását. Az az arc piros lett, aztán még halaványabb. A félig lehunyt szemekben féktelen becsvágy tündöklött föl egyszerre.

- Ah, végre! - sóhajtott föl Martinovics, mely sóhajtás nem kerülte el az öreguracska figyelmét. - Végre a császár közelébe juthatok. A többi már az én dolgom.

A kormánytanácsos még mindig keresgélt az okmány után.

- Sapperlott - dohogott csöndesen -, lassan észre kell vennem, hogy megöregszem. Manapság már a ruhák különös szabása is kivesz a sodromból. Persze ritkán viselem ezt a hivatalos udvari ruhát, mert nincs szükségem arra, hogy az utcán száz lépésről fölismerjenek. Talán éppen ezért nem ismert meg, kedves Martinovics, hisz ön sohasem látott ebben az öltözetben. A zsebek másféleképpen vannak ebben a kabátban elhelyezve, vagy talán őfelsége, akitől éppen jövök, hozott annyira eksztázisba, hogy azt sem tudom már, hová tettem a kinevezési okmányt? Különben az igen jó munka lesz, amint a jelentéseink mondják. Nem volna ön szíves egypár sort belőle felolvasni? Amelyről éppen Laczkovics kapitány tudósítja a ma érkezett levélben?

Martinovics észrevette az asztalon heverő nyitott levelet. Alázatosan bókolt Gotthardi felé.

- Kegyelmes úr, a ruhák lehetnek újak, de a szemek a régi jó szemek.

- A császár szereti a jó szemeket és a jó füleket - mosolygott az öreguracska. - Ezt a szokását Flórencből hozta magával. - Halljuk, kedves Martinovics: mit is mond e levél a magyar nemesemberről? Csupán anekdota szempontjából érdekel. Ha majd estére mi, öreg hivatalnokok, szokás szerint összejövünk a Söröskocsiban, legyen miről eltréfálkozni. Halljuk, tanácsos úr! Mert a császár ennek is kinevezte.

Martinovics könnyedén elpirult. Tehát egyben az udvari tanácsosságot is megkapta, amelyről álmodni sem mert! De a hangját megszilárdította, amint egy összehajtogatott papírból felolvasta a következőket:

- A magyar nemesember a vért szomjúhozó ördögtől szülött bűbájosságot nemcsak magában, de másban is meggyökerezteti. A magyar nemesember a ködöt párolgó Verbőczyt pipafüstje közt szomorúan olvassa; Bercsényi, Rákóczi, Bezerédj nótáit, füleket bosszantó tárogatósípot fújja, danolja; csikós-gulyásokhoz hasonló fekete ümögben és gatyában, üstökben gombozott hajakkal, kucsmában borított fővel, hogy azalatt az arisztokratikai gőz annál jobban megsüljön, kancsók között, hangos torokkal a legjobb, legbölcsebb fejedelmet, II. Lipót császárt szidalmazza, privilégiumait hányja-veti; mint megőrült ember széles fringiáját forgatja; mint don Quijote a szélmalmokkal viaskodik: aranyhegyeket ígér, és kijózanodása után tökmaggal fizet!

Az öreguracska szinte átszellemülve hallgatta a kemény szavakat, és nagy orra olyanformán mozgott, mintha kellemetes illatok csiklandoznák.

- Kár, hogy már vége! - mondta, fölemelkedve helyéről. - Sokat fogunk nevetni ma este a Söröskocsiban, mi öreg hivatalnokok, a dolog fölött. Üstökben gombozott hajjal! Haha! Valóban, mintha magam is ilyenformán láttam volna egykor a magyarokat az Arany Oroszlánban.

A kegyelmes úr még mindég nevetve szedegette össze a kalapját és a botját a pamlag sarkából. A háromszögletű kalapban megtalálta végre a keresett kinevezési okmányt. Azt átnyújtotta Martinovicsnak.

- Még csak annyit, kedves tanácsos úr, fogadja szerencsekívánataimat. A császár őfelsége alkonyattal a laxenburgi fasorban szokott sétálgatni az üvegházak mögött. És most isten önnel. Remélem, még nem felejtette el az alkímiát!

Az öreguracska ezzel sietve kitipegett a szobából. A világért sem engedte meg, hogy Martinovics a folyosóra kísérje. Persze akkor nem lehetett volna visszanézni a kulcslyukon át a szobába, és meglesni az egyedül maradott férfiú arcvonásait. Hanem úgy látszik, hogy az is tudta, hogy kulcslyukon át megfigyelik. Az ajtónak hátat fordítva állott meg ismét az ablaknál, kezét összefonta mellén, és közömbös, hideg arccal nézett le a Graben utcai sokadalomba. (Mert hiszen nem lehetett tudni, hogy odalentről nem figyelik-e szintén.) Körülbelül fél óráig maradott mozdulatlanul, akkor óvatosan kinyitotta az ajtót, és a folyosót üresnek találván, visszament a szobájába, ahol hangos sóhajtással vetette magát a rideg fogadói ágyra. Az arcát a párnába fúrta, és teste megrázkódott. Nem lehetett tudni, hogy nevetett-e vagy zokogott. Csak midőn fölemelkedett az ágyról, arca diadalmas kifejezése árulta el, hogy nagy lelki gyönyörűségen ment keresztül.

- Végre, végre! - mormogta, és tízszer-hússzor végigolvasta udvari vegyésszé való kinevezési okmányát. A keze ökölbe szorult, mintha már érezte volna a hatalmat, amely után olyan szomjasan vágyakozott sok esztendő óta. Halkan nevetett, és teljes öntudatlansággal mormogta magában:

- Majd szólok én a császárnak, és ő látni fogja, hogy okosabb emberrel még nem beszélt birodalmában.

A barna szőrcsuhát, amely jobb hiányában testét födte, szinte utálattal dobta le testéről. Eddig alkalmatosnak vélte a szerzetesi ruhát viselni a bécsi polícia fürkésző tekintete előtt, de most előkereste az utazóláda rejtett fiókjából azt a bársonyköntöst, amelyet még Lembergben varratott azzal a célzattal, hogy abban jelenik meg a császár előtt. Bozontos haját és bajuszát rendbe szedte, és tetszelegve nézett végig magán.

- A levegőben érzem a sikert. Érzem az udvari levegőt. Ah, milyen más lesz mától fogva az életem! - dünnyögte, miközben hatalmasan fényesítette csizmáit.

Délceg, csinos férfiúvá lett a bársonyköntösben, aki csakhamar könnyed, eleven léptekkel hagyta el az Angol Szállót.

A Grabenről egy szűk, homályos sikátorba fordult be, ahol egy ódon házikó előtt háromszor kopogott a kapun a kopogtatóval. Odafent megmozdult a függöny egy vasrostélyos ablak mögött, aztán lépések közeledtek a kapu alatt. A kapu csak annyira nyílott föl, hogy a bársonyruhás férfiú besuhanhatott rajta.

Ismerte itt a járást.

Sietve ment föl a csigalépcsőn az emeletre, és benyitott egy ódon ajtón. A fehér függönyös szobában, altwien-porcelánok között magos támlájú karosszékben egy barna, őszülő asszony ült, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy porcelánfigurákból olasz színházat rakosgatott ki az asztalterítőre. A színes figurák szinte nevetni látszottak az asszony fehér kezében, és az asszony is nevetett, amikor meglátta Martinovicsot.

- Jöjj, Ignác, éppen reád gondoltam, és kedves játékunkat játszottam, a talián komédiásokat!

Fehér karjait boldogan tárta ki a férfiú felé, és ajkát csókra nyújtotta. Martinovics hűvösen megcsókolta az asszony homlokát, és kedvetlenül taszította el a figurákkal megrakott asztalkát.

- Nos, nem foglalod el helyedet, Ignác? A kis zsámoly már két nap óta hiába vár, hogy reá leüljél!

Martinovics leült a zsámolyra. Az asszony kinyújtotta fehér ujjait, hogy megsimogassa vele a férfi fürtös fejét, de az csöndesen eltolta magától a kezet.

- Rossz híreket kaptál, Ignác? - kérdezte az asszony, és fázósan burkolózott csipkés kendőjébe.

A férfi nem felelt, csak komoran nézett maga elé.

- Nem kell félned, Ignác! Amíg az enyém vagy, amíg én reád gondolok, addig nem érhet téged semmi baj - mondta az asszony, és az arca, amelyen az asszonyi hervadás többé nem titkolható nyomait ügyes kéz rejtegette, elszomorodott. - Nem szeretem a csüggedést, Ignác! Fel a fejjel, és vedd elő gyönyörű eszedet, amelyet mindig bámultam. Nem lehet az, hogy ne diadalmaskodjék a kiváló elme a butaság felett. Az egész világon az emberi ész diadalának századát éljük. A század vége ragyogó üstökösökkel népesíti be az emberi elme horizontjait. Nyugat felől szinte tűzcsóvaként lobog a felvilágosultság forradalma Franciaországban. Gyönyörű időket élünk! A butaság sötét éjszakáját fáklyaként világítják meg a mindenfelől föllobbanó emberi elmék. Királyok, papok és nemesek, az emberi butaság teremtményei riadtan húzódoznak még a sötétség felé, de a közeledő hajnalt már nem akadályozhatja meg az, hogy a denevérek még mindig csaponganak. Öreg földünk teste ifjú forradalmi lázban vonaglik, és az elhomályosult szemekbe új fény költözik. Az emberi egyenlőség, szabadság, testvériség korát éljük. És éppen te csüggednél el ebben az időben, páter Martinovics?

A barna, kicsinyt őszülő asszonyka fényes szemével lelkesülten nézett a férfi arcába. Aztán hirtelen fölemelkedett, és a szekrényből egy furcsa kis sapkát vett elő, amelyet abban az időben kezdtek viselni Párizsban. Vörös színe volt a sapkának, és fehér-vörös-kék kokárda díszítette. Az asszonyka gyorsan a kontyára illesztette a sapkát, és tetszelegve állott meg Martinovics előtt.

- Ismered ezt a sapkát, Ignác? Ez a jakobinussapka!

Martinovics ijedt mozdulatot tett.

- Nyomban dugd el a sapkát, Livinska! Veszedelembe sodorhatsz mind a kettőnket. Biztos tudomásom van róla, hogy erős megfigyelés alatt állunk Bécsben. Még csak az kellene, hogy a szomszéd ház ablakából meglássa ezt a sapkát az a titkos ügynök, aki bizonyos idő óta ott megszállott!

Livinska nevetve illegette magát a tükör előtt.

- A gondolkozó elme nem fél semmitől a kerek világon! - mondta. - Hiszen éppen te tanítottál meg Lembergben arra, hogy csak a butaság, a kicsinyesség ösmeri a félelmet. Hát vajon félhetek-e én már valamitől, amidőn mindent odahagytam, ami nekem eddig kedves volt? Elhagytam gyermekeimet, családomat, biztos otthonomat, hogy a közeledben lehessek, amerre a forradalom útja visz!

- Nagy meggondolatlanság volt mindkettőnk részéről! - felelt komoran Martinovics. - A forradalom még nem érett meg, a papok által kitalált és hirdetett erkölcsök sokkal erősebben állanak helyükön, hogy egyes emberek fölboríthatnák. A nagy világosság még messze van. Titkos ügynökökkel van telve a világ, akik minden lépést megfigyelnek, minden szót följegyeznek, egyetlen gyanús mozdulatot nem felejtenek. Livinska, a políciának sokkal hosszabbak a kezei, mint azt mi megláthatjuk.

- Te félsz, Martinovics! - kiáltott föl félig csodálkozva, félig gúnyosan a lembergi asszonyka. - Hát nem együtt olvastuk Payne Tamás könyvét az emberjogról? Vajon elkövetkezhetnek-e azok a dicső jogok, ha a rendőrségre bízzuk a forradalmat?

- Bizonnyal nem, Livinska! Ám az ész azt is parancsolja, hogy ne rohanjunk fejjel a falnak. Te sokkal gyanúsabb vagy már Bécsben, hogy tovább is itt maradhatnál. Vissza kell térned Lembergbe.

Livinska erre teli szájjal kezdett el kacagni. A jakobinussapkát félrebillentette fején, és vadul keresztültáncolta a szobát.

- Már megyek, már menekülök, futok!... Ó, kedves jó Ignácom, hát ismersz te olyan félelmet, amely engem arra kényszeríthetne, hogy téged, mesteremet, barátomat, polgártársamat elhagyjalak? Marie tant, jöjjön csak elő! Ilyen nagy bolondságot még kegyed sem hallott!

A szomszéd szobából, amely fehér függönyös ajtóval volt elzárva, most egy furcsa öregasszonyka tipegett elő. Vörös sapka volt a fején, és az arca színe cinóberszínűre volt kiföstve. A ruhája csupa cifraság és szalag. Fehér-vörös-kék színű kendő a vállán, amelyet zászlóként lobogtatott meg Martinovics felé, midőn a szobába lépett.

- Éljen a forradalom, polgártárs! - kiáltotta mély, férfias hangon, hogy Martinovics önkéntelenül elmosolyodott.

- Miféle új öltözet ez, Marie tant? - kiáltott fel.

- Ez lesz a forradalmi divat Bécsben, polgártárs! Az én megrendelőim ugyan még húzódoznak a divattól, de Marie tanton nem lehet kifogni. Azért tudok én beszélni, polgártárs, hogy forgalomba hozzam a forradalmi divatot. A farsangban, meglátja, ebben táncolnak egész Bécsben! - mondta nagy bizalommal a férfias asszonyság.

- Erre igazán kíváncsi vagyok - mormogta Martinovics. - Habár lehetséges minden! Az asszonyok ha egyszer belekóstolnak a forradalmi mámorba, részegebbek lesznek tőle, mint a férfiak.

- Marie tant - szólt közbe nevetve Livinska -, Ignác azt akarja, hogy menjek vissza Lembergbe, mert gyanús vagyok a rendőrség előtt! Hát lehetséges az, hogy én innen elmenjek?

- Nem, az nem lehetséges, polgártársnő! - felelt mélységes meggyőződéssel Marie tant. - Mi már együtt várjuk meg a napot, amikor a forradalom kiüt a Grabenen.

Martinovics nyugodtan felemelkedett helyéről.

- Én megtettem, amit megtennem kellett. Figyelmeztettem a hölgyeket a veszedelemre. Aztán valószínű, hogy én nemsokára olyan állomást foglalok el a császár környezetében, amely állás minden bizonnyal megkövetelné, hogy távol maradjak a forradalmi mozgalmaktól, így nem látogathatnám a hölgyek által rendezett zene- és énekestélyeket sem, ahol eddig oly szívesen időztem. Sajnos, el kell hagynom a kedves baráti kört, amelyben annyi kedves estét töltöttünk együtt. Hebenstreit barátunk pompás versei többé nem szerezhetnek nekem gyönyörűséget. Az öreg Hackel bölcs szavait sem hallgathatom meg többé. Báró Riedl nélkülem tervezi tovább a forradalmat a matézis segélyével. És a kedves Gilovszky bariton hangját sem hallom többé. A mi utaink elválnak. Én a császár szolgálatába állok, amíg az idő teljesen meg nem érett a forradalomra. Livinska, menj vissza Lembergbe. Mentsd meg magad!

A lengyel asszony eleinte elhalványodva, majd később nekitüzesedett arccal hallgatta Martinovics szavait. Aztán hideg, metsző hangon fölkiáltott:

- Én itt maradok, Martinovics! Tégy, amit jónak látsz! Sokkal szorosabban hozzákapcsolódott már az életem, a szívem a forradalomhoz, hogy ismét vissza tudnék menni Lembergbe, szelíd, csöndes, mindenben megnyugvó asszonynak. Én már határoztam sorsom fölött. Helyemen maradok, és téged visszavárlak. Engedelmesség a hűségben, Ignácius. Bármikor visszatérsz: ajtóink és szívünk nyitva állanak előtted. De amíg nem jössz, úgy beszélünk rólad, mint kedves halottainkról szokás. És most menj a császár elébe.

Martinovics kezet csókolt az asszonynak. Az könnytelen, nyugodt tekintettel kísérte az ajtóig.

Marie tant, aki eddig szinte megdermedve állott helyén furcsa öltözetében, most összeszedte magát, és gúnyosan kiáltotta:

- Martinovics, tiszteltetem Leopoldust!

- El ne feledd a kopogtatást, ha újra jössz - súgta Livinska a férfiú fülébe.

Martinovics szinte megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor ismét odakinn volt a sötétes Müllergasséban. Nehezebbnek gondolta a búcsút attól a nőtől, aki az új tanoktól megigézetten Mária Magdolnaként követte mesterét lépésről lépésre. A lembergi egyetem fizikaprofesszora esztendőkig érezte ennek a kéznek a simogatását, gyöngéd tapintását, amikor elborult homlokkal tépelődött jelen sorsa és jövője fölött. Ez a kéz bátorította, midőn tettre készülődött.

Az asszony éppen úgy kitárta lelkének-szívének minden ablakát a nyugatról jövő eszmék és gondolatok befogadására, mint a férfi. Vele született intelligenciájánál fogva együtt olvashatta Martinoviccsal Voltaire-t, Rousseau-t és Raynal abbét. De ismerte Linnét, a természetrajz rendszeresítőjét. Cook és Bougainville, a Csendes-óceán merész utazói, az ismeretlen szigetországok fölfedezői a lembergi ódon házikóban mindig otthon voltak. Száz esztendővel későbben talán nevezetes tudós lett volna Livinska asszony, míg e korban, amelyben élt, minden tudományos rendszer, amit megtanult, egy csúcspont felé ragadta, a forradalom felé. Mennyit vitáztak, tanulgattak együtt az ódon lembergi házban! Ha a tudományok elpihentek, Martinovics a hárfát vette a kezébe, és érzelmes hangon dalolt francia regéket Livinskának és barátnőinek. A férjétől különválva élő Livinska házát ugyanis többnyire csak asszonyok vagy jókedvű katonatisztek és diákok látogatták, akik a tudományos társalgás örve alatt sűrűn udvaroltak a szép lengyel asszonyoknak. A forradalmi tanoknak különösen azt a részét magyarázták nagy buzgalommal, amely a nő szabad rendelkezési jogát fixírozza a szerelem terén. Livinska, aki a tudományos nő gőgösségével lenézte a testi szerelmet, láthatólag senkit sem tüntetett ki kegyeivel, amely körülmény nem mondható valamennyi barátnőjéről. Nagy ünnepélye volt a háznak az a nap, midőn Forster F. Györgyöt, a híres írót és tudóst látta vendégül, aki Cook társaságában bekalandozta a tengereket. A jeles tudós a tudományszomjas Katalin cárnőhöz utazott Pétervárra, és Martinovics nagyon habozott, vajon ne kövesse-e példáját.

A tervezgetések és tudományos vitatkozások nem szültek még egeret sem. A féktelen becsvágyú Martinovics mindinkább elkeseredett anyagi és erkölcsi állapota miatt. A fizikaprofesszor szürke köntöse alatt országokat javító, emberiséget megváltó erő izzott.

És egy napon, midőn hírét vette, hogy a pesti egyetemen megüresedett a fizika tanszéke, nyomban megírta pályázati munkáját. Minden tudományát, készültségét fölhasználta e munka megírásánál. És midőn kétségek között eltöltött hetek múltán arról kapott tudósítást, hogy a tanszéket nem ő, hanem páter Domini, a jezsuita nyerte el azon értekezése révén, amelyet "A harangozás hatásáról az égiháborúra" címen írt - keserű, mély szomorúságba esett, amelyből a Livinska gyöngédsége sem tudta fölébreszteni.

Nemsokára azután meglátogatta katonatiszt öccse, aki nagy örömmel állított be hozzá.

- A császártól nemesi levelet kaptunk! - kiáltotta.

- Elég jókor - felelt cinikusan Martinovics -, amikor a forradalom elsöpri az egész világ nemességét.

De a császári kegy gondolkozóba ejtette, és nemsokára ezután folyamodott Bécsbe az udvari vegyész állásáért. Többször visszautasították Bécsből. A balsiker megacélozta tetterejét, és végre mégiscsak elérkezett oda, amiről sokszor álmodott, hogy a Burg egy oldalkapujánál fölmutathatta kinevezési okmányát a szolgálattevő udvari tisztnek, és a kapu kinyílott előtte.

Az udvari tiszt, bizonyos báró Kern kapitány, a svájci udvaron át a kerti kapuig kísérte.

Martinovics hideg arccal, de dobogó szívvel nézte a Burg számtalan ablaksorait, az elzárt erkélyeket és fehér lófarkas gárdistákat. A belső folyosókon még a spanyol testőrök teljesítenek szolgálatot, és a rokokó pompa utolsó maradványai még mindenfelé kápráztatják a szemet.

A kerti kapu felnyílik, majd újra becsukódik az aranyos rács a lembergi professzor mögött. Előtte a császári kertek terülnek el, amelyek abban az időben Schönbrunn-nal voltak összeköttetésben. Az egyenesre nyírott bokrok és fák még őszi hervadásukban is dicsérik gondos kertészek kezét, távolban az üvegházak ablakai csillannak meg a vöröslő napsugárban. Egy keresztútnál óriási svájci áll hatalmas lovagcsizmáiban, és dárdája nyelével mutatja az utat Martinovicsnak.

Hosszú üvegfolyosón találja magát, ahol dél növényei pompáznak színes egyvelegben. A császárvörös futószőnyeg rézkapcsai megvillannak a lába alatt, egy hatalmas pálmafa alól vékony kardos, fehér nadrágos, hímzett kabátú udvari ember lép elő, és megszólítja Martinovicsot:

- A tanácsos úr itt megáll, és csendesen bevárja, amíg a császár őfelsége észrevenni kegyeskedik.

Mire Martinovics észrevette volna, már egyedül áll a pálmafa mellett, és a piros futószőnyegen egy katonaköpenyeges, magas, szikár, kemény tekintetű férfiú közeledik felé, akinek hatalmas olasz sarkantyúk vannak csatolva a lakkcsizmájára, és gömbölyű tollas süveg van a fején.

Martinovics még ha nem is tudta volna, hogy ki a közeledő, aki széles, nehézkes lépésekkel lépkedett végig a futószőnyegen, nyomban megtudhatta volna abból, hogy a császár egyszerre szétnyitotta a köpenyegét. A nyakában az aranygyapjas rend jelvénye és széles aranylánc függött.

Martinovics erre térdre borult az uralkodó előtt, és megvárta, amíg jelt kapott a felemelkedésre.

Lipót szürke, kissé hunyorgó szemével figyelmesen nézett Martinovics arcába.

- Ön az új udvari vegyész? - kérdezte.

- Felséged kegyelméből, mától fogva - felelt Martinovics, és csendesen a császár arcába emelte tekintetét.

A két szempár összevillant, és Martinovics Ignác ebben a percben megérezte, hogy olyan embernek találta a császárt, amilyennek előre elképzelte. Megérezte, hogy ő hatalmas észbeli fölényben van e mogorva arckifejezésű katonatiszt fölött, most már csak a medret kell eltalálnia, amelyen a szavak patakját megereszti.

A császár maga mutatta meg az utat.

- Ért ön az aranycsináláshoz?

- Felség, mi vegyészek a laboratóriumunkban olyan dolgokhoz is értünk, amelyeknek biztos tudói nem vagyunk, csupán a véletlen vagy kísérletek által jutunk tudomásukra.

- Az alkímia szép tudomány, csak nagyon nehéz.

- A tudományban nincsen nehézség, felség. A gőzgépet és a légszeszt feltalálták, semmi sem látszik többé lehetetlenségnek. Talán éppen ez a század, amelyhez felséged dicső uralkodása fűződik, meghozza végre a titkok titkának is a nyitját.

A császár elgondolkozott.

- Hm, úgy látszott, mintha már néha megtaláltuk volna, amit kerestünk - mormogta. - Magam is értek valamelyest a vegyészethez, és azt hiszem, hogy meg lehetne találni a biztos utat. Felhívom figyelmét a régiségtáramban levő százaranyas tallérra, amelyet I. Lipót alatt kénesőből állított elő az udvari alkimista. Azonkívül, kérem, nézze meg ezt a láncot a nyakamban. Ez Flórencban készült fekete szénből.

- Dicső dolog! - kiáltott fel Martinovics. - A század, amelynek vége felé járunk, valóban nem rejthetne már méhében nagyobb eseményt az aranycsinálás titkának megoldásánál.

- A nagy események mindig a századok végén következnek be - felelt a császár, és erősen a Martinovics szemébe nézett. - A franciák sajátszerű új eszmékkel oltják be az emberi lelkeket. Titkos társaságok alakulnak oly tanok hirdetésére, amelyek eddig ismeretlenek voltak. Valami rendkívüli nyugtalanság észlelhető az egész emberiségben. Szinte azt lehetne mondani, hogy a vihar előszelét érezzük, és tompa mennydörgést hallunk a távoli országokból. Az ön laboratóriumában a lombikok és a csészék között nem hallotta e különös zajokat?

- Hallottam, felség - felelt hideg nyugalommal Martinovics. - És nem zárkóztam el e tanok elől.

- És a titkos társaságokkal hogy vagyunk? - kérdezte jóakaratú mosollyal a császár.

- Ismerem őket. A tudósok nem zárkózhatnak el műszereik közé manapság, hiszen éppen a tudományok előhaladása gyújtotta fel az új lámpásokat az emberiség szeme előtt.

A császár elgondolkozott, és egy lépést tett előre. Mintha mondani akart volna valamit, amit utólag meggondolt.

Martinovics már térdre ereszkedett, és így hallotta a császár szavait:

- Szeretem azokat az embereket, akiknek jó szemük és jó fülük van! A flórenci levelek sok valótlanságot tartalmaznak.

Martinovics nem emelte fel mindjárt a fejét. Hátha elárulják arcvonásai a gondolatait, amelyek ebben a pillanatban szinte marokba szorították a szívét. Diadalmasan dobogott a szíve a torkában, és a császár már messze járt, midőn az udvari vegyész térdeplő helyzetéből felemelkedett, és hosszasan Leopold után nézett.

- Így gondoltam én is - dörmögte. - A flórenci levelek hazudnak, de Martinovics soha, sohasem fog hazudni!

Midőn másodszor végigment az úton, amelyen az üvegfolyosóra jutott, azon vette magát észre, hogy egy titkos intés mindenütt megelőzi jövetelét. Feszes tisztelgéssel nyitották fel előtte a testőrök az ajtókat, és báró Kern kapitány mély meghajlással várta a kapunál.

- Tanácsos úrnak többé nem kell bemutatni az okmányait, ha a kapukon be akar jutni! - mondta tiszteletteljesen.

Martinovics kilépett a kapun. Odakünn már bealkonyodott, és a Szent István-toronyban hetet ütött az óra.

Hirtelen eszébe jutott valami, és önkéntelenül elmosolyodott.

Livinska asszonynál ma ének- és zeneestély van, tehát a Müllergasse felé irányította lépteit.

Hiszen a császár megengedte...