3.
A CSÁSZÁR FÁNKOT ESZIK

Farsang van Bécsben. Február 29-e. Estére udvari bál lesz a Burgban, a császár már öltözködik a bálra, senkit sem fogad többé lakosztályában.

A császár szobáihoz vezető folyosón a svájciak vállukra vetik a hosszú lándzsákat, senki sem jöhet már, akinek feszesen tisztelegni kellene.

A császár öltözködik.

A nagy palotának ragyog minden ablaka. Fáklyák világítják meg az udvarokat, a kapuknál a legnyalkább gárdisták teljesítenek szolgálatot. Ahány szál virág termett a schönbrunni kertekben, amennyi ibolyát össze tudtak szedni a messze Toscanában, azt mind a termek díszítésére használják. Az udvari szabók és szabónők lázasan teszik az utolsó öltéseket a báli öltözeteken. A hó vastag pelyhekben hull a város fölött. Udvari bál lesz estére.

A császár legbelsőbb kabinetjének előszobájában báró Kern kapitány teljesít ma szolgálatot. A kapitány mozdulatlanul ül egy széken, és várja a megváltó csengettyűszót, amikor elmehet ő is öltözködni, hogy teljes parádéban jelenjen meg a bálban.

Egy ember nagyságú olajfestmény fedi az előszoba egyik falát. Őrült Fülöpöt, a spanyol királyt ábrázolja a kép. Talán azért függ itt a császári előszobában, hogy mindig szemük előtt legyen a császároknak szerencsétlen ősük, és óvakodjanak sorsától.

Báró Kern éppen szemben ül a képpel, és talán századszor olvassa meg a király kabátján a rendjeleket. Van ott olyan rendjel is, amelynek utolsóját magával vitte az Escurial sírboltjába a király, azóta sem adományozták senkinek. De nem hibáznak a királyi mellről Európa legelső rendjelei sem. A fiatal kapitány hiába sóvárog tehát azon, hogy csak egyet-kettőt mondhatna magáénak a rendjelek közül. Az ő ideje még nem következett el. A haj fehérségét, az orca ráncosságát és a lábak rokkantságát szokták feledtetni a császárok rendjeleikkel.

Őrült Fülöp képe ebben a percben csendesen megmozdul, elválik a faltól, mint egy ajtó, és az ámuló kapitány elé az udvari vegyészek bársonytalárjában, szögletes kalapjában kilép Martinovics Ignác.

- Pardon, kapitány úr, az ijedelemért, amelyet akaratlanul okoztam - mondja az udvari vegyész mosolyogva. - De másképpen valóban nem juthattam volna őfelsége elé. A buta svájci sehogy sem tudta belátni azt, hogy a császárt öltözködés közben is meg lehet látogatni. A titkos utat választottam tehát. És most kérem, jelentse őfelségének, hogy itt vagyok.

- Elcsapatom a svájcit! - felelt magához térve ámulásából báró Kern. - Mégis hallatlan, hogy a palotában a császár legbizalmasabb embere sem járhat-kelhet nyugodtan!

Martinovics finoman mosolygott.

- Ne fárassza magát, kapitány. A rendelkezést ön adta a svájcinak, különös tekintettel reám. Csakhogy az urak sohasem gondolják meg, hogy mit cselekszenek. Én ismerem azt az ajtót is, amely egyenesen a császár hálószobájába vezet. Vajon ki állaná utamat a titkos folyosón?

Báró Kern tiszteletteljesen meghajolt, és csakhamar eltűnt a nehéz, piros függönyök mögött. Egy-két másodperc múlva már visszatért, és olyan alázatossággal, amely nem rejtette el a mögötte rejtőzködő gúnyt, meghajolva mondta:

- Őfelsége még nem vette fel díszöltönye egyik darabját! Türelmet kérek, tanácsos úr.

Martinovics Ignác ebben az időben már nagyon jól ismerte helyzetét a császár szobáiban. Szépen, csöndesen félretolta a kapitányt az útból, és így szólott:

- Én majd felelek odabent a vakmerőségemért! - mondta, és belépett a piros függönyök mögé.

A császár valóban még nem volt teljesen felöltözködve. Hiányoztak a rendjelek fehér ezredesi kabátjáról, valamint a piros szalag. A mennyezetig érő velencei tükör előtt állott, és Krantz Ferdinánd, az öreg komornyik foglalatoskodott körülötte. A tükörből észrevette a közelgő udvari vegyészt, és nyájasan intett neki kezével.

- Nos, tanácsos úr, talán az örök ifjúság cseppjeit fedezte fel, hogy kedveskedjen vele a mai udvari bálra? - kérdezte, és szeme felvillant.

- Az örök ifjúságot majd csak Goethe János Farkas úr fogja föltalálni, felség, ha ugyan győzi korral. Némely jelenteni valóm volna, mielőtt felség a bálterembe lépne.

- Ismét összeesküvések? - kérdezte a császár, és fáradtnak, betegesnek látszott ezen az estén.

- Összeesküvés nélkül nem kel fel a nap felséged birodalmában - felelt Martinovics. - Ez éppen olyan járvány most az emberek között, mint a középkorban a lepra. Nem is tartják igazi művelt embernek, aki ne volna részese egy-két titkos társaságnak. Legutóbb Pesten készül némi veszedelem. A haldokló Gyurkovics egyetemi tanár szervezte meg a Reformátorok Társaságát...

- Gyurkovics? - mormogta a császár, és az aranygyapjút akasztotta nyakába. - A nevekkel rossz viszonyban van a memóriám. Tegye meg írásbeli jelentését a kabinetirodának.

Martinovics meghajolt, de nem mozdult helyéről. A szemét az ezüstfejű komornyikra szegezte, és a császár a tükörből elértette a célzást.

- Ferdinánd, nincs többé szükségem reád. A nagy szalagot majd a tanácsos úr segítségével veszem föl.

Az öreg komornyik eltűnt a szobából.

- Nos, segítsen, kedves tanácsos!

A széles, piros szalagot a jobb váll dragonérja alatt kellett áthúzni. Martinovics lábujjhegyre emelkedve foglalatoskodott a császár vállánál, és ebben a pillanatban suttogva a fülébe mondta:

- Felség, ma ne egyen farsangi fánkot!

A császár halovány arca egy fokkal még haloványabb lett.

- Nos? - kérdezte fojtott hangon.

Az udvari vegyész még mindig a szalagot igazgatta, és gyors, alig hallható hangon suttogta:

- Többször jelentettem már, hogy sok megbízhatatlan elem vegyült a jezsuiták közé. Napok előtt a jezsuiták linzi rendházában titkos nagygyűlés volt, amikor a gyűlés minden tagja egy farsangi fánkot kapott emlékül... Felség, a szalag rendben van!

A császár fanyar nevetéssel csóválta meg a fejét, és hirtelen haraggal mondta:

- Ön sehogy sem tudja páter Dominit megbocsátani a jezsuitáknak! Nos, én nem azonosítom magamat az ön ellenszenvével.

- Felség...

Martinovics ajkába harapott, és elsápadt. A császár még sohasem szólt hozzá ilyen nyersen. Ebben a hangban mintha a kegyvesztés jeges szele süvöltene előre.

De nem, a császár újra mosolyog. Igaz, hogy fáradtan és szomorúan, de mégis mosolyog.

- Nagyon tetszett nekem az ön magyar barátja, az a kemény kapitány...

- Laczkovics, felség!

- Igen helyes katonának látszik, úgy látom, nem érdemtelenre pazarolta dicséretét, tanácsos.

- Másik barátom, Hajnóczy, ugyancsak kiváló férfiú!

- Gondolni fogok reájuk. És most Isten önnel, az ajtónál már hallom Sauzou pálcájának kopogását.

A császár kegyesen intett, Martinovics térdre ereszkedve megérintette ajkával a császár kabátját, aztán kisietett az öltözőszobából. Amíg a hosszú folyosón végigment, folyton a császár halovány, fáradt arcát látta maga előtt, és sehogy sem tetszettek neki azok az el-elhomályosuló szemek.

- Csak megvizsgálhatnám! - dörmögte magában aggodalmasan, és egy falmélyedés előtt elővette ruhájából azt a kis aranykulcsot, amely a palota minden zárát nyitotta, a láthatatlan kulcslyukba illesztette, és a titkos ajtón át a szabadba lépett.

Keresztülsietett egy homályos udvaron. Aztán a fáklyafényes részekbe került, még visszanézett a kivilágított ablaksorra, ahonnan az udvari zenekar első taktusai hangzottak le a havas éjszakába, aztán nekivágott a téli utcáknak.

Farsang utolsó napjai voltak Bécsben.

A helytartóság engedélyt adott a mulatozásra, és a bécsi nép élt is az engedelemmel. Zajos, álarcos csoportok hemzsegtek az utcákon, a sörházakban víg zene zengett, és a Mária Terézia-korabeli, fehér szoknyás mosóleányok mintegy fölébredve félszázados álmukból, ismét elfoglalták helyüket a mulatságok központjában. Jókedvű, éneklő emberekkel volt tele a város. Cifra ruhás urak és hölgyek mentek karba fogózva az utca szélességében. A szembejövőt megcsipkedték vagy megcsókolták. Martinovics mind a kettőből kapott, amíg keresztülvergődött a Belváros szűk utcáin, hogy megkopogtassa a Müllergasse Nr. 6. kapuját.

Ezen az estén Livinskánál is mulatság volt. Marie tant szabóműhelyéből kihordozták a bútorokat, és táncteremmé alakították át a helyiséget.

Csupa jó ismerősre talált itt az udvari vegyész.

Livinska túláradó kedvvel nyújtotta a kezét.

- Köszönöm önnek, hogy meglátogatott. Ma énekli el először Hebenstreit barátunk az Eipeldaui dalt.

A porcelánokkal megrakott szalonban vígan itta a lángoló puncsot a társaság. Hackel, az öreg kereskedő a sarokban ülve mondogatta mély bölcsességeit a forradalomról és az asszonyokról, az öreg báró Riedl, a híres matematikus már elővette kedvenc témáját, amellyel matematikai alapon óhajtotta megoldani a forradalom kérdését. Gilovszky, az ábrándos fejű tanuló szokás szerint mélyen elmerülve ült a pianinónál, és nagy fekete szemét egy pillanatra sem vette le Livinska asszonyról, akibe halálosan szerelmes volt. A forradalmi dolgokhoz vajmi keveset értett, de szívesen nekiment volna a szuronyoknak, ha Livinska azt parancsolja.

Martinovicsot nagy ujjongással fogadták.

- Végre, végre! - kiáltott a férfias hangú Marie tant, aki erre az estére levetette a forradalmi köntöst. - Végre ismét hallunk szép zenét és éneket.

Az udvari vegyész a szívére szorította a kezét.

- Ah, mily jólesnek szívemnek e szavak! - felelt tréfás komolysággal. - Hol vannak tehát a hangszerek? A császár is mulat ma este a Burgban, miért ne mulathatna legkisebb szolgája?

Víg ének, zene verte fel a kis lakás csendjét, a robogó tálak egymás után jelentek meg a konyha felől, és éjféltájban, midőn a hangulat már tetőpontjához érkezett, hirtelen előállott Hebenstreit helytartósági főhadnagy a forradalmat dicsőítő Eipeldaui dallal.

A tapsok alig csitultak le, midőn a kapu felől kopogtatás hallatszott.

- Vajon ki jöhet ily későn? - kérdezték az egymásra vetett tekintetek.

Csoszogó lépések közeledtek a csigalépcsőn, és havas felöltőben egy sovány, öreg uracska lépett a szalonba. Az arca nagy ijedelmet és felindulást árult el, a lámpák egy pillanatig elvakították látását, és tétovázva nézett körül.

- Gotthardi, kegyelmes uram! - kiáltott fel rosszat sejtve Martinovics. - Engem keres?

- Önt keresem, kedves barátom! - felelt reszketeg hangon. - Borzasztó dolog történt az udvari bálon. Császár őfelsége hirtelen rosszul lett, és úgy vitték hordágyon szobájába.

A forradalmi társaság megdermedve hallgatta a baljóslatú szavakat. Egy pillanatig senkinek sem jött hang a torkára. Martinovics ugrott föl elsőnek.

- Nemde fánkot evett a császár?! - kiáltotta.

- Én nem tudok többet, mint amit mondtam - szólott nyöszörögve az öreg uracska. - Végem van, meghalok! Ilyen borzasztó dolgokat kell megérnem öreg fejemmel.

- Megyek a Burgba! - kiáltotta Martinovics, és talpra ugrott.

Fölkapta a köpönyegét, és csaknem kalap nélkül akart elmenni.

Livinska megfogta a kezét.

- Ignác, mi ébren várakozva töltjük az éjszakát. Jöjj vissza friss hírekkel!

Martinovics erre már nem felelt.

Hajnalfelé azonban, mikor visszatért halotthalvány arccal, ziháló mellel és kétségbeesett tekintettel, szinte erőtlenül esett össze, és a fejét a Livinska ölébe hajtotta.

- A császár meg fog halni. És nekem végem van örökre - nyögte keservesen.