3.
NÉGY KIRÁLY BESZÉLGET

...A negyedik királyt - mint már ilyenkor lenni szokott -, Miksa császárt hiába vártuk akkoriban Pozsonyban Ulászlóval, Lajossal és Zsigmonddal, a lengyel királlyal - a császár egymás után küldte ugyan követeit, de maga nem szívesen indult el abba a városba, ahol annyi haláleset és tűzvész történt. A császár babonás, nyitott mezőségen akar találkozni királytársaival, mert attól tart, hogy a pozsonyi tűzvész megismétlődik.

Egyébként is nagyon unni kezdtük magunkat a félig leégett városban, a részegességek miatt a pozsonyiak bezáratták a bormérőhelyeiket, a verekedések miatt a polgárok nem szívesen tették lábukat az utcákra, a zsidó kalmárok elmenekedtek a pénzeikkel, az asszonyokra bevakolták az ablakokat. Mit csináljon annyi tétlen vitéz ember egy ilyen városban?

Nagyon örvendtünk tehát, mikor a követek hírül hozták, hogy Miksa császár a harti erdőnél, Trautmannsdorfnál várakozik reánk. Elmehettünk Pozsonyból, anélkül hogy valamely nagyobb bajba keveredtünk volna.

A harti erdőért nem adnám oda a mi visegrádi erdőnket, ahol uramkirályom, Ulászlóm vadászott, amíg ebben gyönyörűségét lelte. Úgy látszik, sok fatolvaj lakik Trautmannsdorfban, mert ritkácska volt az erdő.

De már oda is értünk az erdő szélére.

Mi jöttünk Ulászló és Lajos királyunkkal Bruckból, ahol az éjszakát töltöttük volna, ha lett volna éjszakai nyugodalom. Zsigmond király a maga lengyeleivel Hamburgban éjszakázott, de a lengyel urak szemei most is, mint Pozsonyban, veresek voltak. Maga Miksa császár Bécs felől jött a császári várából; sem Stein Maquard bambergi préposton, sem Crispinianuson, sem a többi bécsi urakon nem vettem észre, hogy valamely különösebb elfoglaltsággal töltötték volna az éjszakájukat.

A három gyaloghintó három irányból érkezett meg az erdő széléhez, és a hintóvivők ügyességét bizonyítja, hogy egyik se előzte meg a másikat. A királyok nem szálltak ki hintójukból, úgy nyújtottak egymásnak kezet.

Miksa császár már öreg ember volt, de olyan egyenesen ült hintájában, mintha lécet nyelt volna. Mindamellett ravasznak, óvatosnak, gyanakodónak látszott ez az öregember, aki nem teszi a lábát olyan helyre, ahol a csizmáját elveszíthetné, inkább olyan helyre lép, ahol még egy pár csizmát találhat. Míg a mi Ulászlónk, mióta búskomorságából kigyógyult, mindenre csak vidám beleegyezéssel integetett, míg Zsigmondnak, a lengyel királynak olyanformán volt kipödörve a bajsza, mintha mindenkivel csókolózni akarna.

"Nem - gondoltam magamban -, nem sok hasznunk lesz ebből a találkozásból."

Ámde a három öreg király mellett feltűnik ím egyszerre a mi kis királyunk, Lajosunk, aki lóháton léptetett vala a találkozóra.

No hát, aki ezt a kilencesztendős gyermeket látta, annak csak könnybe borulhatott a szeme. Bíborral átszőtt aranybrokát ruha volt az aranypáncélos lovon ülő kis királyunkon; olyan volt, mintha a nyári égboltozat bárányfelhői közül szállott volna egyenesen a földre. Körülötte a magyar és cseh országnagyok olyan tündöklően, mint a hold körül a csillagok. Nem, dehogyis ezek az urak voltak azok, akik az éjszaka Bruckban borban fürösztötték a szakállukat.

- Vladiszlausz! - szólt az öreg Miksa császár, amikor Ulászlónak kezét nyújtotta.

- Szigiszmondusz! - mondá, amikor aranykesztyűs kezét a lengyel király felé nyújtotta.

- Ludovikusz! - kiáltott fel az öreg császár, amikor tündöklő kis királyunkat az arany ló hátán megpillantotta, és két kezét kitárta.

Kis királyunk egyetlen ugrással a földön termett, letérdepelt a császár előtt, és annak jobb kezét megcsókolta.

- Atyám! - kiáltott fel szívhez szóló hangon, hogy az erdő szélén álló magyarokban megremegett a szív. Kétezerhatszázan voltunk itt lóháton, ebben a pillanatban mindnyájan szívesen meghaltunk volna kis királyunkért.

Miksa császár, mint valami vén aranyműves, a két kezébe vette Lajosunk két halántékát, és hosszasan, összehunyorított szemmel elnézegette őt gyaloghintaja párnáiról.

- Fiam! - monda ki meggondoltan, rekedten, szinte fuldokolva Miksa császár, mint akár Fugger Budán, midőn uramkirályom, Ulászlóm megbízásából titkon néhány ékszerdarabot zálogba vittem az elmúlt években. (Mi magyarok megint csak összenéztünk, hogy együtt vagyunk-e mind a kétezerhatszázan, mert most meg az idegen császárért is meghaltunk volna.)

Ezután vadászat volt a harti erdőben. A vadászok, nyulászok, madarászok, foglyászok és egyéb léhűtők, akik bőségesen voltak mind a három császár kíséretében, elmehettek zabot hegyezni, mert egy öreg kerülő olyan ügyesen hajtott fel egy vén vadkant az erdő mélyéből, hogy a királyoknak gyaloghintaikat sem kellett elhagyni, hogy közeli szemlélői lehessenek a vén vadkan küzdelmének az elbocsátott sinkorán ebekkel. Igaz, hogy legalább egy tucatnyi eb ment dögrovásra, amíg a kan megadta magát az utolsó döfésnek, amelyet éppen a mi kis királyunk, Lajosunk adott neki a térdéhez illesztett vaddisznótőrrel, midőn a vadsertés még egy utolsó rohamot kísérelt meg. Gyaloghintóikban valóban meg lehettek elégedve az uraságok, különösen Zsigmond, a lengyel király, aki a vadászat ideje alatt is bőségesen hajtogatta orvosságos üvegét, amitől mindig jobb kedve lett.

Miksa császár megemelte a jobb kezével az aranyláncon nyakában függő aranygyapjút, mire vadászok, urak, léhűtők eltakarodtak az erdőszélről, és a négy király egyedül maradott, hogy beszélgessenek a maguk módja szerint. (Vörös volt a pulykaméregtől Bakócz prímás uram, mert őkelme azt hitte magában, hogy urunk-királyunk, Ulászlónk nélküle még "dobzsét" se tud mondani.)

A királyok beszélgetése után meghozták a rendelkezéseket, hogy melyik király hol töltendi az éjszakát. Mi Ulászlónkkal, Lajosunkkal és Anna királykisasszonyunkkal itt maradtunk Trautmannsdorfban, mert nekünk volt a legnagyobb pereputtyunk. A lengyel királyt az encersdorfi kastélyba vezették a hopok, míg Miksa őfelsége a laxendorfi várba vonult. A mi uraink nagyon irigykedve csóválták a fejüket, amikor hírét vették, hogy Bakócz uramnak és kíséretének is külön kastély jutott Margarethenben. Mi lesz a világból, ha már egy pap is így komázik a királyokkal! Beszélgetnivaló volt tehát hajnalig, amíg útnak kellett erednünk Bécsbe. Én leginkább arra emlékszem, hogy Bécsben minden ember trombitált, mert bizony elővett a buzgóság lovam nyergében. Későbben azt mesélték a bécsi cimborák, hogy Miksa császár másfélezer aranyforintot költött el a trombitásokra, illetőleg a három király méltó fogadtatására.

...Ha eddig nem tudtuk volna, itt Bécsben már minden bormérőhelyen beszélték, hogy kettős jegyváltás lesz a várban, azért szabad a magyaroknak az utcán is emelgetni a fokosaikat, ha valamiben nem tudtak megegyezni egymás között. (Bezzeg a lengyel vitézeket már rendre intették az alabárdosok meg egyéb éjjeli bakterok, akik azért lábatlankodnak minden bormérőhely körül, hogy az embernek elrontsák a mulatságát.)

A nagy hasú bormérő, akinek cégérében naspolya piros bogyói virítottak, hamarosan barátom lett, ilyenformán hallottam, hogy minket voltaképpen azért hajtottak fel Bécsbe, mert Miksa császár valamelyik távollevő fia (Károly vagy Ferdinánd) nevében el akarja magának jegyezni a mi kis királykisasszonyunkat, Annát, akit batáron, frájokkal, szolgákkal, szolgálókkal magunkkal hoztunk, holott otthon a budai palotában a jó királyné halála óta többnyire csak a konyhán volt neki a helye.

- No, hát ez derék dolog, hogy a lányunkat férjhez adjuk, úgyse volt valami jó dolga az asszony nélküli palotában! - mondták a magyar cimborák, és a nagy hasú bormérő hordóit jól megkongattuk.

(Volt ugyan borporciónk a bécsi várban is, de mi már csak olyan emberek vagyunk, akik, ha inni akarunk, kocsmába megyünk.)

Igen ám, de a bormérő másnap egyéb újsággal is kedveskedett. Miksa császár, a leggazdagabb uraság, ameddig a szem ellát és a gondolat elrepül ezen a keresztény földrészen, annyira megkedvelé kis királyunkat, Lajosunkat, hogy feleségül adja hozzá az unokáját, Máriát. No, hát erre a Mária hercegkisasszonyra mindnyájan nagyon kíváncsiak voltunk, mert előbb-utóbb ő lesz a királynénk, ha az Úristen is úgy akarja.

Láthattuk is nemsokára, mert a hopmesterek egy napon csak parancsot adtak a várkapu őrségének, hogy a magyarokat, ha azok kiszökni akarnának a várból, feltartóztassák, mert estére bál lesz az udvarnál, nehogy valaki lerészegedve megjelenjen.

Szent Jakab havának tizenkilencedik napja volt e napon, a nap oroszlán jegyében kelt fel, vasárnap Szerémi György, uram és káplánom az igazságtalan sáfárról prédikált az udvar népének - estére meglátjuk jövendőbeli királynénkat.

A vacsorát csak mértékletesen fogyasztottuk, pedig még tartott azokból a vadakból, amelyeket a trautmannsdorfi erdőben suttyomban elejtvén, magunkkal hoztunk. Csupán Perényi nádor uramról pletykálta a cselédség, hogy vacsora után felhajtotta a maga pint borát, mert anélkül nem tudna a lábán állni.

És vacsora után, amikor megtisztálkodva, kimosakodva, megfésülködve, kakasléptekkel bevonultunk vala a báli terembe, látjuk ám, hogy a szála közepén egymagában áll egy tízesztendős leányka, szőke hajú, fekete szemű és fehér arculatú, mint ahogy azokat az angyalokat ábrázolják, akik Máriát a mennybe segítették.

A leányka hosszú pillájú szemét lesütötte a nagy gyülekezet közepette, és csak akkor merészelte a szemét kinyitni, amikor a mi kis magyar lányunk, Annánk játékos kedvvel hozzáfutamodott, megcsókolta az apró kontyocskába kötött haját, a dugdosott kis fehér kezét, majd a fénylő homlokát, aztán a száját, mint ahogy a leányok szoktak csókolózni. Akkor átölelték egymást, és ott állottak a négy királyok trónusai előtt: Anna és Mária. A jövendő. A boldogság. A szép Magyarország.

Bizony jól tették a hopmesterek, hogy a magyar uraknak nem adtak bort a vacsorájukhoz, mert így is nagy volt a lelkesedés.