8.
A KIRÁLYNÉ PÉNZT KERES

Hát volt már királynénk, csak éppen pénzünk nem volt. Néha még annyi se, mint az öreg király alatt, aki valamely úton-módon mindig tudott magának meg udvartartásának valamely ebédet szerezni, ha másként nem, meghívatták magukat vendégségbe.

Én már csak olyan ember vagyok, hogy nem törődöm azzal, ha a csizmám rongyos, a ruhám pedig úgy éget, mint a szégyen, de ebédelni mindennap szeretek, mert aki nem ebédel, az nem ember. Azt könnyen megkörnyékezi mindenféle betegség, csüggedés, csalárdság, hamisság. Az éhes ember hazudja a legnagyobbakat.

Most már nagyon ritkán ebédeltünk...

Igaz, hogy a királynak, Lajosunknak és a királynénak nem nagyon volt erre gondolata, mert hiszen ők napestig aludtak, de annál többet szomorkodtunk mi, régi udvari emberek, akik még Ulászló urunk alatt se maradtunk éhkoppon. Zavartuk is Bosnyák Mátyást, akkor konyhamesterünket, hogy kérne pénzt vagy alamizsnát a Budán tartózkodó főuraktól és főpapoktól, hogy harangszóra legalább megteríthessünk. Az ügyes szakács egyszer a pécsi püspöktől száz márkát hozott. Nyomban levágattunk egy hízott tulkot. Bort hozattunk a Rácvárosból, és nagy dínomdánomot csaptunk, amelynek csak az este vetett véget, amikor népesedni kezdett a palota, készülődés történt az esti tánchoz.

Akkoriban Brandenburgi György őrgróf úr, a királyi palota főrendezője nem tudott aludni a kísértetektől és lidércnyomásoktól éjszakának idején - vénecske volt már a főúr -, ugyanezért éjszaka mindenkinek ébren kellett lenni a palotában, a királynak és a királynénak is. Igaz, hogy Brandenburgi hálás volt ezért, hogy éjszaka segítettek neki a virrasztásban, talán ötször is tálaltatott egy éjszaka szakácsával, bor és mulatság mindig volt bőségesen. Vén korhely volt az őrgróf, aki semmit nem sajnált magától, se a táncot, se a szép lányt, se a jó falatokat, mert az volt a szavajárása, hogy amúgy is csak egyszer élünk. Mit tehetett Lajos királyunk, ha napjában mégiscsak jól akart lakni, mint hogy engedelmeskedett főudvarmestere akaratának. Mert estére volt mindig pecsenye az asztalon, mintha valami varázsló lett volna Brandenburgi.

Máriánkról, királynénkról már Bécsben hallánk, hogy nagyon szeretett enni-inni, szívesen nyújtózkodott hát napestig ő is az ágyban ama jó vacsora reményében. A budai kereskedők már amúgy sem adtak hitelbe semmit, legfeljebb zálogra, ami mindig kevesebb lett. Ha Lajosunk, szegény feje, felébred vala napközben, mindig csak arról tanácskozik feleségével, kitől és hogyan lehetne pénzt szerezni. Királynénk, Mária ilyenkor néha hangosan kiáltozott, hogy elsomfordáltunk az ebédlőből, nehogy a királyi szobákból hallatszó szavakat megértsük.

- Én Németalföldről jöttem ide, ahol minden polgárnak háza és vagyona van. Ott csinálják a brabanti csipkéket és a flandriai tapétákat. Posztót és vásznat. Ott veszik az angolok és spanyolok a hajóiknak való árbocfákat. Mi áruljuk a legjobb paripákat és a heringeket. A legkisebb házban is ezüsttálak, velencei edények állnak a pohárszékeken. Az asszonyok génuai vászonba és atlaszba öltözködnek. Ebédre mindenütt van pisztráng, lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, füge, datolya, narancs, és a bor Ciprusból jön. És mit találtam itt? Lovagokat és megint csak lovagokat, akik mindig azt hiszik, hogy a középkorban élünk. Olyan hosszú sarkantyúkat hordanak, hogy majd kiverik egymás szemét. Ennivalója pedig a királynak sincs. Ha nem szeretnélek, bizony régen itt hagytalak volna. De szeretlek, te szegény árnyékkirály.

No, most aztán Lajosunkon volt a sor, hogy a fejét törje, kitől kellene pénzt kölcsönözni, hogy legalább a királynénak adhasson pénzt, ha már senkinek sem adhatott.

A királlyal délután néha elbújtunk olyan szobában, ahol senki sem akadhatott ránk. A király bízott bennem, mert elégszer mondtam tanácsot az apjának, amikor a koronához tartozó jószágokat pénz hiányában megterheltük. Zálog volt Budán, Pesten, Kassán, Pozsonyon, Nagyszombaton, Bártfán, Eperjesen, Sopronon. Kölcsönt vettünk Óbudára, Esztergomra, Szebenre, Szegedre, hogy a jó Isten bocsássa meg a bűnömet. Zálogba tettük a kunokat és jászokat - képzelem, milyen nagyot néztek ezek a keményfejű emberek.

- Pénzért kell írni, deák - monda a király, és ilyenkor a hangja megint csak nagyon hasonlítgatott ama márkiéhoz, aki azért növesztette meg a szakállát, mert azt hitte, hogy abban van a zsidóknak az ő nagy pénzcsináló tudományuk. Lajosunknak még csak kétcsimbóknyi szakálla volt, nem alkalmatos arra, hogy valaki is tépegesse gond miatt.

- Kért az apám pénzt a pápai nunciustól, Burgiótól? - kérdezte a király.

- Kért - feleltem -, harminckét forintot vissza is fizettünk neki, amit futárokra adott kölcsön.

- Kért pénzt az apám kölcsön Fortunátus Imrétől, a Fuggeroktól, a budai zsidó hitközségtől?

- Mindenhol ott vannak a leveleink.

- Hát a pannonhalmi apáttól?

Megcsavartam az emlékezetemet.

- Attól nem kértünk.

A király erre rendelkezett, hogy nyomban írnék levelet Máténak, a pannonhalmi apátnak, háromszázhúsz forint kölcsön érdekében, mert a király szerette azokat a számokat, amelyek nem végződnek kerek összeggel.

- Papnak van pénze. Kösd le neki a tolnai adókat.

Írtunk még más leveleket is, mert a király leginkább levélben szeretett kölcsönkérni. Kértünk pénzt Széchy Tamástól, Eperjes, Korpona, Kolozsvár és más városoktól. Némelyek küldtek, némelyek nem küldtek. Nem rajtam múlott, mert nagy gyakorlatom volt a kölcsönkérő levelek írásában. Még Ulászló urunktól tanultam.

Bakócz prímás urammal már könnyebb volt a dolgunk. Nála becsaptuk a királyi udvar ezüstkészletét. Jött is a kölcsönpénz, mint a karikacsapás.

Egyszer amikor javában írnánk a kölcsönkérő leveleket, csak benyit ám a szobába Mária királyné, és rajtacsíp, amikor éppen a pozsonyi vámot meg a máramarosi sóbányákat vetjük zálogba Salamon Imrénél, akit neveznek vala Szerencsésnek is.

- Uram, királyom, szívesen jótállottam érted idáig is minden adósságodban - kezdte a királyné -, de most már elég volt a sok jóból. Eleget gyötrődtél, szenvedtél, gondolkoztál, hogy még a fáklyatáncnál sem lehetett hasznodat venni, az étvágyad pedig veszedelmesen csökkent. A kisasszonyaim már azt mondogatják, hogy valami nagy teher nyomja a lelkiismeretedet, azért böjtölsz olyan napokon is, amikor böjtölni nem kellene. Már fehéredik a szakállad is, mint valamely öregemberé. Pedig még tizennyolc esztendős se vagy. Ezentúl majd én veszem kezembe a dolgokat, eleget tanultam a flandriai kereskedőktől. Deák - fordult most hozzám az égi tünemény -, ezentúl csak azokat a leveleket szabad elküldened, amelyeket én is lepecsételek a gyűrűmmel.

- Máriám! - rebegte királyom, Lajosom, és megcsókolta azt a kezet, amelynél szebb nem volt egész Flandriában.

- Most majd én fogok pénzt szerezni! - folytatta a királyné, és előhozatta az ostáblajátékot, hogy néhány fordulót játsszon Lajosunkkal.

Én futamodtam az ebédlőbe, mert már hírét hallottam, hogy Csehországból pénzt hoztak a követek, ugyanazért valamely ebédre is van kilátás, ha ugyan az udvarmesterek el nem lopták az egész pénzküldeményt, amint ez már szokásuk volt.

A királyné két délután ostáblázott királyommal, Lajossal, amikor is sokszor elhajtják maguk mellől a Brandenburgi őrgróf követeit, akik a vacsorához vagy a fáklyatánchoz vagy a színielőadáshoz invitálták őket. Csak egy hosszú szakállú innsbrucki embert tűrnek meg maguk körül. Az innsbruckiról hamar kitudódik, hogy bukott kereskedő, aki darab ideig börtönben is ült a hazájában. Most pedig azért jött Budára, hogy a királyné vagyonát rendbe szedje. No hiszen, lesz is majd baja a budai tiszttartóval, aki évek óta nem számolt el sem Visegráddal, sem Solymárral, sem a Megyerig tartó szigettel, de Kos- és Csepel-szigetekkel sem. Bornemissza uram is dúlt-fúlt mérgében, mert nagyon sok királyi kötelezvényt, miután azt előbb betisztátlanítja, vágott a hitelezők arcába, mikor fizetésre került a sor. Az innsbruckit néhányszor jól megdögönyözték a Rácvárosban, a főurak gyakrabban jönnek vala a palotába a maguk palotáiból, hogy hírmondást halljanak az innsbrucki kereskedő szándékairól, terveiről. Sok sötét arcot látni a folyosón, különösen a püspökök barátai közül.

Uram, káplánom, Szerémi György is kifakadt:

- Kíváncsi vagyok, hogyan akar az a nő pénzt keresni, akit a rendek hallatára maga Verbőczy uram is latroculának, magyarán latornőnek nevezett az országgyűlésben! Jobb lesz, ha gyorsan visszamegy a "csibefalók" városába, amíg a magyar urak el nem veszítik a türelmüket.

Ámde királyném, Máriám most már hangosan hirdeté vala, hogy majd rendet csinál a budai palotában. Elég volt a koplalásból, a tolvajkodásból. Három férfi volt ebben az asszonyban.

No, hát nemsokára elkövetkezett a rendcsinálás ideje, amikor megérkezett Rómából VII. Kelemen pápa levele, aki megengedte, hogy a budai templomok egyházi kincseit a szegény magyar király kölcsönbe veheti a maga udvartartásához. A budai elöljárók nyomban tömeget küldenek vala a palota elé, amely hangosan kiáltotta, hogy a pápai nunciust és a velencei követet nyomban el kell kergetni Budáról, mert csak ők járhattak közbe a pápánál. Brandenburgi György őrgróf, aki a mulatozás mellett szerette a könnyebbfajta csetepatét is, hatvan lovasát a kiáltozókra küldte, mire nagyon csendes éjszaka következett Budán.

- Most pedig talpra mindnyájan! - kiáltotta el magát éjfélkor királyném, Máriám, amikor a fáklyatáncban szünet volt. - Hozzuk el az ölünkben, a hátunkon az egyházi kincseket, mielőtt azokat a papok eltüntetnék a budai rejtekutakban. Én parancsolom, Mária, Magyarország s Csehország királynéja, Miksa császár unokája. Pénzt kell szerezni a királynak!

Királyom, Lajosom csak álmélkodva nézte darab ideig, hogyan kerekednek fel a táncosok, udvaroncok, a lehűtők, a semmittevők, a kóborgó lovagok, a színészek és a királyné kisasszonyai, akik eddig különböző függönyök megett rejtőzködtek, megfelelő férfitársaságban, hogy a királyné parancsának eleget tegyenek. Elöl szaladt kivont karddal ama Brandenburgi őrgróf, aki soha életében nem volt elrontója a jó tréfának. Mögötte mindazok a németek, akik királynénk után apránként Budára szivárogtak. Vidám kenyérpusztítók, akik mindig jókedvűek voltak. Tán akkor is, midőn meg kell halniok.

Én uram, királyom mellett maradtam a palotában, amelyet ebben az órában nem őrzött senki. Uraság, vendég, szolga, testőr a budai templomokat járta, hogy az egyházi kincseket az éjféli órában összeszedjék... A pápa megengedte.

Hajnalban egy tárházra való ezüst volt együtt a királyné lakosztályában. Én nem láttam, mert ilyesmit nem szeretek nézni; ahány kehely, keresztelőmedence ezüstből volt Budán, azt elhozták.

Korán reggel, mielőtt a királyné aludni ment volna, megjelent a palotában az innsbrucki huszonöt némettel, akikről később tudtuk meg, hogy tanult pénzverő legények. A legények zsákokba rakták az ezüstöt, rezet, vasat, és elvitték a királyné házába, a Keresztelő Szent János utcába.

Így kezdődött a pénzhamisítás.