12.
MÁRIA UTOLSÓ ESTÉJE BUDÁN

- Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! - dördült végig egy hang augusztus harmincadikán, éjszaka a budai palota folyosóin. Burgio bíbornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából ugrasztottak ki azzal a hírrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán el akarja hagyni a palotát.

A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények, és futólépésben viszik a Duna-partra, ahol már várakozik a teherhajó.

Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a budai várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában egyetlen fáklyát sem gyújtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra, hogy a gyanakvó budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán még csak annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király sorsát senki se ismére. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta szívét szörnyű nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben reászakadnak a falak.

A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott öltözetben, és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik asszonyi sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.

- Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem látni, mert valamennyien olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka megvakulnak! Szedje rendbe mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is elhagyom a palotát, ha egyedül kell nekivágnom az utazásnak.

- De hát hová megyünk?! - sikoltozott a cseh Heléne, aki a legtekintélyesebb udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.

- Talán Mohácsra, talán Pozsonyba... amint a király parancsolta utolsó levelében. Csak innen el! - felelt Mária, és a két karja közé szorított homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. - Sok rongyot ne hozzatok magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott csak egy ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére.

A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem menekültek el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a denevérek, és együtt röpködtek a futkározó frajokkal. Lángja és füstje nem volt a tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk... A királyné minden erejét összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves volt, izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zúzták az uralkodás évei. De néha jobb lélektelenül cselekedni.

- Vajon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a káplánokra? - beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.

A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában, és a koporsókat egymás után vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak... A királyné néha felrezzenve, a folyosó ajtajához ugrott, és a holdvilágnál bizonytalanul mozgó szolgákra, vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:

- A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban! Vigyázzatok az ágyamra!

A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a rendháborításért, vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy feszültek, mint a hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha láthatatlan akasztófákon függnének. A felszálló portól néha fuldokolva köhögött egy-egy vén katona, akit éppen öregsége miatt hagytak hátra a palotában... Végre nagy kenderszakállával kísértetként megjelent Bornemissza János, a várnagy, és a kulcsköteget a királynénak nyújtotta.

- Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet ütöttem a zárakra.

A királyné a földre dobta a kulcsokat.

- Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent távollétemben?! Akár a magyarok, akár a törökök? Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.

- Felséged a magyaroktól fél? - felelt búsan a várnagy.

- Elsősorban előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek azoktól, akik gyáván megfutamodtak a csatából, és most elözönölvén az országutakat, csorba nélkül maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik. A pogány lassú és tunya, előbb a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt újabb zsákmány után nézne. De a magyar rablók esetlegesen már holnap itt lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad az út!

A várnagy, aki talán az egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem vesztette el a fejét a csatavesztés hírével megérkező német szolga (Mária szolgája) láttára, nyugodtan így felelt:

- Ha a király életben van, akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani az ajtókon elhelyezett királyi pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne többé vissza Budára: akkor mindegy nekünk, hogy mi történik az elhagyott palotával.

- Hagyj békét, várnagy, ócska bölcsességeddel! - türelmetlenkedett a királyné. - Tudom, hogy idegeid ércből vagy pedig kőből vannak, nem pedig emberi húsból. Kerítsd elő Thurzót! A pénzről akarok vele beszélni.

A várnagy hunyorított pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli felfordulásban Máriát megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol rejteget... Thurzó vérpirosan, rekedten, támolyogva közeledett valamerről a királyné hívására. Nem volt emberi alakja a daliának... Mintha az imént metszették volna le az akasztófáról. A királyné két kézzel ragadta meg a kincstárnok vállát.

- Térj magadhoz, ember! Nem látod, hogy gyönge nő létemre mily bátran viselem sorsomat? Én nem akarok meghalni, mint ti itt valamennyien körülöttem! Élni kell Magyarországért, nem pedig a halálba szökni a bánat elől... Mi történt a pénzemmel, ötven mázsányi vert ezüstömmel?

- Csak tíz mázsáról tudok - felelt fogvacogva Thurzó. - Negyven mázsát már régen elköltöttünk belőle a királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami ezüst volt a budai templomokban, abból mind pénz lett. Sokba került nekünk az, hogy a király maga ment el a csatába. Fel kellett öltöztetni a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.

Mária a homlokára szorította a két tenyerét.

- Szóval koldus lettem. Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor Miksa császár hozományát hoztam. Ó, hogy ezt a napot is meg kellett érnem! Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj, mit vihetnék magammal a palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem utaimban!

Thurzó mintha eszét veszítette volna, csak némán nézett a királynéra, aki a vállánál fogva rázta.

- Bethlenfalvi! Térj magadhoz, ember! Az éj múlik, reggelre, mire a budaiak észrevennék, messzire akarok innen lenni, még ha csupasz életemet vinném is magammal. De Magyarország királynéja vagyok, nem állhatok ki koldulni az országutakra.

- Tíz mázsa ezüst van a lovak hátára pakolva, miután felséged lóháton akar utazni.

- A ló biztos, a hajó bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?

Thurzó a két tenyerét kifelé fordította, ami bizony elég érthető mozdulat volt, még a királyné is tanulhatott belőle.

- A korvinák! - kiáltotta most a királyné. - A korvinákról megfeledkezel, kincstárnok?! A negyedik evangéliumot itt akarod hagyni a pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?

- A korvinákat még sohasem vitték ki a várkastélyból - felelt hideglelősen Thurzó. - A Codex aureus quatuor Evangeliorum és a szertartásoknál használatos Missale című könyvek mindig a király hálószobájában őriztetnek.

- Most máshol lesz a helyük! - kiáltott fel indulatosan Mária. - Elviszem a korvinákat zálogba, hogy legyen valami emlékem abból a korszakból, amikor Magyarország királynéja voltam. Ló hátára pakoltasd a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok megszólalnának, indulunk, Thurzó.

A palotában növekedett a nyüzsgés, mert a közeli palotákból is előkerültek az urak, akiket hű szolgáik felvertek a hírrel, hogy a királyné szökni akar Budáról. Az eleven zálog, akit Lajos király maga helyett Budán hagyott azoknak a kételkedőknek a megnyugtatására, hogy nem menekedik el az országból a törökök elől, az eleven zálog itt akarja hagyni Budát. De hiszen akkor innen másoknak is el kell menni! Lóhalálában jött a veszprémi püspök, Szalaházy László uram.

- Csakhogy még itthon találom a királynét! - nyomakodott be a püspök a palotába. - Minden szentekre kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig Budát, amíg biztos értesülésünk nincs a királyról!

- Püspök úr, velünk tarthat - felelt elszántan Mária. - Útközben szükségünk lehet bölcs tanácsaira.

A veszprémi püspök, ismervén Mária hajthatatlan természetét, nem tehetett mást, mint engedelmet kért, hogy palotájába siethessen az úti szükségletekért.

- A fejérvári kapunál találkozunk, ahol Lógod felé visz az út! - kiáltotta a királyné, és előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben felismerhetetlen legyen az országutakon, amelyekre, íme, sorsát bízza. Ámde még a legegyszerűbb ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy udvarhölgyének a háziruháját vette elő nagy keserűséggel.

- Nem kell, hogy bárki is felismerje Magyarország királynéját.

...És most, mielőtt végleg elhagyta volna, még egyszer bejárta a budai királyi palotát, bánatainak és örömeinek tanyáját... Nem fakadt sírva, mert lelke ezen az éjszakán örökké acéllá változott, nem sóhajtozott, mert sóhajtani felejtett - csak megsimogatta a falakat, az ajtókat, az ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.

- Isten veletek - mondta halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez szerető barátság fűzte.

A várudvaron lódobogás hallatszott, nyeregbe szállott az az ötven lovas, amely Máriát bujdosásában elkísérendi. Bornemissza János kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.

- A lovak a bécsi úton várnak, felség.

A királyné felrezzent gondolataiból.

- Menjünk! - kiáltotta elhatározottan a gyermekkirályné, és Budára mutatott ablakából. - Holnapra úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények és a zsidók.