A BÉCSI KALAP

Az emlékezet.

Éjszaka jött, mikor úgy csörög a szél, mint a lószerszám másvilági paripákon; a fatáblák mögött haldokolva távolodik a hold a felhők köpönyegei mögé; orgyilkosok, kormosképű rablók, kést szorongató vándorlegények óvakodó lépésétől reccsen meg a grádics, hogy a tolvaj óvakodva megáll; a gyertya fekete kanócában ifjúkori szemeket látni, amelyeknek tulajdonosait egykor megaláztuk, megbántottuk; a görcsös kezek alig tudják távoltartani a nyakra kívánkozó hurkot... Ő ott áll az ágy lábánál, és fekete köpönyegében mozdulatlanul néz ránk, mint egy Dante-fő. Közönségesen: álmatlanságnak hívják.

Álmatlan éjszakákon utazom.

Valamelyik éjszakán Bécsbe mentem, mint régi atyámfia, aki követ volt és Felső-Magyarországról a diétára utazott, Pozsonyba, egy kőhajításnyira Bécstől. Ha az öreg élne, most tán delegátus lenne, újra utazhatna a kocsiján a szakácsával, a pincemesterével, a kenőasszonyával, a muzsikusával. És gúnyosan bólongatna a töltésen vágtató vonatnak, ahol éhes, fáradt emberek egymás fején ülnek. Milyen jó lett volna fogadalmat tenni, hogy életünkben sohasem ülünk vonatra, mint a régi emberek! Manapság arra szokás megesküdni, hogy a repülőgépre nem szállunk fel.

Ez a fentebb említett rokonom két dologról volt nevezetes. Meghallotta bármily messziről is a kincsásók munkáját. Megmondta az ágyában fekve, hol ásnak a határban rejtett kincs után az unatkozó parasztok. Ugyanezért egy télen kiásták a saját kamaráját. Másik nevezetessége volt: az utazás. (Végül is holtan hozták haza a lovai a gyékényes kocsin; a hold világított, és hazáig egyenesen, holtan ült.) Ismert minden csárdát és korcsmárosnét a bécsi úton. Tisztában volt vele, hol kapni a legjobb pörköltet, hányas termés fekszik a pincében, kinek a leánya a korcsmárosné, mi a háziszolga neve. Még Bécsben is kiösmerte magát. Tudta, mikor csapolnak a kulmbachi serházban, a Burg tövében, amely csapolásból a császárnak is visznek egy korsóval, mellé einspennert. Eligazodott a Rothenthurmgasse körüli borpincékben. Lakáscímek voltak a fejében, ahol barátságos nők fogadták az idegent. A főhercegnőknek köszönt az utcán, azok visszabólintottak. A bécsi magyar iparosok dalárdájában a basszust fújta, ha éppen dalestély volt. Olcsó kesztyűket hozott ajándékba. Kezet fogott az udvari múzeum portásával. Egy öreginas egyszer szemet hunyt, mialatt egy öreges ember próbaképpen behemperedett Mária Terézia hatalmas ágyába Schönbrunnban. Ha pénze elfogyott, volt akitől kölcsönkérjen. Keresztapja volt egy meidlingi kertészné gyermekének. A korcsmáiban esztendős távollét után is helyén találta a pipáját. Egyszer aztán a császárhoz is meghívták.

Vasárnap volt, és udvari kurír ment érte a Fehér Farkasba, a vámhoz. Rokonom frakkot húzott, kölcsönkalapot tett a fejére, és elindult a futárral. Útjuk a csatornán vezetett át. Azon a régi hídon, amelynek közepén egy nagy Mária-szobor őrködik, éjjel-nappal mécsekkel megvilágítva. A hídon hirtelen nagy szél kerekedett, amely leragadta rokonom cilinderét. Repült a köcsögkalap, egyenesen a csatornába. A fekete víz csendesen meghintázta a kalapot, aztán vinni kezdte.

Rokonom a csatorna partján a kalapja után futott, és kiáltozással hívta fel az emberek figyelmét szerencsétlenségére. Amíg egy őgyelgő hajós nagynehezen megértette, hogy rokonomat a császár várja, amíg csónakot oldott, amíg evezni kezdett, a cilinderkalap elmerült a csatornában.

Még ha nem lett volna vasárnap, és a boltok nyitva lettek volna, rokonom akkor se vehetett volna nyomban új kalapot. Olyan nagy feje volt, hogy csináltatni kellett külön a kalapját! Így nem tehetett egyebet, mint nyakába vette a várost, és hajadonfejjel futott egyik ismerősétől a másikhoz kölcsönkalapért. A verejték patakzott a homlokán. Elképzelte a császárt, amint türelmetlenül kinyitja az előszoba ajtaját.

- Ejnye, hol késik az a magyar?

Az ismerősöknek mind kisebb fejük volt, mint rokonomnak. Próbálgatta, rángatta a kalapokat. Némelyik csak a fejebúbját fedte, a másik úgy állt a fején, mint a cirkuszban a dummer Augusztén. A delet is szaladgálással töltötte, pedig jó ebéd várta a Piros Almánál. A korcsmárosnénak megígérte, hoz valami emléket neki a császártól. Már csaknem összeroskadt a fáradtságtól, amikor benyomult Riedlerhez, a mostani nagyapjához, aki szintén kávéfőző volt, Riedlernek akkora feje volt, mint rokonomnak, s mint tisztes bécsi polgárhoz illik, kéznél volt a köcsögkalap. Délután négyet vert az óra Szent István tornyában. A császár már elhagyta a Burgot. Vadászni ment. Sohase jutott többé eszébe hívatni a kalap nélküli magyart. Némelyek szerint meg is haragudott, ugyanezért rokonom elveszítette népszerűségét Bécsben, ahol tengett-lengett, reménykedett. A korcsmárosnék kiadták az útját, a kesztyűsök elhúzódtak az asztala mellől, végül a policáj is érdeklődni kezdett. Rokonom testben-lélekben megtörve utazott haza, ahol azt mondták:

- Úgy kell a kutyának. El akarta adni a hazát.

Most megint Bécsbe készülődnek a magyar követek. Delegációs ebédet ad Szemere, a külügyminiszter, a Magyar Ház gazdája: ámde mégse jut minden napra nagykanál; hol esznek akkor a követeink? A bécsi korcsmáknak mostanában rossz hírük van. A bécsiek Budapestre járnak jóllakni. A híres konyhákat hiába keresné rokonom, ha feltámadna. Még a sör is elfogyott, pedig az öreg Dreher él.

Tervezték, hogy pesti vendéglőst visznek magukkal, aki majd főz, mialatt a követek tanácskoznak. Lehet, hogy így is jó lesz. De mégis csak leghelyesebb visszatérni az öregek, a régi utazók példájához, akik kényelmesen, tengelyen tették meg az utat, senki se ült az ölükben a vonaton Pesttől Pozsonyig, legfeljebb szépleány. Az élelmiszert nem egyszer eleven állapotban vitték magukkal. A disznót kocsin, az ökröket hajtották hozzáértő emberek. A városvégi fogadóban a magukkal hozott szakácsné állott a tűzhelyhez. A saját borukat itták, az otthoni lisztből dagasztottak, a maguk tányérján ettek. Az ejtőzés közben fogpiszkáló mellől nézegették a sok plundrás osztrákot, aki a városban szaladgál.

Az igaz, hogy mostanában országos veszedelmet jelentene az éhes osztrákok amúgy is alig fékezhető irigysége, még keményebben összeszorítanák öklüket a zsebükben, de a követeink legalább nem koplalnának idegenben, midőn hazánk ügyeiben tanácskoznak. Csak hadd füstöljön az a magyar kémény Bécsben, ropogjon a láng a hízó alatt, elég gazdag még ez az ország, hogy a delegátusait ellássa élelemmel a hideg osztrák földön.

Ámbátor szép álom, illetőleg álomtalan éjszaka fátyolképe mindez. Abból a huszonegy korona napidíjból, amelytől a delegátus szeme kopog, nem lehet valami nagyon nyújtózkodni. Száz év előtt önkéntes honleányok, buzgó nagyasszonyok siettek volna a magyar követek segítségére; akkor még primitív volt az érzés, mondják korunk gyermekei. Most megnyugszunk, hogy már többet is szenvedett a magyar ezer esztendő alatt, mint a követek éhségét.

Aztán ha a szél elfújná valamelyiknek a kalapját, az is csak úgy járna, mint régi rokonom - pedig mondom: ő volt az egyetlen magyar, aki jól kiismerte magát Bécsben.

(1917)