A RÉGI MAGYARORSZÁG KÍSÉRTETEI

Reggel, amidőn félrevonom a függönyt az ablakon, az ősi nádasok között oly ártatlanul terül el a Balaton, mint egy fehér farkát csóválgató juhászkutya. Pedig az éjszaka ismét nem hagyott aludni. Kitalált valamely új sóhajtozást, amelybe beleszőtte, mint egy rét színeibe, azoknak az asszonyoknak messzi hangjait, akik miatta özvegyek lettek. Minden éjjel más nótát, midőn a világos éjszaka lenyújtogatja a felhők közül szürkeharisnyás lábait. A tó elterül az éj könnyű lábainál, mint egy mulattató lovag, és sok ezer éjszakán nem fogy ki a mesemondásból. Tegnapelőtt szélnek bocsátotta vadlúdjait, hogy hintsék álmatlanságot okozó tollaikkal a környéket. Azelőtt meg felállott benne egy hullám, mint a homokból a bohóc, aki ide-oda dülöngözött reggelig, hogy a vizek alatt rejtőző hableányok sikoltozva menekültek előle. A fogasok, süllők kidugják fejüket, mintha ama legendabeli szentek várnák, aki majd prédikál nekik. S némely éjszakákon elkezdenek beszélgetni a halak, midőn a hold elbújt a nádasok közé, s mindegyiknek olyan hosszú élettörténete van! A róka megy ismeretlen útján a nádak között, és szélhámosan lengeti lompos farkát. Mintha gazdag partira vadászna minden éjszaka, a vidra kötéltáncos mutatványokat végez a hullámokban, és a nézőközönséget fején fogja. Valamely állat úgy sírdogál, mint egy kis gyermek a nádasok között; vajon kit akar bolonddá tenni? A récék hajnalig vetélkednek, mint a lányok a tánciskolában. A vizek örök búcsújárása pedig folyik szakadatlanul, szinte látni a templomi lobogókat is, amelyeket áhítatos öregek visznek a tó mélyében. Éj van, de mindenki ébren van, csak a fehérhasú béka fekszik mozdulatlanul, amelynek vérét két fekete pióca kiszívta délután, míg a harmadik egy kagylóban őrködött a gyilkosságra.

De a ház is, amelyben lakom, olykor alattomosan felébred éjszaka, és megpróbálja visszaképzelni magát abba az időbe, amikor még babonás emberek laktak Magyarországon.

Régi Esterházy-kastély ez, vadászurak tanyáztak itt az őszi vadlibalesek után, az Esterházyak még piros, aranyzsinóros nadrágban jártak, gömbölyű emberek voltak, és fehérlábú szobalányokat, mélyhasú dalárdistákat hordtak magukkal. Ebben a magosan fekvő szobában, az öles falakból éjfélkor kihallatszik régi tivornyák, éneklések, kiskirály mulatozások emléke. Néha - különösen, ha a nyargaló éji szél is segít - megkülönböztetni a falakba rekedt hegedűhangot, búgó baritonját lecsüngő fekete bajusznak, pirospecsenyés orcának; majd franciául beszél valaki a padláson, talán egy lovag, aki Napóleon seregéből eltévedt, és itt kísértet lett. A vadászlegények horkolnak a kertben, a fűre terjesztett karokkal, levegőbe vetett csizmákkal. Ablak halkan nyílik valahol, mint a fojtott várakozás hangja. Gleich! - suttogja a bodros bécsi dáma, és fehérharisnyás lábával kilép az ablakon. Vajon ki várja őt odalent a régi kísértetek közül? Most végigfut valaki a szobákon, mintha megzavarták volna az éji találkozót. Csak egy egér volt, de éppen úgy futott, mint bő szoknyáiban egy nő. Nyomban ugatni kezd a kutya, mély, dühödt hangon, mintha kísértetet látott volna a hársfasorban, pedig csak egy vándorkatona ül le a kapu előtt, hogy sebes lábát kötözgesse. - Ha kinyitom az ablakot, még többet hallhatok az éj régi hangjaiból. A petúniák, violák, nemes rózsák árnyai, mintha látogatóba átsuhannának egymáshoz egy egér hátára kuporodva. Meglátogatják egymást a jó szomszédnők, és sietés közben, égi ruhájukból elárasztják illatukkal a kerti utakat. Halkan trombitálgatnak egymásnak, közben lejtenek a virágágyakban, a fekete tücsköt elkergetik a karéjból, mint egy faunt. Távolabb, a park sövénye felé bizonyosan vándorlók szemgolyói függenek a sűrű fák lombjain, mint üveggolyóbisok, amelyek a régi időben egyszer itt fennakadtak az éhségtől, a vadászkonyha piros tüzétől vagy egy úri hölgy látományától, aki mezítláb ment végig a füvön. A kastély alatt oly messzire terül el az országút, mintha az elátkozott vándorlók útja volna, akik sohasem érhetnek célhoz. Itt mentek, mendegéltek szalmás fejjel, rongyos saruban, télvízben, örökkön, megállhatatlanul a régi Magyarország jobbágyai. Hová, merre mentek? Hol vannak azok a temetők, amelyekbe a régi Magyarországot eltemették, hogy még nyoma sem maradt azoknak az embereknek, akik itt századokon át bolyongtak? Nyilván úgy lesz, hogy a jobbágy a szántóföldbe temetkezett, hogy feloszló testével is szolgálja urát. - Tudom, hogy a messziségben várromok üldögélnek a hegyeken, mint mesemondó anyókák. Az éjben nem látni őket, de ott vannak, ahol a felhőknek oroszlán és keselyű alakjuk van. A völgyben a boldog Kisfaludy ült egy kőasztalnál (Rózsa-kőnél), és sercegő lúdtollával sorban leírogatta a diósgyőrire a várak regéit. Költővé kellett lennie, ha csak egyetlenegyszer ment haza világos éjjelen a badacsonyi borházba. Pedig hetvenkét esztendős koráig sokat bolyongott, megkopaszodva, családi élettől elnyűve, az évszakok változataiba beleunatkozva, régi szerelmes versek zengését megutálva, elfanyarodva a költő az országúton. Hosszúéletű volt, mint a múlt században a legtöbb magyar költő, bármilyen gyermeteg kedélye volt, végül ráeszmélhetett, hogy kísértetekről írt egész életében, csalóka éji játék volt a lagzi hangja, amelyet Tátika vagy Csobánc ormáról felé sodort a szél, a kísértetek tánca a Kesergő Szerelem, midőn Rózája már a sümegi temetőben nyugszik. - Amint élünk, éldegélünk, minden és mindenki kísértetté változik, a tegnapi barát s a tegnapelőtti szerető, a múlt éjszaka nótája s a kéthetes lakodalom. S így önkéntelenül a múltban élünk mindig, bármilyen magosan repülnek gondolatfecskéink. Nincsen olyan ember, aki a tegnapot úgy le tudná vetni, mint egy országúton felejtett rossz cipőt.

Hajnalodik. Lovagok, vadrécék, pirosarcú urak, görnyedthátú, göbösujjú íródeák futólépésben kergetik a nyugat felé húzódó éjszaka köpenyegét. A kastély előtt, az országúton színes tót leányok seregélycsapata jelenik meg, mezítelen lábszáraikon még Bereg pora, a szájukon görbe hegyek visszhangos nótája, csipognak, sietnek a szőlőhegyre, hogy majd egy kupa bor mellett újra szépeket álmodhasson e tájon egy öreg költő.

(1918)