L. M. EMLÉKKÖNYVÉBE

1921. január végén

Mostanában Magyarországon mindenki álmodik.

Álmodik a múltról és a jövőről; álmodik nagyéletű, hatalmas apjáról; a temetőbe százesztendős korában sem szívesen megtérő, gyönyörű tizenkilencedik századot átélő nagyapjáról; sólyomröptű gondolatú, régi nagy magyarokról; a honszerelem rőzselángját két tenyerükkel óvó, búséletű, de nem koldus hazafiakról; az áhítatos homlokú, szentté sárgult arcú, honmentő, bölcs magyarokról; a nemzeti lelkesedésről, amely nem rikoltott kakasként, de melegített, mint szív felé csavart zászló kelméje; álmodik a tragikusan ünnepélyes és virágszirom gyengédségű múlt századról... Álmodik a jövőről, amelyet szebbnek képzel, mint a jelen.

Álmodik a garabonciásról, aki hétmérföldes léptekkel, forgószél reptével járta be az országutakat északtól délig, jégesőt hozott hátán, hótól terhes felleget a tarisznyájában, szélmalom vitorláját riasztgató orkánt a nótájában, piros véresőt a kismadarak tavaszi költözésekor, keresztül-kasul szelt vidéki utak garabonciásával, aki hétmérföldes léptekkel a forgószél hátán járt a magyar mesevilágban, északtól délig vándorolt, bár jégesőt hozott a hátán, a tarisznyájában hótól terhes felleget, didergő Orbánt és szánkázó Katalint, tavaszkor véresőt, kitartóan fúvó szél helyett vihart a szélmalmok vitorláira: kedves volt ő, mert magyar volt.

Álmodik a ködös kalendáriummal, amely annyiféle tennivalóval és böjttel látta el a múlt századbeli magyart, hogy nem ért rá búnak hajtani a fejét. Tele volt dologgal a magyar, akár farkasugatás hangzott a ködbe borult keresztút felől, akár fekete csíkot fogdostak a jég alól a halászok, akár tavasz pacsirtája szántott a kék magosságban. A kalendáriom minden napra talált vigasztaló örömet, piroskedvű ünnepeket, gazdag nagyvásárt, dalos névnapot vagy gazdasági teendőt; jóétvágyat az adventi böjt után, megilletődést József virágbontásával, fűszeres, borsos, disznóölő Tamást, orgonavirágos nagyszombatot, mélakedvű kisasszony napját, szüretelő október első hétfőjét, diótörő Szilvesztert... A kalendáriom szerint igazodott a múlt századbeli magyar mosolya vagy bánata, bőséges kedve, halk dudorászása, jóízű közmondása, öreggazda jövendőmondása.

Álmodik a régi magyar költőkkel, akiknek arcképei manapság áhítatos fametszetekről nézegetnek vissza, akik egykor az apostolok lován bejárták Magyarországot, szívnemességet, honszerelmet vittek mindenfelé, ahol odáig legfeljebb a darvak kurrogására figyeltek. Akik verset írtak az ezüstlevelű nyírfáról, az álmodozó holtvizek felett elfehérlő kócsagmadár árnyékáról, betyárok csárdájáról, késő őszi mezőkön szerénykedő kökörcsinről, hófejű Kárpátról. Álmodik a Kisfaludyakkal, akik úgy zengtek boldog dalokat, mint a szőlőszedő lányok, akik oly csodálatos regéket mondogattak, mint a vén iharok, midőn a behavazott házikókban pattognak, mesélnek a tűzhelyen. A Kazinczyakkal, akik sok lúdtollat használtak el a hon állapotának jobbra fordulásáért, akik gondolataikat még delizsánsszal, gyalogpostával küldték az ország egyik részéből a másikba, és mégis eljutottak mindenhová, fokhagymás, kéményfüstű udvarházakba, borveres, őszies vármegyékbe, feketebársony szőrével jól befedett agyvelőkbe.

Álmodik Berzsenyivel és Kölcseyvel, akik a tunyaság és tudatlanság búskomoly köde alatt alvó országban először gyújtogatták az utat mutató máglyákat; álmodik a maga udvarházában, szerény gazdaságában megelégedett magyar íróval, aki ráért hónapokon és esztendőkön át kigondolni és papirosra vetni a legjobbat, amellyel helyzetének használhat. Aki kis mécsvilága mellett, csendes otthonában, ahol fejével verte a mestergerendát, a csizmaszáráig sem ért a vizitelő atyafiság és szomszédság értelme - asszonya, kedvese csak a tyúkültetéshez ért, idegen neki férje gondolatvilága -, barátja, akivel eszmét cserélhetne, oly messzire lakik, mint a Dunántúl Széphalomtól, ahová hetekig jár a gondosan megírott levél: mégis az elpotrohosodott ősök ivadéka, az akkori magyar író oly áhítattal ül íróasztala mellé, mint a szentpap az oltárhoz lép, a klasszikusok és a legmodernebbek táplálják, amíg körülötte a fosztóka dalai hancúroznak a téli estéken, nemzete sorsáért aggódik, amíg a szomszéd házban még Lúdas Matyi földesurasága tartja az orrost gégéje felett a vidám disznótor közben, a Szózatot és Zalán futását írja, amíg az ország rendei és karai a diétákon pöffeszkednek, diósgyőri papirosra meggondolt lúdtollal, vesződve az alacsony ablakokon át alig beáramló világítással vagy az otthon őrzött faggyúgyertya kormosságával: könyveket írnak, holott a legtöbb magyar házban még csak azt a könyvet ismerik, amelyet Luca-napi vásárkor vesznek a ponyváról, és az ablakszegre akasztanak, hogy kéznél legyen, midőn lidércnyomásos álmokra keresnek magyarázatot.

Álmodik tudós újságszerkesztőkkel, akik kézisajtón nyomkodják néhány száz példányban sem olvasott újságjaikat, amelyeknek oly messziről kell kezdeni az általános műveltség hirdetését, ahol a gyermek az ábécét kezdi. Álmodik rajongó könyvárusokkal, akik kis boltjaik setétjéből várva várják a pesti őszivásárt, amikor néhány könyvükön túladhatnak a vidéki asszonyságok és honleányok részére. Álmodik azokkal a szegény költőkkel, kicsapott deákokkal, hazátlan, otthontalan lelkekkel, akik kopott atillában, lyukas csizmában, háborús külsővel kutyagolnak Magyarországon, betyárok csárdája vagy pesti kiskorcsma a tanyájuk, félbolond uraság a pártfogójuk, olvasójuk a kispap vagy a jurátus, akinek annyi pénze nincs, hogy megvegye a könyvet, de ideje akad a lemásolásához; álmodik az istenke báránykáival, akik a még félvad országban tűrhetetlenül hiszik, hogy felvirrad valaha a múzsáknak, a litteratistáknak, akik prófétaként hirdetik a ködszagú, átláthatatlan sötétben a hajnalhasadást, akiknek sorsuk, hogy a vándorszínészet ponyvásszekere mögött meghúzódjanak, és ha megmenekülnek a téli országúton barangoló farkasok elől, életüket névtelenül, ismeretlenül befejezzék az ispotályban. Álmodik Csokonaival és Petőfivel, akinek korhely hírével, mint pipaszárral fenyegették az apák és nevelők a szabadosabb süvöltvényeket. Álmodik az asztal végére, a kántorok és komédiások közé került magyar költőkkel, akiknek emlékezete csak akkor ragyog fel, ha emberöltő füve nőtte be bús sírhalmukat.

Álmodik csodákkal. Magukba szállott, megtisztult szívű, felemelkedett gondolatú magyarokkal, akik Széchenyiként elborulnak, Teleki Lászlóként a halál vőlegényei lesznek, Wesselényi Miklósként megválnak szemük látásától, miután nemzetükön nem segíthetnek. Álmodik lemondó, megigazult, nyomorúságában összeroppant, de szívében az egekig emelkedő magyarságról, amely hívebben ragaszkodik ősi oltáraihoz, mint Koppány; amely bizakodóbban veti tekintetét a Duna-Tisza közén rengő csillagos égboltozatba, mint a tatárjárás korabeli bujdosó; amely igazabban ragaszkodik ősi szokásaihoz, regés erkölcseihez, mint a török hódoltság jobbágya... Álmodik magyarokkal, akik Rákóczival kibujdostak; emigránsokkal, akik Kossuthtal lépték át a Dunát; a szibériai pusztaságokon imádkozó hadifoglyokkal, akik hazatérvén könnyes arccal vetik magukat a megrepedezett honi földre...

Álmodik a magyar mitológiával, amelyben acélszívű és rakétalelkű férfiak állnak vállukat egymáshoz vetve, midőn veszedelem fenyegette a nemzetet.

Álmodik, álmodozik... barnapiros munkással, aki fáradtságot felejtető dallal megy a napraforgós tájon, kövér gabonáshajóval, amelyről majd ébredezve búg a ködkürt az alvó partok felé, piros szemű kovácsműhellyel, amely víg csilingeléssel igazítja útba az országúton eltévedt utast, dalos kőművessel, aki L alakú házakat épít, amely házakban gazdag őseink meghúzódtak, sürgő-forgó szüretelőkkel, apostolképű, telihálójú halászokkal, az ég mind a négy táján fáradtság nélkül forgó szélmalmokkal, portékával megrakott kereskedőkocsikkal, a templomokban teli szívvel éneklő földnépével, boldog Magyarországgal.

Pest, március

Egykor minden valamirevaló férfiembernek volt a levéltárcájában préselt virág...

Hervadt virág az édesanyja sírhalmáról, amely állott kakukkhangú, kéztördelő fűzfákkal, halkan sóhajtozó nyárfákkal teli falusi temető közepén, nem messzire a Megfeszített fájától, és sohasem távol a szív emlékezetének. A repkény és az örökzöld átkúszott a szomszédban fekvő atyafiak hantjaira, egytestvér volt az árvácska és a vadrózsa a temető minden sírdombján, egyazon imádság szálldosott fel a halmok mellől a magosságba, amerre a varjak repülnek, és irigység nélkül, jó testvérként várta a gyülekezet az új jövevényt, ha gyászzene hangzott fel a temető kapuja felől. Itt laktak a nádfödeles házikókhoz hasonlatos mohos fejfáik vagy az árva gyermekkorban magosnak látott fehér és fekete márványköveik alatt: mindazok az ismerősök és atyafiak, akikre merengő mosollyal, némi csodálkozással, mint egy tovairamlott, boldogságokkal teli múlt idő hőseire és cselekvőire lehetett visszagondolni. Itt nyíltak a tavaszokkal olyan gyönyörű virágok, amelyeket máshol nem lehet látni, mint a régi temetőkben; itt dúdolta az őszi szél azokat a megnyugtató, ábrándosan lemondó, szelídítő nótákat, amely nótáktól és hangulatoktól oly sima és fájdalommentes volt az öreg magyarok arca, akiket gyermekkorunkban élőknek láttunk; itt álmodta tovább a gyönyörű tizenkilencedik század azokat a bizakodó, sőt fennhéjázó magyar álmokat, amelyektől mindig kiegyenesedett a férfiak dereka, amelyektől mindig szívrehatóbb és csengőbb lett a nők dalolása. Ezekből a temetőkből való préselt virágot viselt minden ember a szíve felett Magyarországon, amíg volt érkezésük figyelni a tavasz madarára, a kakukkra, volt időnk arra a gyengéd szomorúságra gondolni, amelytől a szomorúfűz lehajtja a fejét, volt kedvünk a jó kis szellemekben hinni, amelyek nyárfáink leveleit oly csendesen hintáztatják, amint a hosszú élet halkan mendegél.

Volt ott emlékvirág a kedves nő kezéből, akivel először jártuk félelem nélkül a sűrű erdőt, akinek kedvéért halálos elszántsággal választottunk dicső, nemzetünknek hasznos pályát, hogy egykor a kitűnő hazafi borostyánjával homlokunkon legfőbb jutalmunkat e felejthetetlen szemekből elnyerhessük. És e virág sokáig nem veszítette el színét és illatát, a buzdító szavak messzi éveken át csengtek szívünkben, a bátorító kézszorítás elérhetetlennek hitt magos ösvényekre segített, mint általában a nők szerelme és becsülése vitt előre sok nemes férfiút, aki a tizenkilencedik század csendességéből hallatta hangját Magyarországon. A magyar nő lelke jobbik fele volt a férfiúnak, aki életét a haza üdvére kívánta szentelni. A múlt idők honleánya nemcsak mézes gyönyörrel, érzékies mámorral vagy szentimentális érzelemmel traktálta a megnyert férfiút, hanem megnemesítette kedélyét lelkes bájaival, a magosba ragadta nem pihengető ambícióval, felemelte porba csüggedő óráiban, a szegény magyar haza szomorú arcát kínálta neki csókra, mielőtt saját ajkát átengedte volna. A mirtuszkoszorú a nők homlokán nem csupán egy potrohosodó, tunyaságba roskadó férfiélet kezdetét jegyezte, hanem mutatója volt a pályának, amelyet ezentúl a férfiúnak a hazáért kell bejárnia, hogy mindig egyforma szeretettel és becsüléssel nyugodhassanak meg rajta hölgye szemei. A múlt század emlékké halványult drágalátos honleányai Kisfaludy nemes regéiből tanulták a magyar nő szerelmét, midőn szívük először megmozdult; Petőfi lángoló versei lobogtak a téli esték kályhatüzében, midőn ifjú jegyesük lépteit követték mély elgondolkozásukban; majd a házasélet halkan, hópehely módjára hulldogáló eseményei közepette Vörösmarty zendülő, honszerelemtől búgó soraiban keresték férjük arcát; míg gyermekeikkel a tavaszi kertben Tompa virágregéiből ismerték meg a karcsú szarkalábat és a szerény ibolyát. Ó, ezek a nők, akik boldog apáink segítségére voltak az utolérhetetlen tizenkilencedik század felépítésében: a honszerelemből merítették a lelküket illattal és ideállal betöltő költészetet; a század csodálatos poétáinak hangjegyeit zendítették meg szívük hárfáján, midőn szerettek, szenvedtek, boldogok vagy boldogtalanok lettek; ősanyáik, a Zrínyi Ilonák és Rozgonyi Cicellék arcai lebegtek előttük, midőn gondos, komoly asszonyéveiket folytatták. Nem is oly csodálatos, hogy ily fennkölt lelkű nők buzdítása mellett oly hallatlan erőfeszítéssel fogott a haza ügyeihez a múlt századdal eltűnt férfinemzedék... Ily hölgyeknek kezéből való volt az a virág, amelyet akkor ajándékoztak a férfiaknak, amikor első hosszú szoknyáikat vették fel a kilombosodott erdei fák, midőn az ifjak nemes pírral égő orcával először fogadták meg, hogy erejüket és jövendőjüket a haza jobblétére fordítják, hogy egykor büszke lehessen nevükre és szerelmükre a szűzi homlok.

És virágot rejtegettek még a férfiak tárcájukban: amely virág arról a zászlóról való volt, amely Majténynál földrehajolt; amely virág annál a csákónál virított, amelyet Világosnál elástak; amely abból az engesztelő koszorúból való volt, amely koszorút a bajor Elisabeth küldött Deák Ferenc koporsójára, amiért szerelmesek lettek belé Magyarországon a nők és férfiak... amely virág a halott Kossuthot kísérte hazáig számkivetettségéből. Ez a virág sohasem hervadt el a magyar férfiak szíve felett. Őrizték mint talizmánt, amely megóvja a nemzetet minden viszontagságai közepette; viselték mint örök ismertetőjelt, amellyel magyar testvérségüket bizonyíthatják akár az emigráció futamodásában, akár az amerikai szénbánya mélyében, akár a más égboltozatú idegenben, ahol már nyelvünket is elfelejtették, akár a reménytelen várbörtönök sötétségében, ahová már sohasem jut el napsugár. A virág ott van láthatatlanul minden magyar szívén, legyen az országút csavargója vagy dús ura földi kincseknek, Kelet-Ázsia partjain reménytelen hajóvárakozó vagy boldog ökrei mögött ballagó alföldi szántóvető... Csak néha elhaloványul ez a virág, elveszíti álomriasztó, epedő illatát. Látszólag örök hervadásba ment. De majd jön egy másik nemzedék, amelynek leheletére, dédelgetésére felébred a félholt virág.

...Magyarországon mostanában kevés ember tudja, hogy miféle virágok hervadnak keblén...

Pest, tavasz

Vajon kit választanak manapság Magyarországon a fiatalemberek példaképül, midőn az első lépést teszik az élet országútján? Vén fák halkan remegő, gyengéd lombjain át játszadozó napsugarakkal barátkozó életmódom, a Bak csillagképletének környékén a kalendáriomi évszakban szinte remetéskedő magányom, őszi pókéhoz hasonlatos egykedvűségem: nem kínál szíves alkalmakat, hogy a korszak fiatalembereinek lelkébe áthatóan pillanthassak. Majdnem mindig csak a magam arculatát látom a tükörben, mint a rab, aki nem tudja, hogy szakálla megfehéredett.

Így látom a múltat, a lőcslábú ifjúságot, a bozontos hajú és epedően sápadt arcú tavaszt, lovag Kaczvinszky János vadonatúj, de kevésszámú bankjegyeit (a Magyar Szemle egykori írói "tiszteletdíjait"), és a régi Belvárost csodálatos, titokteljes utcáival, ahol mindig azt vártam, hogy egy kormos, papírhulladékos nyomdai küszöbről kilép Petőfi Sándor, a Csiga boltozatai alatt valaki felköszönti az asztalfőn láthatatlanul üldögélő Vörösmartyt. Még szerencsés voltam Budapestre kerülhetni ködös és mindig őszies nyíri hazámból abban az időben, mikor a tótok még nem vágták csákányukat a belvárosi házaknak, amelyeknek ablakaiból azok a férfiak tekintgettek ki mindig (képzeletemben), akik a tizennyolcadik és tizenkilencedik században valamit számítottak Magyarországon. Még elcsalogatott a nyáréji holdvilág a Duna-part felé azokon a napjainkban elveszett utcákon, ahol egykor azok a férfiak bolyongtak erkélyek és ablakok alatt, akik a múlt század érthetetlen, jószagú és ábrándos hölgyeibe voltak szerelmesek. Még kerestem kvártélyt a Hét Bagolyban, ahol Vasvári Pál és Radákovics József lakott, sajnos, az egyetemi évet már elkezdték, telve volt diákkal a vén ház. És szívdobogva mentem fel azon a vasrácsos, ódon lépcsőn, amelyen Kisfaludy Károly járt otthonába, és a házban volt egy földbe bújt kis vendéglő, ahol a saját poharából iddogáló és a konyhán is megfordulgató törzsvendég még emlékezni vélt arra, hogy Kisfaludy úr néha két személy részére hozatott fel vacsorát, és az emeletről hárfa és női dal hangzott. A két szememmel láttam Elked Kecskeméti utcai korcsmájában a legendás Benedek Aladárt, aki "Erzsébet királyné költőjének" nevezte magát, és szakálla még szőke volt, amint azok a nagyon öreg asszonyok emlékezhetnek rá, akik álmatag, böjti litániákon többek között a bankóhamisító poéta miatt is kérik a szentek közbenjárását másvilági útjuk előkészítéseinél... Igen, lőcslábom volt még e korban, és leginkább azok a nők voltak leereszkedők hozzám, akiket könyvek apró betűin át megismerhettem; sápadtarcú és szomjas voltam, mint egy zarándok, aki egy várost keres a sivatagban, amelyről régi hagyományokból hallott; ronggyá szakadt a szívem felett (a kabátzsebben) a Magyar Szemlének az a száma, amelyben a felejthetetlen jóságú Kaposi szerkesztő úr művemet kinyomtatta...

Így látom a múltat, királyok és hercegek nélkül, kegyes grófnék és jól főző, de szentimentális polgárasszonyok nélkül is (akik az írói mitológia szerint a szegény költők pártfogói voltak már akkor, egy "jobb kornak" nevezett múlt időben), csupán rongyos költőkért, mellbeteg Reviczky Gyulákért, bagolyfejű Gáspár Imrékért, névtelenné felejtett Pongrátz Bélákért mélyen elgondolkozva a Barátok terén, ahol nemcsak galambok jártak, de a város legszebb hölgyei is keresztülhaladtak; félhomályos kiskorcsmákban áhítatosan hallgatva rézorrú Erdélyi Gyulákat arról a gyönyörű és daliás időkről, amikor Ormódy Vilmos, az Első Magyar Biztosító alapítója mulatós, szavaló, magyarnadrágos költőkkel utaztatta be Pest megyét, hogy a vidéki nemességet meggyőzzék a jégkár biztosítás áldásosságairól - míg ugyanabban a csárdában a Vendéglősök Lapjának szerkesztője (akinek Kossuth temetése óta mindig faggyúszaga volt a kabátjára hullott gyertyacseppektől), az oldalszakállas Szeles Adorján (aki csak azért nem lett képviselő, mert elkéste vagy megelőzte korát), és egyéb összeesküvők spriccerek mellett hangosan tanácskoztak a Hentzi-szobor felrobbantásáról; éjszaka sétálgatva a Kalap utcában, ahol a csodálatos Budapesti Hírlapot szerkesztették, ahonnan a nyitott ablakon át kihallatszott Tóth Béla dadogása és a méltatlanul elfelejtett, nagyszerű Rákosi Viktor zengő baritonja (amely miatt a haijdúk később követté is választották), epedve, epedve valami elérhetetlen után... De még sem ők voltak ideáljaim; sem a termetes, sláfrokos, lobogószemű asszonyok (akik közül egyik sértettségében állott vízzel leöntött az emeletről); sem Lisznyai Kálmán táncos, pörge utódai a dabasi szüreteken; sem a virzsínia szalmával fülük mellett tanácskozó konspirálók, de még a cinikus Tóth úr sem, akinek pedig írásait úgy tanulmányoztam, mint középkori barát a bibliát...

Így látom a múltat darab ideig, rajongón, de a halálos szívdobbanás nélkül, a pesti írói életet kerülgetve, és Dickensre és Thackeray-re már csak annyit gondolva, mint vidéki rokonaimra, akiknél boldog karácsonyokat töltöttem egykor, lelkendezve félbolond költők és szépfeleségű, módos polgárok között, anélkül hogy komolyabb vágyam lett volna bármelyikkel cserélni... Hőskora volt ez életemnek, mint a lovagnak a Szentföldre való kirándulása - holott nem ismertem senkit a városban, aki eljárogatott volna kis szobámba éjszakánként a Gyöngytyúk utcába, ágyam szélére ült volna, megsimogatott volna, és ezért jutalmul írói dicsőségemet kérné.

Míg egy napon megtaláltam őket, akiket sorsom útmutatóinak választottam... őket, mert ketten is jöttek egyszerre, hogy a zűrzavaros ifjúkori lélekből kibontakozzanak, két szellem volt a palackban, amelyet a halász a tengerparton kidugaszolt.

A szent helynek a közelében fedeztem fel őket, amelyet ez időben közönségesen Barátok terének neveznek, rajta áll az egyemeletes Athenaeum, barokk stílusban, mintha nem is kiült fenekű, görnyedt vállú és esernyős öreg hírlapírók botorkáznának be döngő kapualjába, hanem aranysarkantyús vitézek hölgyeikkel... A hagyomány szerint előkelő úricsalád rendezte itt telente farsangi összejöveteleit, az első emeleti ablakban Barna Dóri nagy vörös bajusza helyett kisasszonyok fürtös fejét lehetett látni. A tőszomszédban a magyar királyi Kúria, amelyet Jókai Móric örökít meg Kárpáthy Zoltán-ban, midőn a regényfolytatásokat e téren át hordja be a Svábhegyről a Nemzet szerkesztői irodájába. (Ez a Kúria valóban olyan volt, amilyennek a vidéki fantázia képzelte. Egyemeletes és félhomályos, a bírák benne méltóságteljes magyar uraságok, törvényszünetben Balatonfüredre jártak a maguk nyaralójába, nem mindnyájan viseltek Ferenc József-kabátot, hanem magyar ruhát is, a Csalányi-féle vendéglőben volt törzsasztaluk, és mindig parádival keverték a sillert.)

Ezen a téren, Pest szívén keresztül kellett járni mindenkinek, aki számított valamit a városban. Innen nézték valamikor a vidékiek a tekintélyes, kurátor lépésekkel baktató Deák Ferencet és mellette leszegett fejjel, komor nyugtalansággal, szilaj tekintettel őrködő Kemény Zsigmondot, aki minden regényírói hírességét kisebbre tartotta annál, hogy ő lehetett pennája a poroskabátos fiskálisnak. (Egyébként, ha többet is akarnál tudni e térről, olvasd el Szabó László könyvét az Athenaeum történetéről, itt találkoztam én is bohó ifjúságommal életem őszies lugasában üldögélve.)

E térre nyíló egyik utcácskában, amelynek neve úgy elrepült fejemből, mint az álom: kis borbélyműhely állott, ahová többnyire azok jártak borotválkozni, akik a Barátok terén laktak. (Sokáig nem volt egyéb nevezetessége részemre ez utcácskának és benne a borbélynak. Lehet, hogy szép leányok laktak az ódon házakban, akik a húsvét reggeli harangszót várták, hogy leereszkedjenek elvarázsolt álmukból a grádicson; lehet, hogy potrohukat hegyeslábú íróasztalka mellé feszítő, kihullott hajú öregurak írdogálták itt élvezetteljes memoárjaikat, és nyugtalanul topogtak, mikor egy régi szépasszony hajszálairól szólt a visszaemlékezés, amely göndörkés hurkocskákon évekig lógtak, mint akasztottak. Az ismeretlen házakba, a függönyök mögé lelkünk lakóit költöztetjük. Én néha a soha nem látott szobákból vak gyermekek kiáltozását is hallottam eltávozott mamájuk után, máskor férfiszíveket hallottam sikongatni, amidőn a nők ebéd előtt a mozsarat pengették.)

Míg egyszer a borbélyműhely ajtaján új arcképet vettem észre, a régit betették hátra, a bolt sötétjébe.

Esemény volt az életemben, amelyen elgondolkoztam. Az akkori Pest borbélyműhelyein még nem a cvikkeres bankhivatalnokot, simaarcú parkett-táncosokat örökítették meg a festmények. Komoly, ünnepélyes férfiak üldögéltek a kirakatokban, akiknek egyéb dolguk nem volt, mint szakállukat és hajukat fodoríttatni, hogy gusztust csináljanak a járókelőknek. A józsefvárosi borbélyok olykor a nagyhajú, kecskeszakállas Petőfi-arcképet használták, míg a Belvárosban látható volt Podmaniczky Frigyes és Ráth főpolgármester is a figarók officináin. Vajon miért cserélt patrónust a kis borbély a Barátok terének szomszédságában?

Néhányszor megfordultam a műhelyben, és a következőket tudtam meg. A régi arckép, amely a bolt sötétjébe került: Kemény Zsigmond bárót ábrázolta. Persze nem abban a formában, amint a nevezetes bárót Hirsch Nelli ónjából ismerjük, de mégiscsak Kemény Zsigmond volt ő, aki egy kor a Barátok terén a Pesti Naplót szerkesztette; legalábbis a borbély, aki ez idő tájt került a tér szomszédságába: az ő arcképét ítélte a legvonzóbbnak a borotválkozó pestiek tetszésének. Ott állt a báró a boltajtón esőben és hóban bajsza mindig kipederve, oldalszakálla fodorítva, pillantása közömbös, amíg ő maga valójában tán ezer bajjal és gonddal küzdött néhány lépésnyire innen, a szerkesztői irodában. Talán a vasárnapi számba vezércikket kellett írni, amelyből áradó hitet, éltető reménységet, nem csüggedő hazaszeretetet merítsenek az elnyomott, bús magyarok - hogy a cenzor héjjaszemét kikerülje a titkos mondanivaló? Talán a Haiti-szigetbeli állapotokról kellett fogalmazni egyveleget, amely tudósításból megértették a talányfejtők, hogy mi újság Ausztriában - anélkül hogy a tudatlan újságolvasó (a cenzor) észrevette volna a titkos híradást? Talán éppen már a Svábhegyen lakott zordon magányában a báró, abban a düledező, Ivanhoe regénybeli lakban (ahol a közeli években egy őszi levél hajú úrnő mindig a Fegyverkovács áriáját énekelte, ha az újabb költők itt Kemény Zsigmond nyomait keresték, és ugyancsak az úrnő, mint regénybeli alakhoz illik, aranyszőrű báránykákat hímezett kékselyemre a kert mélyében, a kőpadon, ahová valaki bevéste a ház egykori lakójának, a bárónak a nevét). Talán sűrű, kocsonyássá vált régi bor ízére emlékeztető regényeit írta a néma éjszakában - míg alant Pesten kialudt minden világosság, csak Salamon tanár: és újságíró úr virrasztott, hogy nem lesz-e baja a helytartósággal a debreceni levelező híradása miatt, aki megírta Jósa András vitézi kötekedését a helyőrség tisztjeinek báli mulatságán? Talán éppen azokkal a gonosz kísértetekkel viaskodott már a báró a novemberi dértől fénylőn vöröslő nyúl- és rókajárta Béla király úton, amely kísértetek későbben megtalálták őt a rokoni hajlékban, Puszta-Kamaráson is? - Sok esztendeig állott a báró a borbélyműhely ajtaján, mint korának legtekintélyesebb szerkesztője, amikor régen nem volt szüksége a figaró képére, ő már csak innen nézte Ferenc József koronázását.

És ki volt az, aki helyére került, nemcsak a borbély kirakatában, hanem a Ferenciek terén is a szerkesztői asztalnál és a zakatoló sajtógépen át a magyarok elméjébe és szívébe? - Ez egy nagyon szép férfiú volt. Jankó János se tudott figurájából szeretnivaló karikatúrát rajzolni, Faragó többnyire oroszlánnak ábrázolja, arcképét gyászszalaggal díszítve megtalálhatjuk világszépnek mondott színésznők öltözőjében, emlékezetét a magyar sajtó történetének legbüszkébb évlapjain. A neve ifjabb Ábrányi Kornél, és rokona volt annak a rajongó Ábrányinak, aki egész vagyonát elköltötte, hogy a szabadságharc alatt újságot csináljon, és eltűnt fiatalon, névtelenül; atyja az öreg zenetudós, akit másvilágias, hófehér fejével Arany János tölgyei alatt láttam üldögélni a Szigeten egy hibásjárású, de annál előkelőbb külsejű úrnő társaságában (az Ábrányiaknak mindig szerencséjük volt a szépasszonyok körül); atyafia azoknak a nyakas magyar uraknak, akik Szabolcs, Hajdú és Szatmár határán még mindig ősiesen Eördöghnek írták a nevüket.

Ez az ifjabb Ábrányi Kornél lett a Kemény Zsigmond örököse, mint Scott-regényben komor, kísérteties lovagvárat a tébolyult, zordon tulajdonostól örököl a nagyvilági, a fecskék látóhatáráig emelkedő tekintetű ifjú utód, akinek nemcsak a viharban van jókedve, mint a sirálynak, hanem örvendezni tud a pünkösdi délnek, midőn fehér hajón, orgonavirágos partok között utazik felfelé a Dunán a visegrádi tornyok alá, ahol színes, üveggömbös kertben lakik gyönyörű hitvese, ugyancsak ifjúi öröm járja át a szívét, amikor a Nemzeti Színház cédulái a Kaméliás Hölgy előadását hirdetik, és mikor Ferenc József megsértéséért börtönbüntetést kell elszenvednie, olyan úti felszereléssel vonul be a fogházba, mint az angol lordok utaznak Afrikába, és nem pókot vagy patkányt szelídít, mint kufsteni ősei, hanem koronás uralkodót, megírván A király című könyvét.

Én sokáig a borbélyműhely ajtójáról ismertem őt a Barátok terének környékén. Oldalszakálla sűrű, mint általában a Nemzeti Kaszinó urai követték e divatot, míg a walesi herceg, valamint Rudolf is szakállt hordott; haja hullámos, gazdag, mint általában a magyar költőké, amikor Petőfi és Tompa után Aigner Lajos a magyar hölgyközönség örömére Byron és Puskin műveit is kezdi közrebocsátani: szeme kerek és sárgás és félelmetes, mint az oroszlánszelídítőké, akiknek mutatványainál elájulnak az úrnők, de magukhoz térvén: csakhamar epedő levelet írnak. És későbben sem csalatkoztam ideálomban, midőn személyesen is megösmertem őt. Hű fia volt korának. Amint a Sugár út felépült Andrássy útjának, amint a nyárspolgárok kiszorulnak a Párisi utcából, az Uhrból, a Ferenciek teréről, a Duna partról, mindig beljebb húzódva a Belváros mélyei felé, ugyanúgy alakul át Pest minden részében. Szerkesztőségnek hívják az irodát, csak éjféltájon kapja kézhez Marich úr a cicerót, miután az összes pártvezérek és egyéb érdekeltek kitapogattattak a kaszinókban és előkelő találkozóhelyeken, a hírlapírók közül csak a facérok vagy kiöregedettek látogatják a Szerviták pincéjét és a többi kiskorcsmákat, legfeljebb a Pipa tartja még magát, az ifjabb generáció kevésbé borízű kávéházban tölti napját, éjszakáját.

A pesti sajtó vetélkedik a legnagyobb külföldi sajtóval, aranytollú levelezők ülnek a külföldi városokban, Rómában Lyka Károly, Párizsban Szomory Dezső, kétfogatú kocsin járnak a szerkesztők és az igazgatók, Csávolszky már jól kitanította a legkisebb kiadóhivatali tisztviselőt is arra, hogyan lehet jövedelmezővé tenni az előfizetésen kívül a lapvállalatot, a hírlapírói pálya többé nem a nélkülözést és a budai hegyoldalban egy kunyhóban beteg feleséget és hat rongyos gyereket jelent a pályaválasztónak, hanem jegyez miniszteri barátokat, gazdag vállalkozók házánál vacsorát, szépszínésznői epedést, esetleg gyöngéd ismeretséget egy irodalmi hajlandóságú úrnővel, aki szívesen forgatja a tollat.

És ebben a korban úgy jár-kel ifjabb Ábrányi Kornél a Ferenciek terén, mint az élet királya. Az ő lapja a legjobb, az ő írója az elismert, az ő vezércikke hangzik legmesszebbre - felfelé, Braun Sándor (IV. Henry-szakállal) a közgazdasági rovatvezető, Satanello a színházak felett uralkodik, Makai Emil az éjjeli szerkesztő. Új világ, más világ... nem csoda, hogy a borbély a bolt hátuljába dugta a kiöregedett Kemény Zsigmondot.

(Mily szomorúság volt az üstököspálya után látni öregségére a tündöklő Ábrányit, amint segítség nélkül nem tudott felállni a székről a Pesti Naplónál tett látogatásaikor!)

S ők voltak az ideáljaim abban a korszakban, amelyre mindig bizonyos áhítattal gondolok vissza. A napfényes, tavaszias délelőttökön, amikor a földkerekség legszebb női töltötték meg a pesti utcákat: arra gondoltam, hogy egykor Ábrányi Kornél leszek magam is, aki ennek a városnak virágaiban, gyönyöreiben kertészkedik. Míg rámköszöntött az este a jezsuita templom mögött, egy komor és visszhangos Zerge utcai házban, bánatos őszi szél füttyentett az ablak alatt, nem sikerültek terveim, reményeim letörtek... felsóhajtottam, bár lennék már tébolyult, mint Kemény Zsigmond, csak már regényt tudnék írni.

A NŐK ÉS A KÖLTŐK

Pest, pünkösd hava

Mikor én pünkösdi kirándulásokat szerveztem, nemcsak a csacsihasú polgároknak dicsértem az erdei földbe ásott borospalack hűvös jóságát, nemcsak polgárok szép feleségeivel ettem hideg kacsacombot a zöld mezőn, hanem magammal vittem egy-két költőt is a Disznófőhöz vagy a Szép Juhásznéhoz. Fiatal voltam, és éppen úgy örültem a polgárok önfeledkező jókedvének, mint a költők pünkösdi verseinek.

Barátom, a boldogult B. A. tanított meg egykor az erdei kirándulások hasznosságára. Ő minden pünkösdkor kijárt a budai hegyek közé, levett kalappal mondta el költeményeit az erdei gyalogúton, hölgye lábaihoz heveredett a tisztáson, öregségére olyan botszéket vitt a kezében, amilyennel a német turisták járnak... Ezért legyen az első szó az övé.

Említettem már neked az oroszlánsörényű, nagy szőke szakállú, germán isten termetű, szürke selyemnapernyős poétát: Benedek Aladárt (igazi nevén: Náray Ivánt), aki jó darab ideig arról is nevezetes volt Pesten, hogy minden egyes városnegyedben barátságos, asszonyhangos hajlék várta őt, ha útközben érte az áprilisi zápor vagy a déli harangszó. Benedek Aladár (egykor csaknem olyan híres költő, mint Petőfi) látszólag sokkal többet törődött ősz fejére helyezett szürke kalapjával, mint azokkal a hölgyekkel, akik ebéddel és vacsorával és csókkal traktálták őt még hatvanesztendős korában is; verseit se irányította a József utcai korcsmának, ahol egyszerre volt belé szerelmes a korcsmáros két hajadon leánya, se a vízivárosi özvegy számtisztnének, aki pedig pár igen rendes budai kérőt kikosarazott már a kedvéért, se a kőbányai sertéshizlalónénak, aki (leányával együtt) vasárnaponként azt leste, mikor jön Benedek Aladár (a nőgyűlölő Gáspár Imre és a jó rostélyosért mértföldes utakat bejáró Balázsovics ügyvéd úr társaságában) sörözni a Kaszinó kuglizójába... Nem, ezekkel a nőkkel annyit se törődött Aladár, mint a fehér, kékbabos nyakkendőjével, amelyet oly regényesen tudott megkötni, mint egy vidéki színész vagy egy pesti divatlap szerkesztő; ezek a nők szerelmesek voltak belé egyszerűen azért, mert 189 centiméter volt a testmagassága, szakálla a késői korban is inkább szőke volt, mint deres.

B. A. minden rossz szokása mellett: idealista volt öregségében (amikor szerencsés lehettem őt megismerni a Sándor téren egy pálinkás boltban, ahol éjszakai kóborlásaiból hazafelé ballagva, hajnalban stációt tartott, és olyan szavakat mondott a kócos, félig még alvó zsidóleánynak, hogy annak kerekre nyílt fel sötét szeme). Örökzöldek című utolsó verseskönyve is az ideális szerelemnek volt szentelve, hogy bármely menyasszony vagy zárdanövendék épülhetett belőle; és valamennyi könyve, amit életében írt, mind az eszményi, isteni lánghoz hordta a tüzelőt, amely lángot az emberek szent szerelemnek neveznek. Az irodalomtörténet nem sokat tart B. A. költői működéséről, de hát vajon törődtek az irodalomtörténészekkel azok az égi lények, akikhez a költő verseit írta? Gondoltak valaha is az izzadttenyerű kritikusra az éberlaszting cipős, fehérharisnyás vidéki dámák, akik Benedek Aladár lapjainak előfizetői, költészetének rajongói voltak? Nyomott tán valamit a latban a szende szüzek lelkivilágában (B. A. ideáljai mindig megközelíthetetlen, legfeljebb ablakból, erkélyről látott úrhölgyek voltak) az a körülmény, hogy a költő egy fatális véletlen folytán bankóhamisítás gyanúja alatt rövidebb időt töltött a Fortunában? Ó, nem hinném, hisz éppen a legelső magyar asszony, Erzsébet gyönyörű királynénk volt a megrendelője a rab poéta verseskönyvének, amelyre a börtönből előfizetési felhívást bocsátott ki; és éppen ez a kegyelmes rendelkezés (Ferenczi udvarhölgy útján) segítette ismét a költőt szabadságához, segítette, hogy élete végéig némi hópénzt kapjon a pesti titkosrendőrség kasszájából, és tovább arathassa az életkörülményeket is megkönnyítő, szerelmi sikereket szőke szakállával Pesten és Budán (amíg odabenn a szív egy elérhetetlenért eped).

Felém jön néha a múlt időkből ez az álmatag, a nemes, a szép és a jó idealizmusában sohasem megöregedő poéta, amikor a fiatalabb, a jelenkori költői nemzedék könyveit levelezem; vajon kikhez írják verseiket napjainkban a költők?

Milyenek azok a nők mostanában, akik még tartják a régi divatot, és jótékony pártfogásukba veszik a fiatal költőt, hogy megóvják az éjszakázástól, a korcsmától, a rossz némberektől és az élet egyéb veszedelmeitől? A költő sorsa e kicsiny országban tragikusabb mindenkiénél. Talán nem is kell ezt bővebben magyarázni, mindnyájunkban fekete leplet szőtt a gond az elmúlt hét esztendőért, de a költőt úgy fejbe kólintotta a nemzeti viszontagság, hogy belepusztult. A költőnek ismét csak az lett a sorsa (amit a gyűlölködő cinikusok szerint megérdemel): pártfogás és ajándék nélkül nem tudja tovább pengetni az életét Magyarországon.

Csak rövid időre adatott meg a magyar költőnek, hogy európai ember módjára éljen, jövedelme, megélhetése legyen a munkájából, büszkén állhasson a könyvkereskedő elé első kiadásban már elfogyott könyvével, eszméi növeléséhez szükséges könyvtárat rendezzen be íróasztala felett, napjában háromszor egyen, és esetleg megházasodjon... Ó, ez a korszak alig tartott tovább egy röpke, fantáziás negyedszázadnál, amidőn a magyar költő rózsaszínű illúziófodorral díszített tükörben nézegethette az arcát, mint egy bálrendező, kiegyenesedve járhatott a New York kávéházban, nem volt rongyos a nadrágja a sok üléstől, nem kellett az asztal alá dugdosni lyukas cipőjét, nem viselt zsinegre kötött kaucsukmandzsettát, mint az orfeumban az amerikai bohóc, "asztala" volt a Hatvani-féle vendéglőben, rendes lakása és "kiadója", önbizalma és valahol, valamerre egy rajongója, akivel levelezgetett, menyasszonya zárdában nevelkedett, nem a Ferenci kávéházban, bútort vehetett részletfizetésre, ideje jöttével könnyű kis potrohot eresztett, amely hitelképességét emelte. Erről a korszakról sokáig csak öregek fognak beszélni.

Most ott áll a magyar költő ismét, ahol a múlt század búskomoly évtizedeiben állott, legkisebb zsámolyán a könyvkereskedésnek vagy hátul, a raktárban, ahol csak ritkaságkedvelők akadnak rá. Ismét folytathatja azt a félvad, regényes és regénykönyvekből kellemesen andalító, de a nélkülözéseiben elviselhetetlen életmódot, amelyet ősei, a tizenkilencedik század szentjei és őrültjei abban hagytak. Kulloghat együtt a szekeresektől elmaradt ebekkel, búsulhat a mindenüket elveszítettekkel, újra barátja lehet a boldogtalan részegeseknek, akik sötét kis korcsmák pókhálós ablakánál azt várják, hogy valaki a megmentésükre siet, írdogálhat naponta tíz-húsz levelet (mint a szegény Gasparone), amíg a hordár elhozza a vacsorára valót, keresheti, hol nem egészen életveszélyes a Duna (honnan esetleg kihúzhatja egy jólelkű mecénás), mint a boldogtalan Indali Gyula, szerencsétlen Balázs Sándor módjára mérget ihat a temetőben annak a sírján, aki őt legjobban szerette.

A magyar sors labirintusában abba az útba tévedt a költő, ahol a szegény elődök sírhalmai sorakoznak, akik hajléktalanul vándoroltak a részvétlen Pesten, sápadt arcukról már a nyoma is tünedezett a csóknak, amelyet egy tiszta lénytől valaha kaptak, kezükben korán megtanult reszketni az írótoll az örökös bánat és aggodalom miatt, szívük megszokta a megalázkodást, mint a koldus helyét a templom küszöbén, a hangszerek közül a búbánatos mélyhegedűt választották, és a jókedvük keserű mámorban ágaskodott.

Nemhiába jut nékem eszembe a börtönviselt és minden boldogtalansága mellett is ideáljaihoz hű Benedek Aladár, midőn olykor új magyar verseskönyv kerül a kezembe. B. A. (akit valaha a költészet és bús szerelem mártírkoszorújával láttunk ifjúságunkban) gazdag, független, gondtalan lovag volt szigfridi megjelenésével a mai költőkhöz hasonlítva. A korszak még sok idealizmussal keverte az élet mindennapiságát, a költőnek nem volt szégyene szegénysége, kopott lábtyűje, szerencsétlen szerelme, kezdetleges táplálkozása, városligeti harmattól fázós ébredése az éjszakai nyugalom után, a hölgyek pártfogása, amely megnyilvánulhatott kis varróleányka önfeláldozó szerelmében vagy az előkelő úrnő támogatásában, aki ebédet küldött a költőnek, ha éhezett... A költő még félig-meddig a társadalom elővárosában élő személyiség volt, akinek csaknem annyit megbocsátottak, mint a vándorszínészeknek. Ámde fordult az idő, és erkölcsös tagja lett a társadalomnak, mint akár az ügyvéd vagy az orvos: hol találhatja fel boldog, büszke, szabad, régi rongyait?

Hol találhatja fel azokat a kiskorcsmákat, vendégfogadókat a Józsefvárosban vagy a régi Belvárosban, ahol a szent és őrült elődök felemelt fővel, szinte büszkén hangoztatták az "aufschreibent", mintha a saját birodalmukban rendelkeznének: a fogadós egész esztendőben március tizenötödiki hangulatban volt, megbecsülte a hazafias lírát; a fogadósné üzletzárás után Kisfaludy regéit olvasgatta; míg a hajadon kisasszony, bár titokban már el volt jegyezve egy ferencvárosi pékkel, meghasadó szívvel leste a konyhaablakon át a bűvös vadász külsejű divatlap szerkesztőt, vagy a karbonári köpenyeges lírikust... Hol lelheti fel azokat a Blaháné-szemű, érettségükben is mindig ábrándozó és végtelenül jólelkű úrnőket, akik bár bálkirálynék voltak a dandy-társaságban és a drótszigeti majálison: a belvárosi szűk utcácska felé nyúló erkélyükön voltaképpen mindig egy botorkáló poétát vártak a Sebestyén tér felől, vagy a Buda városához címzett vendéglőből; a rajongó honleányokat, akik önfeláldozó buzgalommal gyűjtötték az előfizetési tallérokat a pesti szalonokban és vidéki udvarházakban, soha meg nem jelenő verseskönyvekre; a háztulajdonosnékat, akik évszámra adtak otthont lakástalan íróknak a hőskorban; a Múzeum utcai grófnékat, akik minden verseskönyvet, regényt elfogadtak, amelyeket címükre elküldtek, és bőségesen honoráltak, ha a költő nem felejtette el lakáscímét mellékelni; a szép színésznőket, akik kezükbe vették a gyűjtőívet, ha egy költő nyomorba vagy ravatalra jutott... Hol fedezhetné fel napjainkban az elhagyott költő azt az álmodozó, vadgalamb hangú régi hölgyvilágot, amely vadregényes őseit nomád életmódjában, támogatásában és pártfogásában részesítette. Elfelejtett sírhantok alatt vagy szótalan kriptákban alusznak már a drága nők, akiknek részük volt a magyar irodalom fejlesztésében.

S ezért gondolok pünkösd havában némi irigységgel a múlt századbeli majálisokon lengedező magyar költőkre - akiket egy évtized előtt is: a legszerencsétlenebb mártíroknak véltünk látni kényelmes életünkből. Ezért jutnak eszembe Benedek Aladár és társai, mikor a fülemilék zengenek a város környékén - holott dicsőséges és pénzcsörgéses, tegnapi irodalmi életünkben még úgy borzongtunk halotti sápadtságuktól, mint a félelmetes kísértetektől. Ezért nézem vágyakozó tekintettel az ő régi útjaikat, őrangyalaikat, rajongóikat - mert a mai magyar költőnek már nincsen őrangyala sem.

A MAGYAR KÖLTŐ ÉS MECÉNÁSA

Szent Margit szigetén, nyáridőben

Az öreg József főherceg, a honvédség egykori főparancsnoka, nemcsak fenyvesrigókkal szerette volna benépesíteni családi birtokát, Szent Margit szigetét, hanem írókkal, költőkkel is. A "vén Rágóczi" (mint Bécsben csúfolták Magyarországáért József urat) jó gazda volt, praktikus szemével már akkor is látta a Margitsziget jövőjét, amikor annak nem volt még külön hídja, hanem csónakon jártak a bozontos, vadregényes dunai szigetre azok, akik nőkért itt párbajt vívtak, vagy ugyancsak értük öngyilkosságot követtek el. A csikósgazda képű öregúr makrapipája megett bölcsen kiokumlálta magában, hogy a szigeten, ahonnan már akkoriban kipusztultak a nyulak, költőket kell tenyészteni, mert ez a klíma szerfelett alkalmas a költészet gyakorlásához. Már őse, a nagy nádorispán, a fák és virágok poétája azért hozatta drága pénzen messzi Japánból és Dél-Amerikából a különböző facsemetéket és virágmagvakat, hogy e helyen felébressze a nemes és szép hangulatokat a pestiek és budaiak lelkében: pirosló japáni birssel vigasztalja a Párisi utcai polgárt, aki a maga kicsinyes életében bízvást azt hihette, hogy suszterműhelyén és az Uhron kívül nincs egyéb érdemes dolog a világon; és kanadai erdőkből való óriás platánok alatt meggyőzze a krisztinavárosi asszonyokat, hogy káposztasavanyításon kívül is van gyönyörűség a természetben. Ám a régi Pesten kevesen "ültek fel" a nagy nádorispánnak, a szigetre továbbra is legfeljebb szalonnasütés végett jártak télidőben a lövészegylet tagjai, míg tavaszonta azon kisasszonyok bujdostak a lombok alatt, akik amúgy is elszöktek vándorszínésznőnek, amint szerét tehették.

Nagyon bölcs volt az öreg Rágóczi, amikor tervbe vette, hogy a ritka növények üvegházai mellett költőknek is épít otthont, akik majd édes szóval megmagyarázzák a magyaroknak a szigeti flóra tündériességét. Természetesen: nem vezette anyagi érdek a jó főherceget, hisz a szigetre az ő idejében még ingyen mehetett a látogató. Ámde belátta, hogy méltóbb tollakat is érdemel a sziget, mint ama falusi plébánosokat, akik itt köszvényüket és asztmájukat gyógyítgatták nyaranta, télen pedig könyvecskét írtak a hévforrások jótékonyságáról.

Igen ám, de honnan vegyen költőket a gazda, amikor a költők akkoriban a Belváros zugaiban rejtőzködő kiskorcsmákból legfeljebb a Fiume kávéházig mozdultak, hogy ott egymással veszekedjenek? Honnan vegyen természetimádó poétákat, amikor azok a budai hegyek közé is csak akkor jártak, ha betegek voltak szerelemtől vagy korhelykedéstől? Hol van az a magyar versíró, aki egyéb otthon után is vágyakozik élete végnapjaira, mint a lipótmezei megfigyelőbe vagy az újonnan épült klinikára? És ha gyönyörű természetről van szó, nem bölcsebb dolog Tyúkketrec című ligeti korcsmát látogatni, ahol évekig vitatkoztak azon, hogy magyarosítsák a német Pestet - vagy a drótszigetre járni táncolni Schumayer kisasszonnyal, aki P. Róza név alatt költeményeket is írt - vagy a budai oldalon hallgatni egy tamburás korcsmában, mikor üt éjfélt a rácvárosi torony, mint Szent Margit szigetén várni a hűs lombok alatt azoknak a szent nőknek imbolygó árnyait, akik valamikor csodatévő apácák voltak e helyen, de kísértet korukban német nyelven beszélnek, mint a Józsefvárosban, vagy Sas utcai franciasággal, kíséretükből sohasem hiányzik egy huszár vagy egy bakancsos.

A rigókat könnyen letelepítette a boldogult királyi herceg a Nyulak szigetén, de a költői mindig megszökdöstek, pedig ingyen lakást adott nekik. (A kényes Salamon Ödönnek még mosása is volt a főhercegi mosókonyhán.) Arany János a tölgyek alatt csak nyaranta üldögélt, akkor is inkább számjegyeket írt a jegyzőkönyvecskéjébe künn lévő követeléseiről és a várható interessekről, mint költeményeket. Bródy Sándor - egy későbbi korban - csónakon ugrott meg fél időben is az elhagyott szigetről, ha hírét vette, hogy a budai oldalra, az ódon Császár fürdőbe vidéki dámák érkeztek.

Nem volt szerencséje a főhercegnek a költői flóra meghonosításával, pedig teleültette kedvükért rózsákkal a szigetet, inast tartott nekik, vasárnaponkint katonamuzsikát fúvatott, hogy idecsődítse a bal és jobb part hölgyeit, az ispánjával tudakozódott az egészségi állapotuk felől. A rigók megmaradtak, de a hajdani költőkről manapság már csak egy-két öreg szolga beszél zavaros előadással, összekevervén a költők neveit különböző pesti és budai úriasszonyságok neveivel, akik napjainkban jótékony nőegyletek élén állanak. Ki tudna eligazodni e csácsogásokon?

Kérdezed, hogy az elmúlt huszonöt esztendőben kik voltak még a magyar költők mecénásai?

Hallottam érsekekről, akik lilaszínű ruhájukban nagyban emelték színpompáját a Wohl nővérek rózsaszínű öltönyeinek; hallottam püspökökről, akik megjutalmazták az orgonistákat és a jámbor versírókat; hallottam vidéki uraságokról, akik tanyát vagy lugast neveztek el annak az életbiztosító ügynöknek a nevéről, aki őket az asztal alá itta; hallottam igazgatókról, akik a hirdetési ügynökök mecénásai voltak... Ámde költők mecénásait szokták mostanában emlegetni. Ezek az adresszek hét pecsét alatt őriztetnek, és talán jobb is, hogy titokban maradnak a kezek, amelyek néhanapján kinyúlnak a balsorsos magyar költők felé, mert hiszen küszöbön van az az idő, amikor a valóban tehetséges költők többé nem élhetnek meg az önerejükből, hanem szükségük lesz ezekre a jótékony támogatásokra. Minek kopasszák meg ezeket a kezeket az ügynökök és álhírlapírók, akik mindig az első sorban tolonganak, ha valahol kinyitnak egy ajtót? Minek záruljon el undorral a jóságra és pártfogásra hangolódott szív az utálatos koldusok és arcátlan kéregetők serege láttára, amely sáskahadtól most hemzseg Budapest? Csak maradjon titkon a név, amely nobilisabb, semhogy újságba kiírják; csak halkan tudják a címet, ahol tán még található valaki, akinek kedve van e rozoga szekerű irodalomhoz.

Kisváros vagyunk, barátom, nem bírjuk el a tehetséges embereket. Az arany középúté a jövő, az olcsó és könnyen értékesíthető portékáké a piac, a közönség vásári nyelvén szónokló művészeteké a legközelebbi óra a nemzeti irodalomban. A finomveretű aranyok helyett a nikkel korszaka a legközelebbi grádus, nemcsak az ország közgazdaságában, hanem az irodalomban is. Itt nem lehet azt mondani, hogy visszament az idő száz esztendővel; nem; olyan helyre ért, ahol még sohasem volt. Elkövetkezett a korszak, a megkisebbedett nemzet történetében, amikor a tehetséges emberek útban vannak. Nem lehet többé kivételes pozíciót biztosítani annak, aki többet ér valamennyinél, egy vályúból kell felfalni a szegényes eledelt mindannyinak. Nem lehet többé olyan irodalmat írni, amely a kiválasztottak, a legműveltebbek és a mindent megértők tulajdona, mint egykor a könyvek a papoké, mert írásuk többé senkinek se kell, legfeljebb egy-két művelt gyűjtőnek, aki nem esett el a háborúban és az utána következő időszakban. Nem megy már tovább a csiszolása az irodalmi hangulatoknak, finomságoknak és kifejezéseknek, mert nincs orca, amely ebben a tükörben kedvtelve nézegetné magát. Kisváros vagyunk, barátom, csak annak lesz itt helye, aki nem akar a többiek feje felé kerekedni; annak lesz megélhetése, aki nem akar különb lenni a tömegnél, aki bohóckodik a bohócokkal, a kezén jár, mert ezért pénzdarabot vetnek a sapkájába, torz pofákat vág, mint a majom a kirakatban, hogy megállítsa a járókelőket; vagy szürkén, semmitmondóan, jelentéktelenül elvegyül a sokadalomban, amely már nem is tud a régi, emberi nyelven...

Nem felelnék kérdésedre, még ha tudnék is: mit csinálnak most magyar honban a mecénások? Talán jön, vagy már van is itt egykét tehetséges költő, aki majd nem bír megélni a korszakból, és az elszegényedett országból: azoknak lesz szükségük a mecénásokra, nem pedig az élelmeseknek, az ügyeskedőknek, a mindig elöl tolongóknak és a mindennel megalkuvóknak, akik a szólásmondás szerint: a jég hátán is megélnek. Tegyük el a jó adresszeket azoknak, akiknek a nevét manapság alig halljuk, akik évek óta félénken és a világ csodálatos változataitól megrendülve járnak a házak fala mellett, akik lehunyják nagy magányosságukban a szemüket, és úgy tesznek, mintha meghaltak volna.

Különben nem is tudom, hogy miért terelődött a szó ismét a magyar költők helyzetére, amikor erről Magyarországon legfeljebb mi ketten beszélünk némi érdeklődéssel? Nem törődik itt már a költőkkel senki, se a nők, se a mecénások. A könyvkiadók, szegények, a költők előszobáiban állnak, és pénzt kérnek kölcsön.

HOLT ÍRÓK

Pest, Anna napján

Emlékszel a régi magyar költőkre, akik minden baracklekváros hangulatát, krémes uzsonna tereferejét, félholdas éjszakai ábrándozását, Anna-bálos muzsikáját papírra vetették az egykori magyar életnek?

Akik még így látták saját szemükkel Magyarországot, amint ezt mi már csak kalendáriumokból, regényekből ismerjük; hímzett keszkenős boldogságokat, drága női ujjaktól szőtt szerelmeket, hervadt rózsalevél tépegetése közben elhalkult szenvedélyeket, a cigány száraz fájába belesírt bánatokat, frufrus kisasszonyokat, akik vándorszínésznőnek akartak szökni tizenhat éves korukban, a tizennyolcadik esztendőben egy pesti költő jegygyűrűjére várakoztak, huszadik évükben bálkirálynők voltak a füredi vagy a parádi Anna-bálon, ősszel agarásztak a helyőrség lovas tisztjeivel, farsangban névnapi táncmulatságba jártak félnapi járóföldre eső falvakba, hogy a szánkó bundái közül csak az orruk hegye piroslott elő, majd férjhez mentek a szomszéd birtokoshoz vagy a székvárosba a stuccer vármegyei aljegyzőhöz, és szórakozásuk maradt a mindennapi pletyka és a Magyar Bazárnak zöld borítéka... Emlékszel a régi magyar költőkre, akik mindig ezt a világot írták, akik hőseiket minden nyáron elvitték legalábbis a nyírségi sóstói fürdőcske cincérbogaraival beszélgetni, hősnőiket kényelmes urasági hintón a balatoni Esterházy fogadóba kormányozták, a delfiket a margitszigeti sétányokra helyezték, családi boldogságokról írtak, amelyek vastagfalú urasági házakban az emberi kor legvégső határáig tartanak, hogy jó példát szolgáljanak messzi vidék népének, a könnyek korhelyeinek és agglegényeinek, nagyasszonyokról zengtek, akik minden jó orvosságot tudtak a szerelmi ótvar, valamint a gyomorrontás ellen, kisasszonyokat magasztaltak, akik akkor pillantották meg jövendőbelijüket, amikor a befőzés fontos munkájával voltak elfoglalva... Emlékszel a régi magyar literatúrára, amelyből érzelmesen szálldogált az erkölcs és barátság mentaillata, muskotály-dohány füstjeként, halkan karikázott az öregek bölcsessége, tisztességes szándékú szerelmesekre dobta aranypénzeit a Császár fürdői platánokon át a napsugár, az Anna-bál egész életre kiható élmény volt, a nyári fürdőzés apróságai átmelegítették a zordon telet, s egy-egy verskölteménynek a közlönyben több jelentősége volt az emberi sorsokra, mint manapság a könyvkiadók egész raktárának... Emlékszel a régebbi magyar költőkre, akik mindig csak jónak és szépnek írták meg hazájukat?

Az irodalomtörténet "nyolcvanas évekbeli" íróknak nevezi őket. A háború előtt mosolyogni volt szokás e szerzőn, mert mutatója volt avultságnak, rövidlátásnak, oktalan szentimentalizmusnak, ártatlan érzelgősségnek és jókaizmusnak. (Jókai az utóbbi években lett ismét oly keresett, orvosságos, boldogító költő, akinek műveit nem nélkülözheti a modern élet viszontagságaiban halálra fáradt magyar.) Egész sora tűnt le e korszak elbeszélőinek, regényíróinak; nyomtalanabbul, mint akár a múlt századbeli negyvenes évekbeli irodalom. Sokszor eszembe jutnak a fővárosi lapok, a Magyar Szemle, a régi Budapesti Hírlap tollforgató, akik annyi jó emberről, nemes nőről, kiváló hazafiról írtak beszélyeket - akiknek művei éppen úgy elfelejtődtek, mint akárcsak az egykori magyarországi életmód, a megelégedett szegénység és az igénytelen boldogság; elfelejtődtek, mint a holtak a régebbi temetőkben, amelyeknek odvas fűzfái alatt és vadpállyával telt árkai között ledöntött sírkövekkel találkozunk, amelyekről már nem olvashatjuk el a megkopott nevet; elfelejtődtek, mint azok az öregemberek, akik apró házikókban sóhajtoznak az óbudai utcákon vagy egy vidéki hivatal foltos asztala mellett, és régi újságszeletkét őriznek a levéltárcájukban, az ágyuk felett a Gebauer-féle temetkezési vállalat gyászjelentése berámázva függ annak a nőnek a haláláról, aki mindenük volt...

Az irodalomtörténet mostohán bánt el a nyolcvanas évekbeli írókkal, mert az irodalomtörténet is rabszolgája a divatnak. Az általános felfogás szerint ez a korszak nem volt a tehetséges magyar írók kora, félre vele, félre avult hangjaival, érzelmes stuccozásával, döcögő beszélyeivel. És az irodalomtörténet alig mentett át néhány nevet a nyolcvanas évekből. Megkegyelmezett a Reviczky Gyuláknak, de például Kazár Emilt, e kor egyik legdivatosabb "tárcaíróját" félretette. Vértesi Arnold, aki tán kétezer tárcaelbeszélést írt életében: régen meghalt. Jakab Ödönt a kurzus támasztotta fel. Tolnay Lajos, aki mindenkit kiírt regényeiben (a Képes Családi Lapokban), aki nem köszönt elég nyájasan az utcán: számos ellensége örömére ugyancsak hamuvá lett. Benedek Elek elhallgatott, csak legutoljára adott magáról életjelt egy hatalmas regénnyel.

Vadnai Károly, a félelmetes, hatalmas szerkesztő, Porzó, az örök csevegő, Balázs Sándor, aki komolyan és tragikusan végezte életét, Gáspár Imre, a nagyon tehetséges és nagyon bánatos sorsú, aki hódolván a kor divatjának: halálhírét közölte a Fővárosi Lapokkal, hogy még életében olvashassa nekrológját (mint azt mostanában fiatal költők ismét próbálgatják), Makai Emil, akit a fiatal hölgyek úgy kedveltek, mint szívük szerint való költőt... és sokan mások, akik egykor a halállal és elmúlással kacérkodván: titkon azt hitték, hogy nevüket majd csak megörökíti valamely múzeumi moly, aki Kereszty bácsi felügyelete alatt régi újságokban lapozgatott, hőstetteiket felemlegeti egy idős asszonyság, aki a nőegyleti teendők mellett memoárjai írásával is foglalkozik, csínytevéseiket összeszedi egy anekdotás könyv írója, életrajzukat megíratja a Kisfaludy vagy a Petőfi Társaság, amely társaságokhoz tartozhatni naiv és fanatikus óhajtásuk volt, amíg hónapos szobácskáikban álmaikat szövegették... És nem láthatták, hogy az ő elmúltukkal, a huszadik században egy oly rohamos, futamodó, szinte kétségbeesett vetélykedés kerekedik a magyar literatúrában, a közéletben és a legsajátosabb magánéletben is, hogy a hátramaradottaknak nem maradt idejük egyetlen gondolatot küldeni se a holtak után, elmaradtak a képzeletbeli szobrok a józsefvárosi terecskékről, ahol a költők legtöbbet jártak bús kedéllyel vagy pénzbeli vidámsággal hazafelé, nem akadt kőműves az emléktáblák felrakásához, mert a földszintes ház helyén (ahol egykor a költő hónapos szobájában a mosónéját vagy múzsáját várta) négyemeletes bérpalota épült, az özvegy hiába folyamodott fűhöz-fához, hogy az utcát (amelyben költő urával annyiszor verte fel a csendet a házi perpatvar) nevezzék el a költő nevéről... Rohant az új kor, mint meglódult üstökös. Száguldottak a magyarok a gödör felé, amelyben vigyorogva várt a Rém; a jelent, a percet habzsolta sok balgatag poéta, aki egy napi dicsőségért szívesen felmászott volna a New York palota tornyára is; a váteszeket csendes budai kertekbe csukták; a tegnapi újságpapiros gyorsan megsárgult a hírnévvel együtt; az ősz fejeket sárral megdobálták, mert az ifjúságnak feltűnési viszketege volt; a rohanó életkocsi eltaposott mindenkit, aki nem tudott felkapaszkodni a saroglyába...

Ők, a nyolcvanas évekbeliek álldogáltak, üldögéltek, késlelkedtek, pihengettek utoljára Magyarországon. Az ő irodalmukhoz még a falusi méhesek szolgáltatták a kísérőzenét, beszélyeik terjedelmesek voltak, mint a karosszék, regényeiket az édesanyjuknak vagy zárdában nevelkedett testvéreiknek írták, szerelmi verseik könnyen érthetők, mint a lekvárfőzés, kalandosságuk a fosztókabeli népmese izgalmasságáig emelkedik, meseszövésükben még jól hallatszik a rokka pörgése... Boldog magyar írók, akik fájdalom és búbánat nélkül írhattak hazájukról.

HELTAI ÉS TÁRSAI

Ott kell folytatni, kedves Miklós, ahol a múltkor abban hagytuk, a New York palota épülésénél, a kávéház megnyitásánál, a Nagykörút kiépülésénél.

Pesten alig van olyan ember, aki ráérne a memoárjait megírni. Még kevesebben akadnak az írók között olyan szerencsések, akik a gondtalan öregség enyhe kandallójánál gondolhassanak vissza az izgalmas múlt időkre; itt mindenkinek a jelenért, a déli harangszóért kell dolgozni, nem ér rá a roskadozó válla fölött visszanézni a lemenő holdvilágra. (Én is csak úgy lopva jegyezgetem fel neked ezeket a sorokat, olyan időben, amikor az újpesti partokon még nem tülköltek a gyárkémények, a margitszigeti lóvasút se döcögött el ablakom alatt, egyedül a verebek, fiatal varjak és csekélységem vagyunk ébren a világból.)