IV. FEJEZET
A költő elbeszélése
Kármán József, a szerény
fiatalember, költő volt - nevét még ma is sokan ismerik -, és költői
barátságot tartott fenn Máriási Ilonával. A szokatlan komoly leányka és a
rajongó fiatalember barátsága olyan nemes és tiszta volt, mint gyermekkori
pajtások között szokott lenni a barátság, ha az lelki motívumokon alapul.
Kármán korán a költői
pályára lépett, és csaknem minden írását, készülő munkáját közölte Máriási
Ilonával. A leánykát nem is nevezte másként: mint "kis öreg"-nek. Olyan
helyes ítéletei, bírálatai voltak a gyermeknek, hogy Kármán úr, az ifjú
költő, akit már javában ünnepeltek a pesti társaságokban, habozás nélkül
elfogadta Ilona ítéleteit.
Vannak ilyen korán érett
gyermekek, akik hamar elfelejtik a gyermekkor mosolyát, összeráncolt homlokkal,
higgadtan és csendesen tudnak gondolkozni. Kis bölcsek ők már abban a
korban, amikor pajtásaik a lepkét kergetik. Szüleik nem nézhetnek rájuk, csak
könnybe borult szemmel.
Ezek a gyermekek homlokukon
meg vannak jelölve a korai halálra.
S ugyanaz a névtelen,
búskomoly szomorúság ült az ifjú költő arcán, amely bánat nem engedi az
arcra telepedni a gondtalan jókedv pillangóit: amely komolyság hasonlatos a
szívbajosok halk magatartásához, amely szemeknek mélyében egy megfejthetetlen
rejtély látható az egész életen át... csak akkor értjük meg e bánatot,
midőn a sírba költöznek ők. A halott ajkak érthetően felelnek
mindazon kérdésekre, amelyeket az élőhöz akartunk egykor intézni.
A két szomorú teremtés jól
érezte magát egymás társaságában, mint két jó barát, amikor hosszú távollét
után találkozik.
A tavaszodó sziget bennük
nem az élet örömeit ébresztette fel, hanem azt az aggodalmas gondolatot: vajon
látják-e a következő tavaszt?
- Milyen elhagyatott ez a
sziget! - szólalt meg az ifjú költő, midőn egy darab ideig mentek
anélkül, hogy bárkivel találkoztak volna.
- Magának élő embernek
való, vagy pedig betegnek, aki nem szereti a világot - felelte Ilona.
- Ó, akkor én ide illenék!
- sóhajtott Kármán.
Elhaladtak a nádorispán
kertje mellett, amelynek közepén ott állt már az emeletes nyári lak világoszöld
falaival, zsalugáteres ablakaival. Abban az évben készültek el az építkezéssel
a kőművesek.
- József nádornak jó ízlése
van. Magam sem gondolnék alkalmasabb helyet, ahol a világtól elvonulva élhetnék
- mormogta a költő. - Itt valóban meglátogathatják az embert azok a halk,
ritka gondolatok, amelyek érdemesek arra, hogy a költő leírja. Itt méltóan
befejezhetném készülő művemet: Fanny hagyományait, amelynek
néhány fejezetét már felolvastam Önnek.
- Óh, az nagyon szomorú
könyv lesz - felelt Ilona. - Egy beteg, szegény nő története...
Ilona láthatólag megindult,
midőn Kármán művére terelődött a szó. Ugyanazért a költő
jobbnak látta kis pajtása figyelmét másra irányítani.
- Tudja-e, Ilona, hogy a
sziget mindig a szomorú emberek lakhelye volt? Valahogyan vonzotta ez a hely
azokat a lelkeket, akik a világgal, világ forgásával nem voltak megelégedve. Akik
nem találták meg a megértést, a barátságot, a boldogságot künn a világ zajában,
és az elvonultságban keresték lelkük békéjét.
Már az Árpád-házi királyok
alatt kezdtek ideszállingózni a szomorúak.
A legszomorúbb volt
mindnyájuk között a szegény, sorsüldözött király, IV. Béla király, akinek
uralkodása alatt a tatárok elpusztították Magyarországot. A boldogtalan király
sírva járta be országát a tatárok elvonulása után. Mindenütt rom, pusztulás,
felégetett falvak, városok, országutak mentén heverő holttestek, farkasok
és varjak azon a helyen, ahol egykor a magyarok laktak. Siralom völgye volt
Magyarország. A király hetekig járt, amíg élő emberrel találkozott. Az is
elbújt előle, mint a megriasztott vad.
És a király e bánatos
utazásában kemény fogadalmat tett a magyarok patronájának, a Boldogasszonynak. Megfogadta,
hogy ha leánygyermeke születik, azt Mária leányának, apácának neveli. Kolostort
építtet a Szűzanya imádására, ahol örökös ájtatossággal és vezekléssel
töltik az időt mindazok a leányok, akik az ő leányához csatlakoznak. Csak
a Boldogasszony legyen segítségére az elpusztult Magyarország új
megalapításában.
És a királynak
leánygyermeke lett, aki a keresztségben Margit nevet nyerte.
Az új honalapítás sikerült
IV. Bélának. Ámde fogadalma szerint gyermekét kellett feláldozni. A Nyulak
szigetén, amint akkoriban a szigetet nevezték, kolostort épített a király. Éppen
itt vagyunk a kolostor romjainál, amelyet Boldogasszonyról nevezett. És leánya
lett az első, aki a fátyolt a kolostorban felvette.
- Akkoriban sokkal
súlyosabb volt az apácák hivatása, mint napjainkban. Mélyebb volt a vallás,
izzóbb a hit, szigorúbb a fegyelem.
- A királyleány járt elöl
példával. Ő ostorozta testét a borzbőrből való korbáccsal
mindaddig, amíg karjai bírták. Ő viselte a legdurvább ruhát. Az ő
saruinak a belseje telve volt vasszegekkel. Külön imádkozóhelye volt a
templomban. Amott látható még az a félig beomlott fülke a fal északi oldalán,
ahova alig fér el egy ember. Ott térdepelt éjjel-nappal szegény Margit, hogy
Isten kegyelmét kérje az elpusztult Magyarország számára.
- A Boldogságos Szűz
meghallgatta a királyleány könyörgését, lassan épült újra Magyarország,
visszatértek az elbujdosottak, dalolva járt a szántó-vető, de Margit
ekkorára elpusztult a folytonos önsanyargatástól. Nem volt még huszonhat
esztendős sem, midőn a Boldogságos Anya magához szólította szegény,
sokat szenvedett hívét.
- Ez a kolostor még
romjaiban is örökké példázza a női lemondás, az Istenbe vetett hit
varázserejét. Ezek a föld alatti fülkék, amelyekbe tenyérnyi nyíláson jut be a
világosság, ezek a keskeny ablakok, amelyek egyes cellák helyén láthatók, a
börtönszerű falak mutatják, mily csodálatos önfeláldozás és szeretet
vagyon a női szívekben.
Hisz nem voltak azok mind
sorsüldözött boldogtalanok, akik Margittal megosztották a kolostori életet. Az
ország főnemeseinek, előkelő urainak hajadonjai önként követték
a király leányának a példáját. Elhagyták vigalmas, gazdag életüket, hogy itt,
az örökös szomorúságban, a mosolytalan bánatban töltsék hátralevő éveiket.
Aki egyszer a fejére tette a zárdaszűzek fátyolát, mintha elevenen
eltemette volna magát. Annak a világból nem maradt meg egyéb, mint a szenvedés,
a betegek gyógyítása, a durva szolgálói munka, a megváltozhatatlan szomorúság.
Még a fák is szomorúak
voltak, amelyek a kolostor környékén nőttek. Csupa vén, lankadt lombú,
komor fa. Egy szilfa, amely csaknem hatszáz esztendős, egy pár fűzfa,
amelynek testvérei a temetőben lengetik gallyaikat.
És ha felzendült a
zárdaszűzek szomorú éneke a boltívek alatt, a dunai hajósok
visszafordították a legnagyobb erőfeszítéssel terhes hajóikat a Dunának
ebből az ágából, választották a veszélyesebb budai ágat, mert aki azt az
éneket hallotta, élete végéig szomorú lett tőle.
Elkerülték e tájat a
halászok is, mert a virgonc halaknak nem volt kedvük itt a víz színére
ugrándozni.
Magyarország legszomorúbb
leányai jártak-keltek valaha e romok között. Az ő sápadt arcuk tapadt a
vasrostélyos ablakokhoz, midőn a tavaszi holdvilág hívogatni kezdi az
ibolyákat a föld alól, a leveleket a fákból, a dalokat a madarak torkából. Az
ibolya kidughatta fejét a földből, most is itt terem meg legelőször a
tavasz gyönyörűségére, mintha még napjainkban is Margit szegény leányzói
vigasztalására sietnének a föld leányzói; a kis madarak megszólaltatták a
hangszereiket, most is itt dalolnak legszebben a fülemilék és egyéb
énekesmadarak: a falevelek szokatlan gazdagsággal jöttek elő a tavasz
tiszteletére, napjainkban is itt legdúsabb a lomb, legsűrűbb a berek,
legillatosabb a gally, de szegény zárdaszűzek csak a vasrostélyon át
láthatták a tavaszi holdat, a tavaszi évszakot. Megkondult az ezüstharang a
haranglábban éjfélkor is, midőn a fülemilék leggyönyörűbb dalaikat
játsszák, és a leányok a vörös márványra vetették mezítelen térdüket, és volt
dolga az ostornak...
- Ó, de szerettem volna
abban a korszakban élni, hogy Margit befogadott volna engem is leányai közé -
sóhajtotta Ilona, és tűzrózsák nyíltak az arcán a mélységes felindulástól.
Tülökhang szólalt meg a Dunán. A tapasztalt csónakos hívta vendégeit, bár még a
budai hegyek felett állt a nap, de ő már megérezte, hogy nemsokára köd
ereszkedik a folyamra, akkor pedig kockázatos dolog a Dunán járni.
Fanny és Elisabeth még egyszer
megintették Ilonát:
- Aztán ne haragítsd ránk a nádor
őfenségét gyermekes zaklatásoddal. Még bajba hozod oktalan kérelmeddel
szegény apánkat.
Máriási Ilona sokáig nézett a
csónak után a partról.
- Én nem tudom, anyám, miért
sajnálom Kármán Józsefet, ha látom. Valami nagy szomorúsága lehet szegénynek -
mondá Ilona.
Máriásiné lecsókolta a leányka
szemét:
- Bizony, annak a szegény fiúnak
van elég oka szomorúnak lenni. De majd megtudod, ha nagyobb leszel.
|