VII. FEJEZET

Tavasz a szigeten

Amikor a Duna felett felszállt az a tavaszi légáramlás, amely félig még köd, félig pára, amelyen át aranyos felhő mögül tűnnek fel a budai házak, Nagyboldogasszony templomának tornya, amely Buda városából kiemelkedik: a nagy fák hangos szóval jelentették, hogy megkezdődött a tavasz.

Mintha a dermedt vérkeringés kezdené meg folytatólagos útját a fák kérge alatt, mintha hangos szóval jelentené egy kis szellem, amely a fák koronái között gubbaszt, mint a matróz az árbockosárban, hogy látja közelegni a tavaszt, arról dél felől, amerre a Duna folyik, mintha felébrednének téli álmukból az elvarázsolt fák, és elmondanák egymásnak, hogy mit álmodtak a hótakaró alatt, amíg az északi szél garázdálkodott a szigeten: hangos kurrogás hallatszik a szigeten. A magasban darvak vonulnak, amelyek korán visszatértek... hinnéd, tán most veszik első énekleckéjüket a mindig hallgató vén fák... hinnéd, hogy a képzelet játszik veled.

Pedig szent igaz: tavaszkor megszólalnak a vén fák Szent Margit szigetén.

Ha magam nem hallottam volna, tán el se hinném; de sok bús telet, kevesebb víg tavaszt töltöttem magam is Szent Margit szigetén, megbarátkoztam öreg fákkal, hallgatag ősökkel, a tél pattogó rőzselángjaival, a szívringató magánnyal, a kerti utakkal, amelyeket oly mélyen betemetett a havazás, hogy néha a házból se lehetett kilépni... megszoktam az őszi szél sírdogálását, megnyugodtam a hervadásban, messzire elkísértem tekintetemmel a lehullott faleveleket, amelyek egyszerre futamodni kezdtek, mint csüggedt hadsereg, midőn Szentendre felől közelgett a hódító tél. Voltam szelíd, mint a bokrok alján elgondolkozva üldögélő rigó (amely nagyon szereti a szigetet), mikor mereng a nyár elmúlásán; voltam víg, mint a cinke, amely oly gyermekes örömmel érkezik meg a budai hegyek közül egy novemberi napon, mint az első hó; voltam öreg és meggondolkozott, mint a tél, amely a régi ház kéményeiből halkan pipázgat, szakállát rázogatja, és álmoskönyvből nézegeti élete fordulatait; de voltam fürge is, mint a nyúl, amely a tavasz zsengéinek megkóstolására előbúvik rejtekéből.

És tavaszkor mindig áhítatos csodálkozással hallgattam, hogyan szólongatják egymást a régi fák, mint öreg katonák csata után.

A nádorispán a hét testvérek fája után elővette a sziget többi fáit is.

Volt itt sok fa, amely a török hódoltság emlékéből maradt itt, amelyet a budai basák kertészei ültettek Kis-Ázsiából hozott magvakból, oltványokból.

A törökök szent fája, a tulipánfa ugyancsak sok példányban volt feltalálható a szigeten. És nemcsak a szemet gyönyörködtette virágaival, de betegeknek gyógyulást is szerzett. Messzi vidékről eljártak a lázbeteg törökök a margitszigeti tulipánfához, amelynek virágából vagy kérgéből ettek, és rendesen elmúlott lázas betegségük.

A Szent Margit-kolostor romjainak közepén, mintha csak a kegyes zárdaszűzek emlékezetére emelkedett volna, Magyarország legnagyobb fűzfája növekedett.

Voltak itt amerikai feketediók, bazsarózsafák, szentjánosfák: csupa különleges ritkaságai a kertészetnek, amelynek megcsodálására még külső országokból is eljöttek a kertészek.

De talán valamennyinél szebb példányok a tölgyek, amelyeknek maradékai manapság is láthatók a kolostor környékén.

És a Duna partjai felé ott lengetik a szélben síró gallyaikat azok a szomorúfüzek, amelyek alatt a hagyomány szerint Toldi Miklós menyasszonya: Piroska is örök nyugvóhelyet talált, miután a halál megváltotta szenvedéseitől a Margit-kolostorban.

Arany János történetünk idejében még nem írta meg felejthetetlen költeményét Toldiról, ámde a szigeti szomorúfűzek alatt ott nyugodott Piroska, akiről a költő így emlékezett meg:

"Most pedig négy gödröt vájt neki jó kardja,
Két keze markával földjét kikaparta,
Felemelt tövestől négy fiatal füzet:
Ezek árnyékolják az apáca-szüzet."

A nádorispánnak tavaszkor gondja volt Piroska szomorúfűzfájára is.