IX. FEJEZET

Kincsásók éjszakája

Laktak ebben az időben Szent Margit szigetén olyan emberek is, akiket nem lehetett látni nappal, csupán éjszaka hallatszott a lépésük. Amint feljött a nap, elbújtak a romok közé, rejtett pincékbe, sűrűségekbe. A budai őrjárat fehér kabátos katonái hében-korban átkeltek a Dunán fekete-sárgára festett csónakjukon, de még a füstjüket sem látták a sziget bujdosóinak.

Olyan emberek voltak ezek, akiket minden országból kivertek. Csempészek, hamis pénzverők, vándorcigányok és mindenféle nem tiszta lelkiismeretű emberek jelentek meg néhanapján a szigeten. Senki sem tudta, mikor jöttek, senki se látta, hova és merre mentek. A Dunán nem hagyott nyomot az a csónak, amely elvitte őket a sötét éjszakán.

A sziget felső csúcsán állt egy cigányputri - azon a helyen, ahol valamikor az esztergomi érsek vára büszkélkedett -, abban lakott Jóska cigányvajda, akinek magától József nádorispántól volt írása, pecsétes engedélye arra, hogy a szigeten megtelepedjen.

Jóska cigányvajda éppen olyan nagy úr volt a maga nemzetségében, mint akár József nádor az országban. A nádori família mindig nagy kedvelője és pártfogója volt a magyarországi cigányságnak. Még a nyelvüket is tudták. (A nádor fia, a későbbi József főherceg írt is egy cigányszótárt.)

Jóskának tehát a palatínustól volt pecsétes írása, hogy Szent Margit szigetén megtelepedjen, és üstfoltozással és egyéb munkával foglalkozzon.

Ennek a kunyhónak a kéménye egész nap füstölgött, csengett benne a kalapács a rézüstön, ahány foltozni való kondér akadt Pest-Budán, annak mind Jóska, a cigánykovács volt a mestere.

Mit kerestek volna az őrjárat katonái a szelíd foglalkozású férfiúnál? Bizony békében hagyták.

Ünnepnapokon aztán felvette a cigánykovács ezüstgombbal sűrűn kivert mentéjét, fejére nyomta bársonysüvegét, kezébe vette ezüstgombos vajdabotját, és a háznépével együtt csónakra ült, hogy szent misét hallgasson a tabáni katolikus templomban. Lobogó hajával, sötét szakállával, villogó tekintetével végigballagott a vajda a budai utcákon, és a népség összesúgott a háta mögött:

- Ott megy a cigánypalatínus!

Valóban az volt őkegyelme.

A Vaskaputól Komárom magaslatáig Jóska vajda volt legfőbb bírája, parancsolója mindenféle rendű és rangú cigánynépségnek. Ő tett igazságot a kereskedők között, az ő ítélete döntött azokban a vitás ügyekben, melyek ezen a nagy tájékon előfordulnak a cigányság között. A falu végén vályogvető cigányság, a téli farkas járta országutakon dideregve siető muzsikus cigányság éppen úgy tudott Jóska vajda létezéséről, mint azok a félig vad vándor cigánytörzsek, amelyek lobogó hajjal nyargalnak zörgő szekereken egyik vármegyéből a másikba.

Olyan nagy volt Jóska vajda tekintélye, hogy későbben nemcsak a cigányság fogadta az ő bírájának, hanem azok a vízi népek is, akiknek nehéz lett volna városi bíróság elé járulni, hogy igazukat megkeressék. Ezért látogatta éjszakánkint a szigetet az a sok csempész, hajós, dugárus, akinek nem volt tanácsos nappal mutatkozni.

A vajda kunyhója előtt a legsötétebb éjszakán is tűzrakás lobogott. Ez mutatta az éjféli sötétségben a sziget csúcsát mindenféle hajónak, amely Komárom felől úszott lefelé az árral. A nagy gabonás hajók, amikor üresen, emeletnyi magasságba kiemelkedve a Dunából, lefelé járták útjukat a délvidék felé, hogy onnan őszre megrakodva a vízszínéig, vontassanak majd felfelé, könnyen nekivágódhattak volna a szigetnek, ha egy kicsit áradt a Duna, ami nála tavaszi és őszi időben gyakori, a víz oly könnyedén elbánt a legnagyobb hajókkal is, mint a dióhéjjal.

Azonkívül mindenféle zátonyok, homokhátak rejtőzködtek a Duna mélyében a szigetcsúcs irányában. A tudósok szerint Szent Margit szigetének testvérei voltak, amelyek ott húzódtak meg, amerre manapság az óbudai hajógyár szigete fekszik. Ezeket a szigeteket elmosta ugyan a Duna az emberi szem elől, de a szigetek mégis láthatók voltak minden gyakorlott hajós előtt. A Duna mélyében húzódtak meg a szigetek maradványai. Kész veszedelem volt a nagy hajónak ilyen szigetmaradványra kerülni. Ott rostokolhatott a legközelebbi árvízig.

Ezért volt megbízatása Jóskának, a cigánykovácsnak, hogy éjszakánkint világítson a hajóknak - habár éjjeli időben becsületes hajósok rendszerint békésen alusznak az Úrban, miután hajójukat alkalmas helyen kikötötték.

Az éjféli tűz volt útmutatója tehát azoknak az embereknek, akik félnek az éjszakától.

A budai kaszárnyákban már régen elfújták a takarodót, a legutolsó őrjárat is aludni ment, miután a gránittal kövezett utcákon nem hallotta, csak a saját lépteinek visszhangját, a rácvárosi korcsmákból is hazazavarták a polgárokat és egyéb zenészeket, akik azon ürügy alatt szoktak a korcsmában tanyázni, hogy a szívük fáj.

Csend borult Budára és Pestre.

A déli szél idáig hozta a toronyóra ütését a pesti belvárosi templomról, akinek kedve volt hozzá, megszámlálhatta, hogy tizenkettőt vert az óra, amikor a szigetcsúcs előtt a messziségben a nagy Dunán csendes tülökhang búgott fel.

Ki járatos a hajók jelzőhangjaiban, megállapíthatta, hogy a tülök nem gabonahajó közeledését jelenti, azoknak olyan erős tülkük van, hogy áthatol a legsűrűbb ködön is.

A tülökhangra a cigányvajda kilépett a kunyhójából - mindig fél szemmel aludt, mint a nyúl -, és egy karnyi száraz rőzsét vetett a tűzre, melytől az fellobogott.

Aztán türelmesen várakozott Jóska vajda, amíg az evezőcsapások közeledtek a Dunán.

Néhány perc múlott el. Aztán halk, sűrű lépések közeledtek a magas part felől.

- Mi járatban vagytok? - kérdezte a vajda a sötétségbe meredve szemével.

Egy halkított hang felelt neki:

- Mi vagyunk azok a névtelen emberek, akik a múlt héten megüzentük, hogy eljövünk hozzád azon az éjszakán, amikor a kígyók felébrednek.

- Valóban, ma van az az éjszaka, ma van nagypéntek - szólt a vajda, és szimatolva emelte fel a fejét a déli szélben. - Mit akartok tehát tőlem?

- Hallgatást! - felelte az előbbi hang. - Régi könyvekben, a kincsásók könyvében, amelyet jámbor életű barátok írtak csendes kolostorokban, találtunk egy helyet, amelyben szó van az egykori margitszigeti papok elásott kincseiről.

- Tehát ezért jöttetek?

- Ezért. A kincsásók könyve a mi tizenhármunk birtokában van jelenleg. Mi hajdanában komáromi hajósgazdák, vízimolnárok és egyéb kishaszonra dolgozó iparosok voltunk. Ámde eladtuk mindenünket, házainkat, borainkat, ökreinket, malmainkat, hajóinkat, amikor egy titokteljes ember bukkant fel a városban, aki a köpönyege alatt rejtegette azt a könyvet, amelyben a Magyarországon elásott kincsek jegyzéke foglaltatik. Nagy ára volt a könyvnek, mert nemcsak a vagyonunkat adtuk érte, hanem nyugalmunkat is. És mind ez ideig nem tudtunk egyetlen kincsnek sem a nyomára jutni, amelyet a kincsásók könyve felsorol.

- Azt elhiszem - felelt nagybölcsen Jóska, a cigánypalatínus. - Járt itt már más is, ásott itt már más is...

- Elvitte valaki előlünk a kincset? - kiáltott fel a kincsásók vezére.

A vajda csendesen ingatta a fejét.

- Senki se vitte el, mert senki se talált semmit.

Megkönnyebbülten lélegzettek fel erre a kincskeresők.

- Lássuk munkához! - türelmetlenkedtek a sötét háttérben a láthatatlan emberek.

A vajdának még egy kérdése volt.

- Aztán hogy akartok munkához látni?

- Egyszerűen kimérjük a helyet. A kincsásók könyve világosan megírja, hogy a nagy szilfától, amely a legöregebb fák egyikének mondatik a szigeten, tizennyolc lépést kell mérni napkelet felé. Akkor odaérünk a kúthoz, amelybe egykor a domonkos barátok elrejtették kincseiket, midőn a török elől menekültek.

- Megmutatom én nektek azt a kutat mérés nélkül is. Régi, bedőlt kút az, legfeljebb gyík meg kígyó terem meg benne. Gyertek velem.

- Részes leszel a kincsben - felelték a sötétben.

A vajda pedig elindult előre a sötétben, némán követték a kincskeresők, legfeljebb az ásójuk, kapájuk zörrent meg.

Mindenféle babonás szavakat mondogattak magukban, mint az már ilyenkor szokás. A vezetőjük, a főkincsásó, olykor megállt, és bűvös köröket vont maga köré.

Mély csend volt a szigeten, csak a tehénistálló környékén ugatott álmában egy kiskutya. De az se a kincskeresők miatt, hanem mert rosszat álmodott.

- Itt volnánk a kútnál - szólt a vajda, amikor a romfalhoz ért, amely a domonkos barátok kolostorfalának helyén ma egymagában mutatja a múlt időt.

A kincsásók körbeálltak, és fél hangon elmondták az ilyenkor szokásos imádságokat.

Azután munkához láttak...

- Én elmegyek aludni - szólt Jóska, a cigánypalatínus -, aztán, ha találtok valamit, amiből nekem is jutna rész, tegyétek csak oda a kunyhóm elé. Nem viszi el senki.

Reggel, mikor Jóska palatínus kipislantott kunyhójából, egy lyukas, rozsdás kondért talált az ajtó előtt.

Ez volt a rész, ami őt a kincsásók munkájából megillette.

Máriási Ilona, mikor korán reggel kiment a szent forráshoz, hogy ott megmossa arcát, kezét, ugyancsak észrevette azt a nagy lyukat, amely a romfal mellett sok ölnyi mélyre nyúlt a földbe. A lyuk fenekén csendesen szivárgott a források vize, amely források a sziget mélyében lappanganak.

Nevetve újságolta édesanyjának:

- Jó anyám, a sors gondoskodott rólunk, hogy ne kellessen messziről hordanunk a mosáshoz való vizet. Jó emberek kutat ástak a házunk mellett.

Kincsásók azután darab ideig nem jöttek a szigetre. Másnak kell itt a kincset megtalálni. Olyannak, aki megérdemli.