XI. FEJEZET

Húsvéti feltámadás

Nagyszombat éjszakáján egy hang szólította Máriási Ilonát álmában.

Szokott az ember néha olyat álmodni, hogy hirtelen felébred és körülnéz, mintha valaki beszélt volna hozzá.

- Te szóltál, édesanyám? - kérdezte Ilona.

Máriásiné nem felelt, mélyen aludt az egész napi munkától kifáradva, kalácsot készített húsvétra, amelyet reggel szentelni visznek Budára, Mátyás templomába a csónakos emberek.

Máriási Ilona tovább figyelt.

Holdtölte volt, olyan világosság volt odakünn, mintha hajnalodna, pedig még egyszer sem szólalt meg a kakas a pesti révészháznál, amely messze vidéknek volt hangos óramutatója.

A hold csodálatos, másvilágias fényességgel vonja be a fák derekát.

Mintha középkori, vitézi páncél készült volna a vén fák törzsérre, és a páncél csillogott, villogott, mint akár abban az időben, mikor Árpád-királyok jártak feltámadás ünnepein ájtatoskodni e szent helyre.

Máriási Ilona halkan felkelt ágyából és az ablakhoz ment; a holdfényes éjből ekkor újra megszólította a hang:

- Ilona, gyere hozzám!

Olyan másvilágias volt ez a hang, mint akár Szent Margit hangja, amelyet délután, midőn mélyen elmerült ájtatosságában a kolostor romjai között: hallani vélt. Ámde akkor tudta, hogy a képzelet játszik vele, amely megszólaltatja fülében a szent nőt, akihez olyan forrón esedezett. Míg most az álom hatása alatt: valóban azt gondolta, hogy kívülről szólítják, és neki mennie kell.

Máriási Ilona évek múlva se tudta megmondani, hogy álmodta-e vagy valóban látta mindazt húsvét éjszakáján, ami vele történt.

Nagyszombat éjszakáján szólalnak meg a szigeten a fülemilék. Sohasem előbb, sohasem később. E csodálatos kis művészek, akik a régmúlt évszázadokban annyi szent életű kegyes apácának vonták hegedűikben az éjjeli muzsikát: azután sem felejtették el Jézus nevenapját, midőn a kolostor már romba dőlt. Szólt tehát a földkerekség legszebb zenéje Szent Margit kolostora körül, a csendes éjfélen, amikor Máriási Ilona a holdsugárokra lépegetve, a romok felé vette halk útját.

Ugyancsak ezen az éjszakán bocsátották első leheletüket az orgonák az ég felé. Olyan húsvét még nem volt, amelyen ne nyílott volna orgona a szigeten. Legkésőbben: nagyszombat éjszakáján kibújtak a drágalátos fürtök leveleikből, és halkan megrázták kis csengettyűiket. Illattal telt meg a sziget, mintha a feltámadás éjszakája itt ünnepelte volna magát legszívesebben.

Ébren voltak a part mentén a békák, amelyek a fűszálakon próbáltak kuruttyolgatni. Halkan sóhajtottak a nagy fák, amelyek alatt Máriási Ilona elhaladt. És Szent Margit nyúlja felugrott, hogy mutassa az utat Ilonának.

A kolostor romjai között pedig nagy fényesség látszott.

Fehér, reszkető volt ez a fény, amely a föld alól, az ég felől tört elő, megvilágítván a kolostor nagyon búskomor falait, de most ragyogtak a kövek, mintha őket is valamely belső fényesség világítaná. Az üdvözült lelkek éjszakája volt ez! A feltámadott sírjából előtörő fényesség volt ez! A bibliai csoda ismétlődött meg ez éjjelen a szent romok között.

Fényben úszott a templom hajója, amely fény fehérebb volt a liliomnál. És sehol se látszott gyertya, amely a fény forrását mutatta volna.

Megannyi mécses lengett az egykori apácacellákban.

És az egész nagy fényességnek koronája azon a helyen látszott, ahol még manapság is látszanak nyomai Szent Margit imádkozó térdeplőjének.

A fülemilék tele torokkal énekeltek itt, kis szívüknek minden drágalátos érzelmét, kis torkuknak minden ezüstjét odaöntötték a fénysugár felé.

Csodálatos éj, csodák órája!

Máriási Ilona, elkáprázva a fényességtől, csak halk léptekkel merte megközelíteni a szent helyet. A régi kolostori templom ajtóküszöbéig merészelt eljutni, és ott eltakarva a szemét buzgón imádkozott. Úgy érezte, hogy imádsága ez éjszakán meghallgattatik, hisz közelében volt azoknak, akik a hívők fohászkodását az Úr zsámolyához juttatják.

Egyszerre háromszor kondult meg az ezüstharang valahol a magasban. Ott lebegett a harang a levegőben, azon a helyen, ahol valamikor a torony állt.

A harangkondítás után megszólaltak a hársfák és a hegedűk ugyancsak a magasságban, amelyre valaha e kolostori kórus húzódott.

Midőn Máriási Ilona felemelte a szemét, a templom hajója megtelt fehér alakokkal, amelyek még fehérebbek voltak a fénynél is. A mennyek országában járhatnak ilyen hófehér köntösben a lelkek, akiket az Úr magához fogad.

És amint szeme, tekintete megszokta a földöntúli fényességet: megkülönböztette az egyes alakokat.

Egy nagy csoport, amely hosszú, földig érő köntöst viselt: a templom hajójának közepén gyülekezett. Oly halkan térdepeltek le és hajtották meg magukat, mint a szél hajtja a faleveleket. A sóhajtásuktól megremegtek a tavaszi bokrok. És mindegyik ajkára egy-egy fülemile repült, amikor elkezdték a kardalt.

Máriási Ilona azt gondolta magában, hogy ezek a fehér árnyak lehettek valamikor azok a zárdaszűzek, akiknek nevét sohasem tudta meg senki, akik névtelenül éltek és haltak, csupán az Úr angyalainak seregét szaporították. Szegénységben, szerénységben, Istent dicsérve, oly észrevétlenül múlt életük, mint a kismadaraké, amelyeknek csontvázát sem találjuk meg a zordon tél után az erdőn. Őket nem sorozták a csodatevő szentek rózsafüzérébe, nekik nem adatott erő emberfeletti dolgok, isteni megnyilatkozások végzéséhez. Alázatosan ápolták a betegeket, jóságos cselekedeteiket nem jegyezte fel a krónika, mert mindennapos tettek voltak azok.

Most is ott gyülekeztek a templom közepén, ahol életükben volt helyük. Most is az az ének hagyta el keblüket, amelyet egész életükben énekeltek: Isten dicsérete.

A jó Isten Szent Margit-szigeti galambházában az ő éneklésükre nyíltak meg az Ég fülei, hogy meghallgassák a szentek és királyok fohászkodását.

A Maristellák, az Egéziák, a Krisztinák, az Ilonák... akikről szűzi nevükön kívül mit sem tud a hagyomány.

Mert kelet felé, ahol az oltár állt egykor: az apácák csoportjától elváltan: más alakok is látszottak Máriási Ilona szemei előtt.

Az oltárlépcső közepén térdelt egy aranykoronás fejedelmi hölgy, hosszú, hímzett palástban, két keze imádságra emelve - amint Szent Margitot földi halála után örökké láthatjuk magunk előtt a róla festett képeken.

Orcája fehér, mint a nevéről keresztelt virágok - nincs ezen az arcon földi szenvedésnek, bánatnak, de örömnek se nyoma, csak végtelen jóságos ez az arc, az üdvözültség fénye ömlik róla, mint az Úr fehér testéről, amikor a szentelt ostyát a misemondó pap felmutatja.

Immár elmaradt az arc mögött a földi könny és a szelíd mosoly: olyan az, mintha márványból vagy álomból való volna.

A keleti égen a nap közeledésére fehérlenek így a felhők, midőn az éjhomály oszlik.

Ezt a csodálatos arcot látja képzeletében évszázadok múlva is a szigetlátogató, midőn elmerül az itteni énekesmadarak figyelmezésében.

Az aranykoronája, a köntöse ugyanaz, amelyben egykor apácatársnői az oltár lépcsője alatt márványsírba eltemették. Huszonhat esztendős volt a királyleány, és teljes szépségében maradott meg halottaiban, még akkor is, midőn a mohácsi vész után az apácák, menekülvén a Margitszigetről, felbontották a sírt, hogy a szent leány hamvait magukkal vigyék. A krónikaírók feljegyzik, hogy a holttestnek olyan illata volt, mint a liliomnak. Sokáig vándoroltak a zárdaszűzek, míg a holttest ismét visszakerült régi helyére. És íme, a holt most megelevenedve mutatkozik az álmodozó Máriási Ilona előtt.

Margit királyleány oldalán még más alakok is térdepeltek. Egyik oldalon egy gyermekleányka, ugyancsak fejedelmi koronával a fején.

Ez a gyermek volt az, aki Margit királyleány példájából felbuzdulva: szintén a zárdaszűzi életre akarta szentelni magát. V. István királyunk leánya volt ő: Erzsébet hercegnő. Ámde az ég kegyelmes volt hozzá. Megóvta azoktól a szenvedésektől, sanyargatásoktól, amelyekben Margit nagynénjének volt része, és már zárdanövendék korában az Úr trónusához hívták őt az angyalok.

A királyi gyermeket Margit lábaihoz temették el bal oldalra, hogy halottaiban is közelében legyen annak a vérrokonának, akit példaképül választott.

A térdeplő jobb oldalán egy hatalmas királyi külsejű férfiú kulcsolta össze kezét.

Ez a férfiú volt V. István, magyarok királya. IV. Béla fia.

A király, aki Erzsébet leányát az Égnek áldozta, bánatában nemsokára követte leányát a síri országba. Azt a rövid időt, amelyben még király volt, azzal töltötte, hogy imádkozni járt leánya sírjához a Margit-kolostorba. Itt látták az öles termetű királyt meggörnyedve, megőszülve, a lelkifurdalástól barázdás arcával a leánya sírjára borulva. Gyötrelem és szenvedés volt szegény király élete, mert semmi sem tudta vigasztalni őt gyermeke elhunytán. Levetette fejedelmi ruháját, és a szomszédos kolostor szerzeteseinek szőrcsuháját öltötte magára. Mezítláb és hajadonfővel járt, olvasószemeket pörgetett ujjai között, mint egy valódi szerzetes. Ha már néhány esztendeig gyötri a bánat: otthagyta volna Magyarország trónusát, hogy a szomorúság elől a kolostor csendjében keressen menedéket.

Akkoriban, a középkorban: a kolostor volt vigasztaló otthonuk mindazoknak, akiket az életben elviselhetetlen fájdalom ért. Az öles falak között, a félhomályos boltozatok alatt, a pinceszerű csendességben, ahová csak ájtatosságra hívogató harangszó hatolt be, az örökösen egyforma életmódban: meggyógyultak a legfájdalmasabb szívek, hisz az orvosok manapság is a jótékony magányt ajánlják azoknak, akiknek szívük csaknem megreped a fájdalomtól.

V. István mind gyakrabban foglalkozott a gondolattal, hogy hátat fordít a világ hiábavalóságainak, amelyben úgysem találta örömét, és az uralkodószéket a barátok térdeplőzsámolyával cseréli fel.

Eljött azonban érte a megváltó halál, és a jó angyal kézenfogva átvezette őt abba a világba, ahol nem fáj semmi.

Utolsó akarata az volt István királynak, hogy a leánya közelében, a Szent Margit-kolostorban temessék el őt is. A királynak még a végakarata is parancs, azonkívül olyan szent életű férfiú volt István, hogy az apáca-fejedelemasszony nem gördített akadályokat azon körülmény elé, hogy egy férfi, akár holtan is, átlépje a kolostor küszöbét.

(A gyóntatóatyák, a szomszédos kolostor szerzetesei nem léptek be a zárdába. A templom fala mellett voltak felépítve a gyóntatófülkék, amelyekből vasrácsos ablak nyílt a templomba, ahol a gyónó nővér térdepelt.)

V. István királyunk volt az első férfi, aki Szent Margitsziget kolostorában helyet kapott.*

És Máriási Ilona álmában látta ott hármukat térdepelni, ahol a legnagyobb volt a feltámadás éjszakáján az égi fényesség.

Olyan volt a kolostor temploma, mint a mennyország.

A kakasok kukorékolni kezdtek, fehér lelkét küldte előre a közelgő hajnal a pesti partokra. A fák fekete körvonalai feltünedeztek, és az éjjel csodálatos alakjai eltünedeztek, mint a tavaszi köd húzódik be a fák alá. A fülemilék elpihentek, és a kolostor romfalai között ismét oly mély csend honolt, mint egyébkor.

Máriási Ilona kitárt karral, zokogó felindultsággal futott arra a helyre, ahol egy perc előtt Szent Margitot látta térdepelni.

Még imbolygott valamely megfoghatatlan, megtapinthatatlan fehér árny az oltár környékén, amely liliomillatot árasztott.

A fehérség bevárta Máriási Ilonát, nem sietett előre a romfalak mögé.

A leány térdre vetette magát, és akkor azt érezte, hogy két hűvös kéz áldólag fejére helyezkedik.

Ilona meg akarta fogni a kezet, hogy azt csókjaival elárassza, de keze csak levegőt fogott. A fehérség eltűnt előle, mintha a magasba emelkedett volna, mint a hárfahang.

Ilona feleszmélve emelkedett fel térdepléséből. És íme, térde alatt, az oltár lépcsőjén egy sárga, aranyfényű, vékony tallért fedezett fel.

Csodálkozva forgatta ujjai között a talált tallért.

Koronás, palástos király állt a tallér egyik oldalán, másfelől Szűz Mária, karjaiban a kis köpönyeges Jézussal.

A tallér finom hangon pendül a kövön, de még homályos volt, mintha sokáig lett volna a föld alatt.

Máriási Ilona azt gondolta magában, hogy ezen a helyen, ahol egy tallér van: más pénzeknek is kell lennie.

De már nem merészelt tovább kutatni, mert emberi hangok hallatszottak a hajnalodásban. A szigeti kertészek csónakon mentek Budára a húsvéti misére. Ők viszik a Máriásiné kalácsát is szentelni Mátyás templomába.

Ilona tehát felemelt egy márványkövet, és elrejtette arra a helyre, ahol a tallért találta.

...A madarak csicsergésére ébredt fel Máriási Ilona ágyában.

Végiggondolta álmát, aztán a párnája alá nyúlt.

Az aranypénz ott feküdt a párna alatt.