XIV. FEJEZET

Szent Margit leányává fogadja Ilonát

A temetés idején nemcsak a helyőrségi templom tornyában húzták meg a harangokat, de a nádorispán kedves ezredesének emlékezetére a Mátyás-templom öreg harangjai is megszólaltak.

A Dunán pedig katonai pontonok hozták azt a válogatott századot, amely díszkísérete leend a hősi halált halt katona temetésének. Fehér kabátú, lószőr forgós Wasa-gyalogosok voltak, akik Napóleon katonáival már több csatatéren összemérték fegyverüket.

A halott ezredes koporsója a kolostor romjai között volt felállítva, azon a helyen, ahol a templom hajója volt. Egy bíborpárnán feküdtek érdemjelei. Egy másikon kardja. A Nádor-huszárok kivont karddal őrködtek a holttest körül.

A temetés órájában átkelt József nádorispán és felesége is Budáról a Margitszigetre. Tizenkét evezős dereglye hozta a fejedelmi párt felfelé a Dunán. Messzire látszott a dereglye orrán lengő sárga-fekete zászló. A nádor tábornagyi egyenruhában volt, míg Alexandra nagyhercegnő sötét fátyolt vont arcára.

A nádorispán dereglyéjét természetesen más nagyurak csónakjai is követték. Eljöttek Budáról a méltóságos urak, akik csak valamit számítottak az országban. A nádorispán kívánsága volt, hogy kedvelt katonáját minél nagyobb parádéval adja át az örök nyugalomnak.

Fénylett a sötétzöld sziget a katonai ruháktól, a főméltóságok öltözékeitől.

Az óbudai parton egy üteg állt az ágyúkkal, amelyek akkor dördülnek meg, amidőn a koporsót a földbe eresztik.

Hát Jóska, a cigányok palatínusa mivel fejezte ki gyászát a Máriási család iránt? Ő nem rendelkezett hadsereggel, ellenben voltak neki muzsikusai, akiket a Duna menti községekből összeparancsolt. Körülbelül negyven cigány-muzsikus állt fel a Duna parton, hogy kellő időben rázendítsen az akkori idők divatos nótájára, a verbunkosra - majd ha a vajda jelt ad ezüstgombos botjával.

- Én a mély gyász ruháját sohasem vetem el - mondá Máriásiné.

- Az én ruhámmal ne sok gondjuk legyen - szólt Máriási Ilona. - Azt a ruhát én csak egyszer veszem magamra, édes atyám temetésére. Aztán majd egy szomorúbb, bánatosabb ruha lesz az én mindennapi viseletem.

Máriási ezredest ott temették el a kolostor romjai között. Ilona választotta ki a halottnak a helyét, hisz ő ismerte legjobban Szent Margit zárdájának romjait.

Egy nyárfa állt jobbról, a másik balról a vitéz ezredes sírhalma mellett, mint mindig virrasztó őrség.

A sír lábánál sűrű bokor volt, amelyben fülemilefészek volt elrejtve. Minden tavaszkor e csodálatos dalnokok jelentik a síri pihenőnek, hogy idefent a földön ismét kikelet van.

A sír fejéhez egy négyszögletes követ állítottak Szent Margit egykori térdeplőjéből. Ez a szent kő megóvja még a föld mélyében is a halottat minden bajtól.

A temetési szertartás befejezése után elment mindenki a sírtól, csupán a siránkozó családtagok maradtak vissza.

- Most már senkink sincs, árvák lettünk - zokogott az özvegy. - Elhagyott bennünket az a derék, nemes szív, amely bennünket mindenkinél jobban szeretett a világon. Elhagyott bennünket a mi jó atyánk. Olyanok lettünk, mint a pusztai vadmadarak.

- A királyért, az országért, a hazáért halt meg - szólalt meg a nagyobbik Máriási kisasszony. - Vajon mivel kárpótolhat bennünket a király azért, mert elvette tőlünk atyánkat?

A kisebbik Máriási leány felsóhajtott.

- Az emberek kitalálták a háborút, mert az apák nem haltak meg eléggé gyorsan. Az emberek kitalálták egymás öldöklését, mert már nem férnek el egymástól a földön. De a mi szegény atyánk békességben élt mindenkivel, nem volt senkinek az útjában, szelíd volt és türelmes: miért ölték meg őt?

Aztán keserves, szívet rendítő zokogásba fúltak valamennyien, hogy majd meghasadt a szívük.

Hiába nyíltak a sziget közepén azok a csodálatos piros virágú japáni birsbokrok, amelyeket éppen József nádor honosított meg, senki sem gyönyörködött a virágokban, amelyek Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára szoktak megérkezni, az emberek álmélkodására. Olyan gyengéd e bokrok pirossága, mintha az éjjel rózsaszínű hó hullott volna, s ezt őrizték meg a levelek.

De ezenkívül minden bokornak más színe volt. Voltak sárga bokrok, amelyek úgy ragyogtak, mintha napsugárral vetekednének. Másfelé lila és vörösbarna bokrok rajzai mutatták a tavaszi természet festőművészetét. A fák halovány zöldje remegve imádkozott a kék ég alatt, a fenyők sötét téli ruháikban, mint eltévedt, északi utasok álldogáltak e szivárványos sokadalomban.

Csodálatos szép volt a sziget e napon, mintha a Máriási család fájdalmát akarnák enyhíteni az ibolyák is, amelyek belepték a réteket, és illatukkal eltöltötték az utakat.

Kármán költő úr, mint a Máriási család régi barátja, a Duna-parton állt, amíg a gyászolók kisírták fájdalmukat.

Elsőnek Máriási Ilona tért vissza az atyai sírtól. Olyan gyengéd, finom volt alakja, mint azoknak a fűzeknek gallyacskái, amelyek a vízparton virágoztak.

A költő szomorúan nyújtotta a kezét.

- Elvégeztetett - mondta.

Ámde a leányka könnyein át mosolygott:

- Most már semmi akadálya sincs annak, hogy hő vágyamat, mindig velem levő álmomat megvalósítsam, miután meghalt az a drága lélek, aki eddig a földi életben visszatartott.

- Mit akar tenni, Ilona? - szólt aggodalmasan a költő.

- Ön, poéta létére nem találja ki, hogy mit tesz egy szegény árva leány, aki elvesztette azt, aki őt legjobban szerette? Segítségére leszek Önnek, hogy megismerje szándékomat. Én még ma este elhagyom a szigetet, hogy ide többé vissza ne térjek.

- Hová menne?

- Oda, hová Szent Margit mutatta meg az utat. A budai apácák kolostorába, hogy Jézus Krisztus mennyországi fátyolát a fejemre tűzzem.

- Szegény gyermek - felelt részvéttel a költő. - A fájdalom megingatta lelkét. Csillapodjon le Ilona, még hosszú, boldog élet vár önre, amit én magamról el nem mondhatok...

- A kolostorban majd imádkozni fogok önért, Kármán úr, hogy elérje azt, amire szíve vágyakozik.

- Az ön fülének még nem szabad hallani azt, amire az én szívem vágyódik. Az ön ártatlan lelke még fel nem foghatja azoknak a szenvedését, akiknek szenvedését a többi ember nem értheti. Ön még gyermek, Ilona, ne csodálkozzon, hogy hallgatok fájdalmamról.

- Majd a kolostorban megerősödik a szívem, megvilágosodik elmém, hogy megérthessem az én egyetlen jó barátomnak titkolt panaszát. Remélem, hogy az oltár lépcsőjéről jobban látom majd az embereket és a világot, hogy ne kívánkozzam vissza az életbe. És akkor majd a távolból az én imádságom fogja önt néha kísérni, hogy elviselhesse lelke fájdalmát. Ha majd gyógyulni kezd a seb szívében, gondoljon arra, hogy egy szegény árva leány imádkozott önért a kolostor csendjében.

- És anyja, testvérei? Velük nem törődik?

- Szent Margit útbaigazítást adott, hogyan gondoskodhatom róluk, hogy ne legyen nehezükre az én eltávozásom. Az én szegény testvéreim boldog köznapi lelkek. Az ő fájdalmuk elmúlik énmiattam.

Nem, mert én nem halok meg, én tovább is az ő szerető, jó testvérük maradok, aki minden nap kérni fogja a jó Istent, hogy az ő nővéreinek sok boldog esztendőt, sok örömet ajándékozzon. És az én imádságomat meghallgatja a jó Isten, mert olyan pártfogóm van, aki a jó Isten jobbján ül a szentek koszorújában.

- Szent Margit?

- Valóban ő. A megdicsőült királyleány pártfogása már eddig is hozzásegített ahhoz, hogy segíthessek anyámon és testvéreimen. Kármán úr, én megtaláltam annak a kincsnek a helyét, amelyet századok előtt rejtettek el a szigeten a szent nővérek, bizonyosan azzal az óhajtással, hogy olyan találja meg azt, aki arra érdemes. Szent Margit engem ítélt érdemesnek a kincs felfedezésére, és én testvéreimnek ajándékozom azt, hogy ők a maguk módja szerint megleljék földi boldogságukat. Egy levelet találnak majd párnám alatt, ha én eltűnök, amelyben megírok mindent, felfedezem a kincs helyét. Kérem önt, Kármán úr, hogy maradjon anyámmal és testvéreimmel, hogy le ne sújtsa őket a csapás az én eltávozásom miatt, valamint ártalmukra ne legyen az öröm a kincs felfedezéséért.

- Itt maradok.

Máriási Ilona kezét nyújtotta a költőnek.

- Köszönöm önnek. Számíthat hálámra, számíthat imádságomra.

- Még egyet, Ilonka - szólt a költő. - Hogyan akarja kegyed elhagyni a szigetet, hogy senki se vegye észre távozását? A csónakosok ismerik önt.

- Szent Margit segített megmutatni az utat, amely a szigetről a budai apácakolostorba vezet. Lehet, hogy másnak félelmetes volna ez az út, mert mélyen a Duna feneke alatt vezet. De velem lesz a pártfogóm. Azonkívül egy leány is elkísér az utamon, aki nem akar magamra hagyni addig, amíg célomat elértem.

- A cigány nádorispán lánya?

- Igen, Rézike, a jó lélek, eljön velem a félelmetes útra, ő hozza el majd a hírt a szigeten maradottaknak, hogy szerencsésen elérkeztem a kolostorba.

Az est leszállt, és a telihold felragyogott a pesti partokon.

Aludni mentek a gyönyörűséges fák, amelyek arról álmodnak, amit nekik napközben a szél susogott; szenderegni kezdtek a bokrok, amelyek napközben a messze földről jött napsugarak elbeszéléseit hallgatták. A virágok lehajtották fejüket, miután elhagyta őket kegyes pártfogójuk, a kék égboltozat.

De ébren voltak a halak a Dunában, amelyek feljöttek a víz mélyéről, hogy közelebbről hallhassák Szent Dávid hegedülését a holdban. Felemelkedtek a mederből a kagylók, hogy kinyíljanak a víz színein, hogy belsejük megteljen azzal a csodálatos búgó hanggal, a hold hangjával, amely még haláluk után is hangzik belőlük. És ugyancsak azért ringatódznak a kagylók a vízen, hogy összegyűjtsék magukban a hajnali harmatot, a csillag fényét, a hold sápadtságát és a kelő nap aranylását, amely fényekből későbben a gyöngy születik a kagyló szívében.

Elkezdték éneklésüket a békák, amelyek a maguk nyelvén dicsérik a sok század évek óta a tavaszt; az emberek csodálkoznak a békák érthetetlen beszédén, pedig mindig csak azt zengik ők, hogy dicső a természet.

S ekkor, midőn ezüst nyárfákra ráakaszkodott a hold sárga lámpása: indult el útjára Máriási Ilona.

A cigány nádorispán leánya, Rézike két nap múlva került elő, és ezt mesélte a szigeten:

- Nem tudnám megmutatni a helyet, ahol a földbe ereszkedtünk, mert az én jó kis úrnőm, Ilonka, meg parancsolta, ne lássak, ne halljak. Csak arra emlékszem, hogy a kolostor romjainál találtuk meg azokat a lépcsőket, amelyeknek a száma száz. Mindig lefelé mentünk darab ideig. Amíg a hold kísért bennünket, addig denevérekkel, madarakkal is találkoztunk, amelyek elröpültek fejünk felett, de nem bántottak.

Aztán Ilonka gyertyát vett elő, amely úgy világította meg az alagutat, mint a nap. Csodálatos gyertya volt ez! Ilonka ment elöl, én utána, de annyit észrevettem, hogy a finom homokon, amely az alagutat födte, Ilonka egy lábnyomot követ, amely előtte járt mindig. Keskeny, asszonyi lábnyom volt.

Fenn, a sötét bolthajtás felett örökös zúgás - a Duna folyt felettünk.

Mentünk, mentünk, talán egész éjszaka mentünk, és az út nem változott. A nagy, barna kövek, amelyekből a fal volt kirakva, változatlanul követtek. És mindig előttünk a lábnyom, hogy el ne téveszthessük az utat.

Nagyon fáradtak voltunk, mire elérkeztünk a helyre, ahol ismét lépcsők következtek. Itt leültünk darabig. A lábnyom itt eltűnt előlünk, de már nem téveszthettük el az irányt. A lépcsők meredeken vezettek felfelé. Ki tudja hová, merre vezetnek a lépcsők, hol lyukadunk ki, miféle veszedelembe jutunk?...

De Ilonka megcsóválta a fejét:

- Szent Margit vigyáz ránk, nem lehet bántódásunk.

Nekiindultunk tehát a lépcsőnek.

Megint száz lépcsőfokot mentünk felfelé, amikor egy bronzajtóhoz értünk, amelyen Ilonka háromszor kopogtatott.

Az ajtó csendesen felnyílt.

Mit gondolnak, ki volt előttünk?

Senki más, mint a fenséges nádorispánné, aki karjaiba ölelte Ilonkát.

- Vártalak, gyermekem - mondá a nádorispánné.

Engem pedig a következő éjszaka maga a fenséges nádorispánné kísért vissza az alagúton. A kezemet fogta, nem féltem. A lábnyomok még mutatták az utat, amerre mentünk előző éjszakán.

A lépcsőnél megcsókolt a nádorispánné:

- Mondd el gyermekem, hogy Ilonkát lányommá fogadtam, ne búsuljanak érte.

- Talán Szent Margitot láttad, te leány? - kérdezte a cigány nádorispán, mikor leánya befejezte elbeszélését.

A Máriási család visszaszerezte elvesztett vagyonát. Sohasem beszéltek arról, hogy miféle pénz volt segítségükre. Kármán költő úr is hallgatott, mert nemsokára meghalt. Máriási Ilona egy apácazárdában fejezte be életét.