UTÓHANG

A mai Margitsziget

...A mesemondó leteszi a tollat, megsimogatja a homlokát, körülnéz a százesztendős falak között, ahol egy régi szerzetes buzgóságával végezte ájtatosságát Szent Margit tiszteletére.

Az álmok, jelenségek, víziók Szent Margit szigeti éjszakájának vége van; az augusztusi csillagok lehullottak már a Dunába, valamint a budai hegyek mögé; a nagy fák, amelyek az éjszakai széllel együtt szárnyra keltek, hogy lombos üstökösként meglátogassák egymást a felső és alsó szigeten, helyükön állnak már; a romok közül eltűnnek a fehér fátyolos szellemalakok; a virágillattól bódult madárkák, Szent Margit drágalátos kis madárkái megmozdulnak a lombok között - Újpest felől kerékküllőit küldi előre a Nap, már ezüstösen porzik az út az aranyszekér előtt.

Visszatérünk az elmúlt századok bűvöletes messziségeiből a mindennapi jelenbe, még ha ez nem is történik minden megerőltetés nélkül. Oly szép álmodozni, oly jó kegyesnek, tisztának, nemesnek, jóságosnak lenni az álmok ringatózó szigetén, hogy még a legboldogabb ébredés is fájdalmas, midőn visszatérünk a mesék őserdejéből - az egykori Margitszigetről a mai Margitszigetre.

Még egy elkésett fülemilehang futamodik elő búcsúzóan József nádorispán kertjéből, a sűrű bozótból - aztán az álombéli hang után, csaknem annak farkára lépve: elcsirrenti magát az első veréb. Ő már a nappal, a hétköznap. Ő már a kijózanodás, az álomtalanság hangja, pedig fejből tudom, hogy Nagyboldogasszony napjára virradtunk, tűzpiros szemmel tekint alá a fali kalendáriom az egykori barátkolostor öreg faláról, a magyar ünnepnapja lelkendezve, örök ifjúsággal, soha el nem múló szeplőtelenséggel harsan fel együtt a lombok közül a hajnali széllel. De a veréb a legnagyobb ünnepnapokon is megszólal, mintha ennek a szürke kis teremtésnek, ennek a mindnyájunkat példázó kis szárnyas emberkének sohase lenne életében valódi ünnepnapja. Ugrik, mint a percmutató, és mi vele fordulunk, még ha a legméltóságosabb toronyórának vélnénk is magunkat.

Ó be sokszor figyeltem a hajnalokat Szent Margit szigetén, mintha nem akarnék sehogy sem belenyugodni abba, hogy az álmoknak végük van, és mennyire vén már a legöregebb nagy fa is, amelynek fiatal kérgébe egykor egy Árpád-király arcképe formálódott ki, és az arc megmutatkozik a csalékony, holdvilágos éjszakákon.

Ó, be halkítottam még a lélegzésemet is, hogy a hajnaloknak minden bűbájosságát, angyali jövetelét, elképzelhetetlenül nesztelen megérkezését megleshessem, mintha egy virágocskát akarnék megfigyelni, amely ezekben a percekben dugja ki fejecskéjét az ismeretlen föld alól. Vajon a hajnallal együtt születnek a virágok is? Vajon egyezik a margitszigeti virág világra jöttének pillanata az első fehér szalaggal, amely kelet felől az égre futamodik? Vagy a holdsugár, a néma, holtnak mondott, de talán csak emberi gondolattal halottnak vélt holdsugár csalogatná elő a rejtőzködő virágokat, együtt az éj szellemeivel? Lehetséges, mert hiszen a virágok éppen oly szépek és érthetetlenek, éppen olyan másvilágias nyelvűek és oly megfejthetetlen életűek, mint akárcsak a szellemek, akik holdsugaras szigeti éjszakákat benépesítik.

Ó, hogy mentem lábujjhegyen tavaszi hajnalon ahhoz a bokrocskához, amelyen új levélkék mutatkoztak, mikor még alkonyattal oly élettelennek látszott a fácska, mintha kivirágozni végképpen elfelejtett volna a hosszú télben! És halkíthattam léptemet, hogy még a füvek se vegyék azt észre: a kis bokor messziről észrevette, hogy termékenyülésének pillanatát emberi szem akarja kilesni, és talán halkan felkacagott magában. A levélke már "régen" a világon volt, mire bokrocskámhoz értem - amilyen "réginek" lehet emberi fogalmak szerint nevezni a levelek életét. A levélke már mozdult is, mint a csecsemő, lengedezett a titokzatos dajka, a hajnali szél karján. A levélke már megtanult sírni és mosolyogni, mint ahogy a világra jött emberke is tudja ezeket a dolgokat, anélkül hogy valaki tanítgatná erre. És bizonyos, hogy a levélke is tud valamely nyelven, amellyel édesanyját, a bokrocskát értesíti, hogy immár nincs többé semmi baj, itt van a világon, szellő dajkája kezében, és a bokor-anyácska éppen olyan boldogan nyitja fel vajúdásából szemét, mint az emberi anyácskák.

Ó, hányszor kerestem a szigeti ösvények porában, rétjeiben, harmataiban azoknak a szellemeknek a lábnyomát, akik bizonyosan itt jártak az éj folyamán, mert hiszen látni véltem őket, amikor az álmatlan éjszakán búsan kitekintgettem ablakomon, hogy csillagport vagy holdvilágos levegőt lélegezzek magamba, hogy megtaláljam szokott álmaimat a kegyetlen vánkoson! Ó, hogy szerettem volna a hajnal rózsaujjú mutogatására megtudni, hogy miért döngött éjszaka a magános ház esőcsatornája - ki ment végig a padláson, akinek bizonytalankodó lépteit világosan lehetett hallani, és ki roppantotta meg százesztendős bútoraimat, József nádor székibe ki telepedett, ki ült ócska íróasztalomhoz, hogy ott helyettem a megkezdett munkát folytassa? Ki volt az, aki a papirosomra írt, amíg én gondolatban elaludtam? Ki volt az, aki nyitott ablakomon bejött és kiment, anélkül hogy észrevettem volna - pedig éber alvásomban azt is hallani vélem, amikor a romfalban fészkelő nesztelen bagoly elsuhan a ház körül.

De már megkondul Óbuda felől a nagyboldogasszonyi harangszó, oly áhítattal közölvén a maga nagyharangi hangját a bárányfelhős égboltozat felé, mintha egy egész ország fohászkodna fel egyszerre az égben, és a harang döngő hangjával az utat egyengetné a magasságok felé, azoknak is, akik nem tudnának imádkozni.

Ne mondják nekem, hogy a napok voltaképpen mind egyformák! Minden napnak megvan a maga varázsa, sajátsága, jelleme. Még a színe is más Nagyboldogasszony napjának, mint egyéb napoknak. Az ég kékebb, a felhő fehérebb, a lomb zöldebb ezen a napon. A napszekér tüzesebben indul el Magyarország felé, mintha minden erejére, tehetségére szüksége volna ezen a napon, hogy szolgálhasson annak az isteni Anyának, akinek ez a nap rendeltetett emlékezetére.

A Margitsziget ébred. A kertészlak felől megszólal az a kisharang, amely a sziget területén más óramű helyett itt az időt bejelenti: a reggelt, a delet, az estét. Nagyboldogasszony napján ugyan nem dolgoznak a kertészek, de a harangocska mégis megkondul, hogy el ne szokjon tennivalójától.

A kerti utakon már javában váltakozik a fény és az árnyék. Megszámlálhatatlan azoknak az aranyhidaknak a száma, amelyeken át kell lépegetni a sétálónak. De az árnyék fekete hídjai is aranyló színűek, különösen azokon az utakon, terecskéken, amelyek környékén ama fák állnak, amelyek korán hullatják leveleiket.

Sodródik az aranylevél, futamodik lábunk alatt a Hét Vezérek fájának termése, mert rendszerint ez a vén fa kezdi meg leghamarább hullajtani platánleveleit, mintha már nem bírná őket vénségére eltartani. Igaz, hogy nagyon öregnek mondják őkelmét, hétágú törzséből napjainkban már csak három van meg, a többinek a helyén szurkos homok vagy odú, amelybe játékos gyermekek üldögélnek, mint valami bölcsőbe. És a vén fa ringatja felettük sárguló, ritkuló lombjait mindaddig, amíg egyetlen levél lesz az ágain. Persze észak felé kopaszodik leghamarább a vén fa, mert arról kapja ama hideg szeleket, amelyek mindig ellenségei voltak a fáknak és virágoknak.

Az öreg áll, halkan rezeg, mint a csendesülő, búcsúzkodó szív, pedig én úgy nézem, hogy ebben a vén törzsben még mindig annyi életerő van, hogy valamennyiünket túlél, akik alatta megpihenünk. Bólongathatsz öreg, másodpercenkint szórhatod alá búsult leveleidet, mint halk mondanivalókat; én már nem hiszek neked, még ha nyugdíjasságodban azt is megengedted magadnak, hogy a sziget fái között legkésőbben keljél fel tavasszal, és nyár vége felé leghamarább menj el aludni. Soká, nagyon soká élsz te még itt, a vén kastély előtt. Favágó nem meri reád emelni fejszéjét, mert nagy és dicső múltad miatt kegyelmet kaptál arra az időre is, amikor már egyetlen levelet sem tudsz hajtani.

A gesztenyefák, amelyek reggelenkint az alantról közelgő első lóvonatú kocsit várják, mintha valami mondanivalójuk lenne a barna ló számára, valóban jelt adnak magukról, amikor a lóvonat eldöcög alattuk. Ilyenkor hullanak le a lombok közül azok a száradó, tüskés buzogányfejű gesztenyék, amelyekkel a fa-anya a csendes éjszaka alatt megállapodott, hogy elsőknek indulnak el a nagyvilágba, hogy kipróbálják az életet. Bizony, még a kemény, szilárd, szinte letéphetetlen vadgesztenyék között is akadnak olyanok, amelyek már nem ragaszkodnak a természet ősi törvényeihez - nem tudják szülőhelyükön, a nagy fák magosságában békén kivárni sorsukat, őszi halálukat, hanem már előbb is elkívánkoznak nyugodt otthonukból, amikor a lóvasutat eldöcögni látják a környéken. Utazni kívánnak ők is, és kopogtatnak a sétaúton, háztetőn, a szélben, a hajnalban, az útra kelések idejében.

Rotyog a lóvasút, kovácsműhelyre emlékeztetően csengenek ódon kerekei, gurul a sín, és a nyitott kocsiablakokon mindenféle olyan emberi fejek hajladoznak ki, akik minden első lóvonattal szoktak érkezni, akik mindig olyan csodálkozással nézik meg az álmaiból imént felébredt szigetet, mintha azt először látnák. És a vadgesztenyefa, amelynek pedig öreg fejével tudnia kellene, hogy legjobb dolguk azoknak van, akiknek nem kell utazni: - mégiscsak elbocsátgatja a tüskés fejű fiait, amikor a lóvonat megrázza alatta a talajt. Kopog a vadgesztenye.

De ne feledkezzünk meg a nagy zöld harkályról se, amely ugyancsak a legelső órákban hallható a szigeti csendességben, olyan hatalmasakat kiált, mint valami erős ember - azt lehetne hinni, hogy valakivel birkózik hajnalonkint ez a testileg is nagyra fejlett madár. Olykor vezényszóhoz hasonlít a hangja, máskor diadalüvöltéshez, máskor segélykiáltáshoz, hogy visszhangzik tőle Szent Margit kolostorának környéke. Pedig mindez a nagy lárma csak azért van, hogy a fakéreg alól előcsalogasson valamely bogarat a zöld madár.

A nagy harkály mindent túlvisító kiáltása ébreszti fel még azokat az ábrándos fákat is, amelyek még akkor is álmodnának tovább a lombok között, midőn már a Duna-part pesti oldalán megkezdődött az élet. Ezek a kolostori fák különbeknek hiszik magukat a sziget többi fáinál, mert hiszen a legszentebb részeknek lakói ők. De a zöldharkály kiáltására fel kell ébredni még nekik is, mert erre a hangra nem maradhat senki se álomban a szigeten.

A harkály hangját napközben aztán nemigen hallani, mert nem tud konkurálni az emberekkel, akik eleget kiáltanak helyette.

Ugyancsak reggel próbálják ki kürtjeiket a varjak, amelyek úgy kapaszkodnak bizonyos fák üstökeibe, mint valami légi pandúrok. Más az öreg varjú kiáltása, és más hangja van az úgynevezett idei varjúnak. Ó, ezek a varjak, amelyek őslakóknak tekintik magukat a szigeten, mintha már abban az időben is itt laktak volna, amikor Visegrádtól Óbudáig mindenki a margitszigeti domonkos atyáknak fizetett adót, ezek a varjak nem ijedősek. Ismerik az idevaló embereket. A kertészeknek még a nevüket is tudják, rákiáltanak az őrt álló rendőrre, és nem tartják magukat a regulához, a nagy szálloda és az új szanatórium körül napjainkban nem szabad olyan lármát csapniok, mint a régi időben. Még a nagy szálloda tetőjére is rátelepednek, pedig ezt emberemlékezetnyi időben emelték, amikor az egykori kétemeletes nagy szállodát felépítették három emeletnyire, a pestiek és a szigetiek nagy csodálkozására. Minek és kinek az a sok emelet? Ki lakik majd a százon felüli szobákban, amikor a harmadik emeletre senkinek sincs kedve felmászni? Igaz, hogy a ravasz vendégek tudják, hogy télen éppen a harmadik emeleten van a legjobb meleg a légfűtés miatt, de mégiscsak harmadik emelet az, ami a kényes pestieket akkor sem csábítgatja, ha olyan halálos biztonsággal működik a felvonókészülék, mint akár az amerikai hotelekben.

A varjak a maguk espereslépteivel tovább is csak ősi biztonsággal, szerzett jogaikkal hivalkodva sétálgatnak a nagyvilágnak épült fogadó előtt, a terjedelmes réten, mintha általában nem érdekelné őket a világ haladása. Mit nekik az amerikaiak, akik hamarosan ráeszmélnek a háború után, hogy Pesten mégiscsak egyetlen hotelben érdemes lakni, mert itt az őstermészettel együtt élvezhetni a modern civilizációt is! A huszadik századbeli utazó kényemét, rafinált szokásait, ördöngős pihenését, tiszta ágyát és margitszigeti levegőjét, amelyet a régi világban bizonyára lepecsételt palackokban szállítottak el innen is, mint a történelmi anekdotákban némely osztrák fürdőhelyét.

És a vén varjakat nem zavarta még az sem, hogy megint csak építeni kezdtek a szigeten, amikor az idő tájt a világháború szélütöttségében sehol se nyúlt ki kőműves keze az alkotás felé.

A varjak egykedvűségén az mit sem változtatott, hogy a betegek, akik a Szent Margit-forrás csodatévő jóságát századokon át nemzedékről nemzedékre hagyományozták egymásnak, most, a háború után, a betegségeket, a nyomorúságokat, az egész világot meglepő nyavalyákat ide kormányozhatták egy szanatóriumba, amelyet ügyes kezek a nagy szálloda mellé olyanformán építenek, hogy se a betegek, se az egészségesek nem zavarják egymást mindennapi életükben. Pedig a legvénebb varjaknak tudni kellett ama vidéki plébános könyvéről, aki meggyógyulván Szent Margit szigetén sántaságából, szívbajából és egyéb betegségeiből, hálás ember módjára, fogadalma szerint arra szentelte életét, hogy könyvet írjon arról az isteni csodálatosságról, amely vele történt, amidőn Szent Margit-forrásaiban megfürdött. És ez a könyv, bár nagyon kevés példányban jelent meg - nem többen, mint azt egy vidéki parókia jövedelmei megengedik -, ma is egyetlen útmutatója a betegeknek, akik Szent Margit csodatételeiben bíznak.

Az Isten áldja meg a főtisztelendő urat, mondom én is (bár gyakorta vén varjúnak képzelem már magamat, akinek szerzetesi életmódja és bölcsessége mellett nemigen lehet már a világi hiúságokkal törődni) - az Isten áldja meg a főtisztelendő urat, aki először írt könyvet azokról a csodákról, amelyeket saját szemével látott a szent királyleány szigetén. Mert az ő könyvének csodatévő hatása volt reám, amikor egy bús betegséges, szívszorulásos és búcsúzkodó délutánon egykor felfedeztem Szent Margitsziget című könyvét a Múzeum körúti Ruzicska-féle antikváriumban. Több mint egy évtizede ennek - némely fák még bokrocskák voltak itt a kastély kertjében, különösen az orgonák fejlődtek nagyon, miután ismerni kezdték szívbéli szerelmemet a szűzies orgonaillat iránt - több mint egy évtizede, hogy egy baljós, halálgondolatos, búcsúzkodó délutánon azzal a szándékkal léptem át az antikvárius küszöbét, hogy kiválasztok néhány könyvet, amelyet ebben az életben még érdemes elolvasni, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül várjam a halált, amely rövidesen értem jön, akit szinte hívtam is akkoriban. Kábán, meggondolatlanul, negyvenedik évem felé közelegve, amikor azt hittem, hogy már minden kötelezettségemnek eleget tettem ezen a világon, és fiatalon halok meg, mint egy magyar főispán, akiről majd azt mondják a halotti beszédben, hogy még sok épületes dolgot várhattak volna tőle az életben... És Ruzicska, aki olyanformán törpe, göthös, szürke öregemberke volt, mintha abban a percben lépett volna ki Dickens regénykönyveiből (a második polcról), amikor kezem nyomása alatt valóban nyikorogva nyílott a vén bolti ajtó - és Ruzicska átnyújtotta ráncos, kicsiny, majomszerű kezeivel ama főtisztelendő úr könyvét, aki tudtommal először foglalta könyvbe mindazokat a csodatételeket és meggyógyulások történetét, amelyeket részben maga látott két szemével, amelyekről részben hallott.

Nehéz dolog személyes emlékekről beszélni magamfajta embernek, aki most, ötvenedik éve felé ballagva, jámbor és kegyes mesemondásokkal akarja megnyerni Szent Margit pártfogását, hogy továbbra is segítségére legyen a rettentő élet elviselésében - ám nem hallgathatom el, hogy Szent Margit akkor tette velem az első csodát, amikor Ruzicska-gnóm váratlanul a sohasem hallott nevű vidéki plébános könyvét ajánlotta figyelmembe, mint valamely ritka és becses könyvet.

És estére, amikor könyveimet, mint valamely kis bálványokat az ágyam mellé készítettem, hogy azok vigyázzanak reám ama ceremóniák közepette, amelyek ebben az időben sikeres elaltatásomhoz szükségesek voltak: ott találtam a főtisztelendő úr kegyes könyvét Szent Margit csodáiról, a vizekről, forrásokról, fürdőkről, vízzuhatagokról, amelyek mind azért vannak e földön, hogy csodát tegyenek azokkal a betegekkel, akiknek már az elhalványuló csillagok sem tudnak reménységet öntögetni a szívükbe. És én már régen nem láttam csillagokat ama pesti fogadóban, amelynek negyedik emeletén abban az időben oly csendességgel laktam, mintha senkivel se akartam volna észrevétetni, hogy darab idő múlva meghalok.

És a főtisztelendő úr oly pontossággal írja könyvét, mint akár a matrikulát ott a plébániai irodában.

Azzal kezdi, hogy csak az imént épült fel Szent Margit fürdője a szigeten - a múlt század vége felé -, indokoltnak látta tehát a következő nyáron, hogy meglátogassa ezt a fürdőhelyet, mint idáig körülbelül meglátogatott minden magyar fürdőt, hogy kínzó betegségére gyógyulást találjon. A főtisztelendő úrnak szívbaja volt. Elakadozott a lélegzése, fulladásai voltak álmában, halálos kimerültségeket érzett: szerencsétlen sejtelmei voltak élete megrövidültségéről. - És a főtisztelendő úr ama két hónap alatt, amelyet a Margitszigeten töltött, meggyógyult szívbajából. Ő mondja, el kell hinnünk. Sorstársai, szenvedő testvérei okulására leírja tehát a fürdőnek forrását, a sétányoknak enyheségét, a zárda romjainál való tartózkodás lelki tisztálkodását, a jó hatásokat a forrás-zuhatag szemlélésében, a gyógyulás útját a halk, alig fárasztó életmódban.

Igen, a főtisztelendő úr beszél a csodáról, amely vele itt történt, amikor buzgón fohászkodik vala Szent Margithoz, hogy az égi szűz segítené meg szenvedéseiben. És Szent Magit a tizedik napon, amidőn a plébános a romok lépcsőin térdepelne: "segítségére is jött hívének". "Mintha egy nagy kő ereszkednék alá szívemről, amely ott nyomta volna idáig mellemet, lélegzésemet, állapotomat..." "Lábaim dagadása muladozik a fürdők használására..." "Kedvem néha már derülni kezd a palatínus rózsáskertjének szemléletében..." "A forrásvíz mindennapi iszogatása visszahozogatja régi étvágyamat..." "Már hosszabb sétákat is tudok tenni mankó nélkül, pedig néhány hét előtt az ágyamból sem tudtam felkelni..."

És oldalról oldalra írja a csodákat a főtisztelendő úr a sántákról, a köhögősekről, a gyomorbajosokról, a nehéz lélegzetűekről, a szenvedőkről, a reménytelen betegekről, akik itt körülötte mind gyógyulni kezdenek.

Mire végigolvastam a főtisztelendő úr könyvét, úgy éreztem magamban, hogy velem is változás történt, mintha felébredt volna bennem valamely ismeretlen, távoli emlék. A hit - amelyet szinte azóta felejtettem, mióta elhagytam a podolini piarista kolostort. És felejtém rohanó életemben a jó atyák áldását, amellyel elbocsátottak maguk közül az ódon klastromból, messzire terjedő kertjeikből... el a Poprád fénylő vize mellől, ahol a legjobb, legfehérebb vászon készül.

Ez a régi áldás jutott eszembe, pedig már nagyon sok éve elmúlott annak, hogy utoljára hittem.

És végigjártam magam is a Margitszigetet, amint azt a főtisztelendő úr tanácsolta mindazoknak, akik már nem bíznak sem magukban, sem orvosaikban, de már orvosságaikban sem.

Laktam a kis szállodában, mert a főtisztelendő úr is ott lakott és nyáron boldogan vártam a fürdés idejét, mintha többé nem volna semmi más gondom, mint csak annyi, hogy jól megfürödjek, mozdulatlanul, lelankasztott karokkal, kinyújtott lábakkal üldögélve a fürdőkádban, miközben a folyton ömlő, meleg forrásvíz körülölelget. (Amint a főtisztelendő úr tanácsolta.)

Reggelenkint megmerítettem poharamat a vízivó helyen, és mintha valamely száraz sivatagból jöttem volna: oly mohó kortyokkal fogyasztám a vizet. És a forrás mellett elhallgattam annak az öreg "vízmester"-nek az előadásait, a maga kevés szagú nyelvezetén mindennap elmondogatva a forrás látogatóinak, hogy ez a víz főleg azoknak használ, akiknek májuk immár keményre dagadt a sok borfogyasztástól, akiknek veséjük alattomban szúró fájdalmakat okoz. És használ azoknak, akiknek muladozóban van az ápetitusuk.

Dehogy is szóltam volna közbe, hogy magam is kitanultam a Szent Margit-forrásnak az eredetét még kérkedő beteg koromban, aki már nem akar hinni a legendákban. Dehogy is mondtam volna el az öregnek, hogy ez a forrás, amelyet ő itt Szent Margit lábnyomán lát felfakadni: tudományos megállapítás szerint ott fakad a budai hegyek között, ahol voltaképpen minden környékbeli forrásnak közös medencéje van. Ott fakad a Rudas-fürdő vize, ott fakad a Császárfürdőé, a Lukácsé, az artézi vizeké. A Margit-forrás csak annyiban különbözik a többiektől, hogy messzibb, kalandosabb utazást tesz meg a föld alatt, mint a többiek. A többiek már a Gellért-hegy lábánál napvilágra kívánkoznak a föld sötétjéből, de ez a Margit-forrás tovább, messzibb igyekszik, átfúrja magát Budán, átcsörgedez mélyen a Duna medre alatt, hogy át a szigeten szintén feltörjön a föld mélyéből. Persze hogy nagy utazásában a forrásvíz felszed magába mindenféle anyagokat, mint a nagy utazó tapasztalatokat. Ezért mondják a vegyészek, hogy mennyi mindenféle anyagokat tudnak kimutatni Szent Margit vizéből.

Csak hallgattam az öreg "vízmester" magyarázatait, mert minek is szóltam volna közbe az ő áhítatos, régen megtanult mondókáiba.

És üldögéltem azokon a padokon, amelyeket a főtisztelendő úr különösen figyelmébe ajánlott könyvében a gyógyulni kívánó betegeknek.

Felkerestem azt a padot a kolostor romjai között, ahol hallani lehet a nagy fák és kis bokrok lélegzetvételét, és az ember önkéntelenül megpróbálja utánozni a hosszú életű fákat a csendes mozdulatlanságban, a lélegzetvételben.

Ellátogattam a Duna-parti padokra, amelyekről órák hosszáig lehet várni, amíg egy hajó feltűnik valamerről, és elmendegél a folyamon a maga ismeretlen népével. Hová, merre megy a hajó? Ó, meddig lehet erről gondolkozni egy ilyen magányos padon, midőn már az ember maga lemondott mindenféle kalandos útitervekről. Jobb ülni, mint menni. Jobb gondolkozni, mint cselekedni. Jobb csak álomban utazni, ahogyan utazik is minden szegény szívbajos, amint már ezt az álomfejtők nagyon régi idő óta mondogatják.

Elmentem arra a helyre, a tölgyek alá, ahol Arany János szobra fehérlik, mert a könyvíró főtisztelendő úr nagyon ajánlotta, hogy ide el kell látogatni, bár Arany János kálvinista volt.

A tölgyek alatt
  Még most is elülök;
Bűv-kép csalogat,
  Ábrándba merülök;
Hajó-kerekek
  Zubogását hallom...
"Hajrá, gyerekek:
  A vízi-malom!"

És vándorlásaimban rájöttem, hogy voltaképpen van abban valami változatosság is, amint a fehérre festett kerti padok a Margitszigeten el vannak helyezve. Egyik padról Óbudát lehet nézegetni és szempillantásainkkal be lehet kalandozni a girbe-gurba utacskákat. A másik padról a Margit-híd zsivajgó, tülekedő, szinte fáradhatatlan életét lehet figyelni, és magunkban hálát adhatunk, hogy nincs tennivalónk a hídon. A harmadik pad névbetűket őriz. Pedig minden esztendőben újonnan festik a padokat.

Minden padnak története támad, ha sokáig élünk a szigeten. Én itt maradtam több mint tíz esztendő óta, mióta először kisétáltam ide, és évekig nem mentem vissza a városba. Senki ily hűségesen nem fogadta meg a főtisztelendő úr tanácsadását.

És itt épült fel a szemem láttára az az új Margitsziget, amelyre a régi jó főtisztelendő úr aligha ismerne rá, ha ugyan még él falusi parókiáján, amit tiszta szívből kívánok neki.

Itt nézegettem, hogyan töltik, emelik, magasítják a Duna-partot, hogy leszoktassák örökre a folyamot arról a kalandosságáról, amellyel minden esztendőben ellátogatott a sziget belsejébe. Nem, most már sehogy sem válik be az a régi jóslás, amely szerint a Margitsziget egykor eltűnik a Dunában, mint ahogyan eltűntek szigettársai is, amelyeket régi térképeken még láthatunk. Szinte az örökkévalóságnak készült az a titáni töltés gránitfalakból, amelyek ellenállnak a Dunának, akármilyen kedvében is van a folyamóriás. Nem, többé nem jössz be a szigetbe, hogy tavaszonkint elvigyed bokrainkat, fáinkat, drágalátos ültetvényeinket! Annak az időnek vége van, te vén folyam, hogy megint ablakom alatt folydogáljál, mint abban az időben, amikor a vén házba beköltöztem. Nem a te kedvedért nyitják az újabbnál újabb sétautakat a szigeten, hogy azokra te sétálgass nedves, bocskoros lépteiddel, mint valaha tetted.

Én láttam a külső töltéssel együtt emelkedni a sziget belsejét, ahol valaha azok a mély rétek voltak, amelyekben béka kuruttyolt, vadkacsa lakott, amikor még talajvizekben nádak és sások meredeztek a sziget belsejében, hogy idecsalogassák a világ mindenféle szúnyogját. A mérnöki tudomány kieszelte azt, hogy el lehet tüntetni ezeket a talajvizeket, ki lehet cserélni a földeket, új földeket lehet hozni a régiek, a megöregedettek helyébe. A mai Margitszigeten már nagyon kevés az olyan földrész, amely a nagy múltjánál, valamint tiszteletre méltóságánál fogva tovább is vendégeskedhetne a talajvizekkel. Megkeverték kaviccsal, más vidékekről hozott földekkel a vizes talajt. Új parkok, új látványosságok, új szemhatárok mutatkoznak azokon a helyeken, ahol a vadvíz lakott tavasztól őszig. Nem, többé nem csónakázunk a nagy réten, mint még tíz év előtt is csónakáztunk.

Csodaszámba mehet az is, hogy alakult át a Margitsziget a régi vadonságából mai angolparkos alakjába. (Ha a mérnöktudomány hinne a csodában.) Hogyan mentenek meg fákat, amelyek előbb-utóbb kidőltek volna a vizes talajból, ezt meg a modern kertészek tudnák megmondani. Hogyan birkózott meg az emberi munka az idővel, amely régen elmállasztotta volna a kolostorok romjait, ha nem jöttek volna mindig a tudós építészek, akik megmentették az immár eltünedező romfalakat az elpusztulástól. Ezeknek az építőknek köszönhető, hogy mai állapotában jobban szemügyre vehetjük a szigeti romokat, mint azokat apáink látták. Többet tudunk a romok történetéről, mint valaha tudtak azok a régi kegyes emberek, akik a bozótba, sűrűségbe, félig a föld alá süllyedve rejtezett odúikat csak fantáziás elképzelésükben láthatták. Ma előbújtak a romok, a szent kövek, a szent helyek, hogy közvetlenebbek lehessenek a maguk áhítatosságával.

A mai Margitsziget a mérnöktudomány csodája, mert sikerült megmenteni a Margitszigetből azt, ami pusztulásra volt ítélve. Nem szabad azt gondolnunk, hogy eltemettek valamit a múlt időkből, amikor itt építettek... Sőt megvédelmezték a múlt időket, hogy azok el ne menjenek tőlünk olyan messziségbe, hogy többé utol ne érhessük őket.

A mesék, álmok, költemények és a legendák azonban mindennél tovább élnek, még ha úgy átalakul az új Margitsziget, hogy a mesemondások helyeit többé nem találják meg az álmodozók. A mesék örökké élnek, mert mindig akadnak emberek, akik szeretik meghallgatni a meséket.

Mi már csak megmaradunk a mesemondás mellett - az új Margitszigetben gyönyörködik a szemünk -, de a lelkünk andalogva mendegél vissza-vissza az elröppent múltba.

Szent Margitsziget, 1927.
Nagyboldogasszony napján.